Rekkenő hőségben érkezem a IX. kerületi betondzsungel egyik leharcolt épületéhez, a Krétakör Színtársulat székhelyére, illetve ahol ma a Krétakör néven futó cég irodája van. A névből lecsíptek ugyan, de ez nem az alkotómunka beszűkülését, hanem a kiszélesedését jelenti, meséli már az „iroda” egyik berendezett nagyelőadójában a színházi rendező, a Krétakör vezetője, Schilling Árpád.
A színtársulat 2008-ban szűnt meg, illetve átalakult egy alkotóműhellyé, amely szeretné a színház kereteit feszegetni. Teszi mindezt úgy, hogy szociológiai, kultúrantropológiai kutatásokkal, de oktatással és közösségfejlesztéssel is keresztezi az ősi szakmát. Schilling Árpád beszélt a színház és romaintegráció, színház és cégvezetés, színház és színház viszonyáról az fn.hu-nak.
2008-ban a Krétakör Színház felbomlott, de te tovább vitted a brandet. Mi volt a Krétakör régen és mi most?
1995-ben ad-hoc csapatként indultunk Krétakör Színház néven. Gáspár Mátéval való megismerkedésem után alakultunk át állandó társulattá új tagokkal. Az évek során egyre kedvezőbb kritikai visszajelzést, és egyre jelentősebb anyagi támogatást kaptunk itthonról és külföldről egyaránt.
Aztán eljött a pillanat, amikor azt éreztem, hogy az állandó színtársulatból és a repertoáros működésből kihoztam azt, amit szerettem volna. Ekkor már 240 előadást tartottunk, a pénzforgalmunk meg 270 millió forintra rúgott évente (ez utóbbiból 100 milliót adott az állam, a többit mi termeltük ki jegyeladásból, külföldi vendégszereplésből és koprodukcióból). Ez már nem csak az alternatív, hanem az egész színházi szcénán belül is jelentős sikernek számított.
Ne felejtsük el, hogy egy magánkezdeményezésből létrejött színházról beszélünk, amely tíz év alatt jutott el a nulláról idáig. A strukturális újítások és fejlesztések után egyre inkább az érdekelt, hogy mi lehet az általam képviselt színház-eszmény szociológiai vetülete. Ha úgy tetszik már nem csak az érdekelt, hogy én mit nyerhetek az ügyön, hanem az is, hogy milyen hatást fejthetek ki a társadalomra a színház eszközeivel. Nagy szavak ezek, ugyanakkor természetesek is, ha merünk civil szervezetként értelmezni egy színházi társulást.
2007-ben azzal álltam a társulat elé, hogy meg szeretném újítani a „céget”. A társulat számára ez a kijelentés értelmezhetetlen volt, hiszen mi egy újító szellemű műhelyként voltunk elkönyvelve, ráadásul a külső visszajelzések alapján a csúcson voltunk. Azt követően, hogy nem tudtam elég meggyőzően kifejteni az érveimet, azzal álltam elő, hogy szívesen elhagyom a társulatot, meghagyva nekik a nevet, vagyis az általam kitalált brandet. Ők ezt visszautasították, mondván, hogy ebben az esetben nem lesz, aki egyben tartsa őket.
Miután én hívtam be mindenkit a csapatba, rajtam keresztül zajlott mindenféle egyeztetés, nem alakulhatott ki belső egyeztetési protokoll: a fej nélkül bomlásnak indult a hal. Annyira kidolgozatlanok voltak még az elképzeléseim, hogy a jól bevált rutinon edződött társaság számára nem tudtam megfogalmazni a továbblépés lehetőségét: fel kellett oszlatnom a Krétakör Színházat. A brand maradt nálam Színház és társulat nélkül. A Kulturális és Oktatási Minisztériummal kötött, hároméves közszolgáltatási szerződés keretében kezdtük meg a munkát Krétakör név alatt, a korábbi harminc fő helyett tíz új taggal.
Így lett a Krétakör lépésről-lépésre egy háromtagú vezetőségből álló szolgáltató cég, amelyen keresztül én is megvalósíthatom az elképzeléseimet. Az alapvető profilunk közösségi színházi és pedagógiai projekteket takar, de mindemellett hagyományos, illetve cirkusz-színházi produkciók is köthetőek a nevünkhöz. A különböző ügyek egy fajta koherenciát mutatnak, a figyelmes szemlélő kiolvashatja gondolkodásunkból a dramaturgiát. Terveink hármas idea mentén rendeződnek: egy kulturális szolgáltató cég modelljének végiggondolása, egy majdani, helyspecifikus vándorfesztivál ötletének kidolgozása és egy az előadóművészetek és a társadalomtudományok közös területeit kutató és oktató központ létrehozása.
Mégis milyen irányban tágíthatóak még a színház határai, hiszen az audiovizuális performanszok már így is túlléptek a hagyományos kőszínházak világán?
