Hihetetlennek tűnt, mégis igaz volt: Kósa Lajos ominózus kijelentése, majd Szijjártó Péter rákontrázása után bizony a New York-i tőzsde esésének magyarázataként a legtöbb hírügynökség megemlítette a magyarországi államcsőd-kockázat növekedését. Soha nem lehet tudni, hogy a sokmillió befektető éppen mi alapján adja meg vételi, illetve eladási megbízásait. Így aztán az utólagos magyarázatok gyártói kénytelenek az adott nap legfontosabb negatív híreivel előrukkolni az esések indokaiként. Azt tehát nem tudhatjuk biztosan, hogy a közeli magyar államcsődről vizionáló fideszes politikusoknak mekkora részük volt az amerikai áresésben, azt viszont igen, hogy a profi hírmagyarázók szerint – sok egyéb tényező mellett – volt szerepük benne. Ha az itthoni piaci folyamatokra tekintünk, egyértelműbb a helyzet. A tőzsde és a forint rögtön a szerencsétlen nyilatkozatok elhangzása nyomán lejtőre került, majd a hír terjedésével párhuzamosan következett a zuhanórepülés. Minden megkérdezett piaci szereplő szerint egyértelmű volt, hogy mi okozta az áresést, s a magyar-specifikus zuhanást az is jól mutatta, hogy eleinte a külföldi piacok még semmit nem reagáltak, csak a magyar eszközök ára csökkent meredeken.
Erősdönie kellene
Kemény nap volt, de korántsem példa nélküli. Noha a hazai befektetők az elmúlt 15 évben ahhoz szoktak hozzá, hogy a magyar papírok, illetve a forint árfolyamát többnyire a nemzetközi folyamatok alakítják, az elmúlt néhány évben többször megesett, hogy néhány napra, vagy akár hosszabb időre is önálló életre kelt a hazai tőzsde, vagy épp a deviza. Alapesetben Magyarország egy kis pont a világ befektetési térképén, Európa feltörekvő régiójának része. A nagy nemzetközi híráramba pozitívumokkal bekerülnie szinte lehetetlen, s általában a rossz híreink iránt se érdeklődnek globális szinten. Rögtön változik azonban a helyzet, ha világszinten válik rendkívül törékennyé a hangulat, ha eluralkodik a félelem. Ilyenkor a legkisebb rossz hír is nagyobbnak tűnik, s egy kis ország negatívumai is felnagyítódnak. Ilyenkor fordulhat elő, hogy pár napig kis országokra figyel a nemzetközi pénzvilág, azok bajaiból próbál globális érvényű következtetéseket levonni.
A Kósa–Szíjjártó-féle alakítás előtt két évvel már megtudhattuk, hogy milyen az, amikor a világ Magyarországról beszél. Az izlandi államcsőd után a befektetők részéről teljesen logikus lépés volt annak feltérképezése, hogy ki a következő gyenge láncszem. Sajnos a brutális eladósodottság és magas költségvetési hiány alapján sokan jutottak arra a következtetésre, hogy Magyarország következik a sorban. Hiába tudták az országot jobban ismerők, hogy a Bajnai-kormány már meglehetősen szigorú költségvetési fegyelmet vezetett be, az ideges nemzetközi hangulatban a befektetők egy része elkezdett az ország ellen spekulálni. Az ilyen helyzetek elkerülésére minden értelmes kormány mindent megtesz, s tiszta szerencse, hogy bár meglehetősen későn, már a Gyurcsány-kormány is kapcsolt. A befektetői értékítélet azonban gyorsan változik, s ez év elején már néhány londoni elemző átesett a ló túloldalára: hiánycsökkentés kapcsán akadt, aki mintaországként említette Magyarországot.
Akár bekerül a nagy nemzetközi híráramba az ország, akár nem, eszközeinek teljesítménye jól összevethető a többi hasonló államéval. Ha hosszabb időn keresztül alulteljesíti a forint például a lengyel zlotyt, vagy a cseh koronát, az jó jelzés arról, hogy azok az országok valamit jobban csinálnak – s az elmúlt évekre épp ez a jellemző. Ha pedig az euróval szemben is gyengül a forint, az általában kimondottan rossz üzenet. (Kivétel például, ha a kockázatvállalási hajlandóság általános csökkenése miatt az összes feltörekvő piaci deviza esik.) Elvileg a feltörekvő országok növekedése meghaladja a fejlettekét, s devizáik is lassú felértékelődésre vannak ítélve a főbb pénznemekhez képest. Ha abban bízunk, hogy az ország az elvárható gazdasági fejlődésen megy keresztül, akkor ez azt is jelenti, hogy a forinteszközöket érdemes preferálni a befektetések során. A tankönyvi forgatókönyv szerint az eurókonvergencia során szerényen erősödni kellene a forintnak, s csökkennie a kamatszintnek, ami kifejezetten vonzóvá tenné például a magyar államkötvényeket. (A piaci hozamcsökkenés ugyanis árfolyam-emelkedés formájában jelenik meg, ami a meglevő kötvényeket felértékeli.) Csakhogy most éppen egy rendkívüli bizonytalanságokkal teli időszakot élünk. Az elmúlt években azért voltak kockázatosak a forinteszközök, mert félő volt, hogy a hiány elszállása miatt a külföldi befektetők kivonulnak, vagy csak nagyon drágán finanszírozzák az országot. Ma úgy tűnik, a hiány rendben lesz, csakhogy az új kormány gazdaságpolitikája is jókora bizonytalanságot hordoz.