Bár az esztétikai határok is tágíthatóak még, engem most leginkább a színház közösségre gyakorolt hatása érdekel. Vagyis a „miért” kérdése, ami az alkotás szándékát kutatja, amelyből majd a „hogyan”-ra, a megvalósulás formai kérdéseire vonatkoztatjuk a válaszokat. Mindebből nem az következik, hogy a Krétakör megújítani igyekszik a színházat. Minket sokkal inkább érdekel a színháznak valami ősi hagyománya, amely az ember és ember közötti találkozás minőségére és az abból kibányászható tudásra fókuszált. Számunkra a színháztörténet eddig feltalált és kifejlesztett eszköztárából szinte minden használható, ha kellő szakmai alázattal közelítünk hozzá, és egyiket sem helyezzük a másik fölé.
Semmi újszerű nincs abban, ha azt állítjuk, hogy a civilek, vagy, ha úgy tetszik, amatőrök színháza semmivel sem alávalóbb a profik színházánál, sőt kellő alázattal és kreativitással a kétféle terület között több átjárást is felfedezhetünk. Van egy állítás, amit magunkra nézve kötelező érvényűnek vettünk: profi játékosnak azt nevezzük, aki tudja, hogy mikor milyen játékot érdemes játszani ahhoz, hogy a lehető legtöbb résztvevőnek legyen katarzisa.
Politikai értelemben a közösségi kultúra erősítésére és fejlesztésére teszünk kísérletet az általunk kreatív közösségi játékoknak nevezett eseményeken keresztül. A magyar társadalomnak olyan közösségi (valós és virtuális) terekre volna szüksége, ahol a legkülönbözőbb indíttatású és habitusú emberek találkozhatnának, és eszmét cserélhetnének. A Krétakör még nem mondott le arról, hogy van itt, valahol, valami legkisebb közös többszörös, ami összeköt minket – az önalázásra való képességünkön túlmenően.
A személyes motivációm meglehetősen egyszerű: olyan közösség tagjaként érzem magam a legfelszabadultabbnak, ahol mások is élhetnek a kreativitásukkal. Az elmúlt tizenöt évben végzett munkám azt bizonyította számomra, hogy tudok embereket motiválni. Az előző két kijelentésemből az következik, hogy minél jobban motiválnak, annál inkább tudok motiválni. Akit ez a gondolatmenet meghökkentett, az bajban van. Mindannyian így működünk. Na, ezt az érzést szeretné termékformában elérhetővé tenni a Krétakör minél nagyobb mennyiségben.
Hogyan működik most a Krétakör, mint „cég”?
Egy irodavezető és egy pénzügyi vezető biztosítja a zavartalan ügymenetet. Egy háromtagú team pedig viszi a céget: Gulyás Marci ügyvezető, Fancsikai Péter, projektvezető és én, mint cégvezető. A lényeg, hogy van öt állandó munkatárs, és innentől kezdve mindenki határozott időre bevont partner vagy alkalmazott. A céges munkaidő nálunk (is) elég rapszodikus. A legtöbben nem kötött rendben dolgozunk, hanem úgy, hogy az adott projekt szempontjából a legoptimálisabb legyen. Az EKF programév keretében megvalósult akciónk idején többen leköltöztünk Pécsre, a fórum színházas Új Néző projektünk előkészítése során pedig tíz napos táborban dolgoztunk Tiszabábolnán a projektgazda Káva Kulturális Műhely és a másik partner, az AnBlokk Egyesület munkatársaival közösen.
Mik voltak az új Krétakör eddigi projektjei?
Az első, amivel megpróbálkoztunk A szabadulóművész apológiája című akciósorozatunk volt, amelynek szerénytelenül a városterápia címet adtuk. Szórakoztató provokációnak szántuk, amelynek az a magyar közmondás volt az alapja, hogy „más szemében a szálkát, magáéban a gerendát se”. Vagyis, hogy azért nem történik semmi változás ebben a társadalomban, mert mindenki másban keresi a hibát, nem magában, félvén attól, hogy ezzel örökre kiszolgáltatja magát, meztelenül rohan a tömegbe.
A célunk az volt, hogy egy nem túl bonyolult történetet írunk a város térképére, amit aztán különféle PR eszközökkel és teljesen ingyenesen teszünk hozzáférhetővé a város lakói számára. A saját önvizsgálatomat helyeztem az alkotás középpontjába, mint valamiféle példázatot. Ez aztán meg is gátolta a hozzáférést a többség számára. A projekt, bár voltak figyelemre méltó állításai és megoldásai, nem volt sikeres.
A Krétakör korábbi látogatottságának közelébe sem értünk, de voltak, megközelítőleg 150-en, akik végignézték a kéthónapos eseményt, és többen közülük hetekig intenzív kommunikációt folytattak a Krétakör blogján. Ennek az eseménynek a legnagyobb értéke talán az volt, hogy egészen új formákat próbálhattunk ki, rengeteg új szakmai ismeretre tehettünk szert, és egy komoly közösségi színház-sorozatot bonyolíthattunk le Kollár Adél, Nagy Bea és Schermann Márta rendezők jóvoltából.
Összességében azt kell mondanom, hogy mind a szakma, mind a korábbi Krétakör-rajongók értékén alul kezelték az ügyet, amiért elsősorban magunkat okolom, mindenekelőtt a gyatra PR-t.
2009-ben ezen kívül még lebonyolítottunk egy, az új médiaművészetről szóló előadás-sorozatot a Ted.com mintájára, „Krétakör Kollégium” címen, nemzetközileg elismert előadók részvételével. Végigvittünk egy interaktív kortárszenei koncert-sorozatot, „A szabadulóművész analógiája” címen, Dargay Marcell vezetésével. Kiadtunk egy multimédiás kiadványt „A szabadulóművész apológiájából”. Bemutattunk egy színházi-nevelési foglalkozást a Káva Kulturális Műhely partnereként „Akadályverseny” címmel, amelyet több mint tíz budapesti középiskolában játszottunk komplex foglalkozások keretében, miközben hamlet.ws előadásunkat 2007-hez és 2008-hoz hasonlóan számtalan határon belüli és kívüli középiskolában játszottuk diákoknak és tanáraiknak. Decemberben bemutattunk egy cirkusz-színházi előadást is a francia illetőségű CNAC-kal közös koprodukcióban „URBANRABBITs” címmel.
2010-ben bemutattuk az „Anyalógia” című előadásunkat Sárosdi Lilla és Nagy Zsolt közreműködésével. „Krétakör Majális” címen háromnapos eseménysorozatot bonyolítottunk le a Pécs2010-EKF programév keretében. Kiadtunk egy könyvet, „A jelenlét művészete” címen, ami a francia színház egyik legnagyobb tekintélyével, Arianne Mnouchkine-nal készült beszélgető könyv magyar fordítása. A színházi évad végén pedig elindítottuk az „Új Néző” projektet.
A Káva Kulturális Műhellyel ezen a nyáron a cigánykérdést fogjátok boncolgatni, méghozzá a helyszínen? Hogyan is?
Inkább úgy fogalmaznék, hogy a cigány származású magyarok és a nem cigány származású magyarok között utóbbi időben elmérgesedett viszony vizsgálatára és kezelésére teszünk kísérletet, vagy ha úgy tetszik egy színházi javaslatot. Az Új Néző program a Takács Gábor által vezetett Káva Kulturális Műhely projektje, amelyre az amerikai Trust Alapítványtól kaptak támogatást. A cél súlyos társadalmi problémák feltárása falusi közegben, és a problémák feldolgozása hagyományos színházi, fórum-színházi és színházi-nevelési eszközökkel.
A projekthez társult AnBlokk Egyesület által delegált szociológus és kultur-antropológus kutatók számára hamar kiderült, hogy a probléma kiterjedtebb és mélyebb gyökerű, mint azt a Pestről érkezett ember gondolná. A rendszerváltás előtti elhallgatás épp olyan súlyos tapasztalat, mint az utóbbi évek tornádó-szerű „cigányozása”. Ha ebbe a lecsóba belenyúlunk, akkor a mezőgazdaság helyzetére, a foglalkoztatás-politikára, az elmaradott oktatásra is rákérdezünk, miközben munkanélküli, segélyeken tengődő emberekkel, kiszolgáltatott vállalkozókkal, önértékelési zavarokkal küzdő, fáradt és megalázott pedagógusokkal épp úgy találkozunk, mint megszállott jogvédőkkel, birtokukat jogosan féltő kisgazdákkal, elkötelezett tanárokkal, tevékeny polgármesterekkel stb. Színházi ember számára egyszerre Kánaán és maga a pokol.
Van miről beszélni, de vajon kinek? Az Új Néző program főszereplője az önmagával szembe néző ember. Ahhoz azonban, hogy célunknak megfelelően megszólítsunk, bevonjuk, és véleményeik ütköztetésére buzdítsuk a falvak lakóit, elsősorban magunknak kell színt vallanunk. Ki kell mondanunk, hogy idegenek vagyunk, nem beleszólni akarunk az életükbe, nem megváltoztatni akarjuk őket, nem segíteni jöttünk, hanem egy olyan játék lehetőségét kínáljuk fel, amelyben addig mennek el, ameddig akarnak, feltéve, ha betartják az általunk felajánlott játékszabályokat.
Nem az a cél, hogy megmutassuk milyen jó emberek ezek a cigányok és a magyarok sem olyan rosszak, hanem hogy megértessük velük azt az egyszerű igazságot, hogy a túlélés csak együtt lehetséges. Szeretnénk a színvak lokálpatriotizmust erősíteni.