Homályos kilátások
Ahhoz, hogy a magyar befektető eldönthesse, pénzének mekkora hányadát célszerű külföldi eszközökbe átirányítani, lényegében két fontos ismeretre lenne szüksége: hogyan alakul a forint árfolyama és a kamatszint a következő időszakban. Persze aki a kockázatosabb befektetésektől sem tartja magát távol, annak a hazai társaságok kilátásait is érdemes figyelembe vennie. Jelen pillanatban mindez nem könnyű feladat. Az Orbán-kormány minden korábbitól eltérő gazdaságpolitikát folytat, s arról jelen pillanatban senki sem tudja, hova vezet. A jövő évi költségvetési törvényjavaslatból kiderül, hogy az állam a nagy állami elosztórendszerek reformjával nem foglalkozik. Hozzá sem nyúl az egészségügyhöz, az oktatáshoz, a MÁV-nál nem hogy reform nem lesz, de még az eddiginél is több adófizetői pénzzel támogatják. Az állam továbbra is sokkal több pénzt szed be és oszt el, mint a régiós versenytársak, s lényegében annyi történik, hogy a jelentős adócsökkentéshez a nyereséges nagyvállalatok extra adóztatásából és a magán-nyugdíjpénztári tagok megtakarításának államosításából teremtik elő a fedezetet. A közgazdászok természetesen vitatkoznak azon, hogy mindennek milyen hatásai lehetnek, csak annyi biztos, hogy a kormány nem használta ki hatalmas népszerűségét átfogó reformokra, hanem egy teljesen új útra lépett, s annak a vége erősen a homályba vész.
Annyi biztos, hogy a piacok lapzártánkig egyáltalán nem reagáltak a kormány terveire. A külföldi elemzők ugyan láthatóan nem értik, mit akar a magyar kormány, sőt többen úgy vélik, hogy „ha ez komoly, akkor nem lesz jó vége”, egyelőre, kedvező globális hangulatban az áll a figyelem középpontjában, hogy a kabinet tartja magát a konvergenciaprogramban vállalt hiánycélhoz. A tőzsdén ugyan esett a különadóval sújtott cégek árfolyama, de az alkotmányos berendezkedést érintő fejlemények (legfőképp az Alkotmánybíróság jogkörének szűkítése) egyáltalán nem érdeklik a befektetőket. A nagy kérdés rövid távon az, hogy ha rosszabbra fordul a nemzetközi hangulat, miként változik az ország megítélése, illetve meddig marad szinte kizárólagos az országkockázat megítélése szempontjából a költségvetési hiány mértéke. A kisebb tőzsdei részvények szempontjából nagyon fontos lenne végre pontosan tudni, hogy a magánkasszák államosítása során mi lesz az általuk vásárolt papírokkal, de amíg ez ki nem derül, igen kockázatosnak tűnnek ezek a részvények.
Az biztos, hogy néhány éves időtávon már az dönti el a magyar piacok és eszközök teljesítményét, hogy az Orbán-modell mennyire bizonyul hatékonynak. Ha az adócsökkentés valóban felpörgeti a gazdaságot, és a különadókat is ki lehet vezetni a megjelölt három év múltán, egyértelmű, hogy érdemes a magyar eszközökbe fektetni. Ha azonban az adócsökkentésnek nem lesz számottevő hatása, a költségvetési hiány pedig a mostani egyszeri, illetve ideiglenes bevételi tételek elapadása után újra elszáll, szinte biztosra vehető az igen kedvezőtlen reakció a forinteszközöket illetően.
Nagyon leegyszerűsítve tehát: aki bízik az Orbán-modell sikerében, annak a forint alapú befektetés javasolható. Aki úgy véli, hogy a régiós átlagra jók leszünk, a magas kamatszint miatt az is maradhat a forintnál, legfeljebb egy kis devizával megbolondítva a portfóliót. Aki viszont tart attól, hogy a kormány gazdaságpolitikája helytelen, s az ország leszakad a régióban, jobb, ha a deviza alapú megtakarítások felé fordul.
