Az Álom.net anno megosztotta a közönséget. Neked tetszett a film?
Nem tudom kívülállóként, elfogulatlanul kezelni. Én nagyon szerettem ezt a filmet, az egész forgatás nekem minden téren rengeteget adott. Azt lehetne mondani: egy picit belekomolyodtam a végére. A harminchárom napos forgatáson minden nap dolgoztam, naponta tizenkét órát – és imádtam. Az első filmfőszerepemet játszottam, egy kicsit úgy voltam vele, hogy az „első gyermekem születik”. Tudom, hogy némelyeknek nem tetszett, némelyeknek igen, de tudom, miről szól, kiket céloztunk meg vele, és a visszajelzésekből tudom azt is, ők teljesen meg voltak vele elégedve.
Az a benyomásom, többen dolgoznak azon, hogy „kitaláljanak” téged. Ki az igazi Labancz Lilla? Az Álom.net-beli szöszke pompomlány? A színésznő, aki a Tűzvonalban és a Diplomatavadász című tévésorozatokban játszik és Pamela Andersonnal készül forgatni? Esetleg az a bombázó, akit az egyik férfimagazinban az „év legjobb nőjének” választottak? Vagy pedig az a lány – ahogy olvastam –, aki számára fontos és szimpatikus a vallás?
Éppen azért színes egy ember vagy főleg: egy színész, mert nem lehet mértanilag mechanikusan megrajzolni az arcát. Itt van például ez a szőke nős dolog. Amit imádtam, máig imádok, nem éreztem magam rosszul szőkén, nem azért festettettem barnára a hajam, hogy ebből a szerepkörből ezáltal örökre „kitörjek”, de tény: nem volna szerencsés, ha egyetlen skatulyába szuszakolnának egész életemre, mert nem vagyok benne biztos, hogyha a nézők a következő filmemben megnéznek, azonosulni tudnak velem, a karakteremmel. Pont az a jó, ha sok arcomat megmutathatom, és ezért ezek után nem is tudják eldönteni, milyen vagyok a való életben. Szerintem ez a színészet lényege.
Huszonhárom éven át védjegyednek számítottak a hosszú, platinaszőke hajtincseid. Levágattad, beszíneztetted. A fentiek miatt váltottál?
Igen. Egy „radikális” lépést tartottam szükségesnek. Csak akkor ijedtem meg, amikor ott ültem a tükör előtt és megláttam magam… Ugyanis a festék feketének tűnt a fejemen (nevet). De aztán abszolút megelégedtem a végeredménnyel, és nem is akarom visszafestetni a hajamat szőkére. Igaz, az idén kezdjük el forgatni a Boszorkányok című, amerikai és magyar koprodukcióban készülő filmet, aminek a tengerentúli társalkotói még nem tudják, hogy barna lettem, s természetesen, ha a szerepem úgy kívánja, újra szőke leszek.
S ha már a forgatás: korábbi szereplésed után titkos ügynökként térsz vissza a nagysikerű Tűzvonalban című televíziós akciósorozatba.
Valóban, korábban már játszottam ebben a filmben, akkor egyszer Balikó Tamásnak, majd László Zsoltnak alakítottam a barátnőjét. Most visszahívott a produkció, hogy Vanda karakterét szeretné továbbvinni a sorozatban, méghozzá titkos ügynökként. Hogy mondhattam volna erre nemet?
Amellett, hogy a közeljövőben mindenféle mozgóképes alkotásokban találkozhatunk veled, láthatunk-e színházban?
Igen, van róla szó, pont a napokban kerestek meg egy színházi ajánlattal, de erről még nem szeretnék beszélni. Korábban másfél évig játszottam egy darabban, és nagyon-nagyon szerettem, sok ismeretségem megmaradt onnan (színészekkel, rendezőkkel). A filmes felkéréseim között úgy vagyok a színházzal, hogy az egy teljes embert igényel – s teljesen más közeg is, mint a filmforgatás –, és hogyha én egyszer elvállalok egy állandó színházi szerepet, akkor mérsékelni szeretném a filmes vagy a tévés munkákat. Mert számomra (és szerintem a közönség számára szintén) nem szimpatikus, ha egy színész túlhajszolt és dekoncentrált.
S a színészi munkákba hogyan fér bele, amikor az „év legjobb nőjének” választanak? Pezsgőt bontottál?
Nem (nevet).
De azért jól esett.
Hazudnék, ha azt mondanám, nem. Kinek ne esne jól? De gyorsan túltettem magam rajta. Aznap koccintottam párat (az újság szervezett egy bulit erre az alkalomra), másnap éltem tovább a magam életét, mígnem a közelmúltban jártam egy rendezvényen, ahol egy újságíró megkérdezte, milyen érzés az utolsó „év nőjének” lenni (az a férfimagazin azóta megszűnt – a szerk.). Ez egy kicsit elgondolkoztatott, hogy jé, tényleg, nem lesz utódom. Nekem ez volt az egészben érdekes, amúgy annyira nem foglalkoztatott.
Diplomatákra vadásznak a Dunán
Idén nyártól új hazai gyártású komédiasorozat indul a Duna Televízió műsorán Diplomatavadász címmel, olyan színészek közreműködésével, mint Gubik Ágnes, Csonka András, Miller Zoltán, Labancz Lilla, Szűcs Kinga és Sallai Nóra. Az alkotók elképzelése szerint a részenként negyvenöt perces vígjátékszériát – aminek a forgatókönyvét Szélesi Sándor, Szkurka Szilvia és Fekete Fruzsina írta, és N. Forgács Gábor rendezte – az amerikai Jóbarátok és a Melrose Place, illetve a francia Saint Tropez-i szerelmek című közkedvelt szituációs kisfilmek mintájára a humoros párbeszédek, az abszurd helyzetek és a drámai fordulatok szövik át. A sorozat főszereplői olyan harmincon túli, komoly egzisztenciával rendelkező nők, akik elégedetlenek a helyzetükkel, és még feljebb vágynak a társadalmi – és az anyagi – ranglétrán. A Diplomatavadászban Labancz Lilla Diát, egy számos külföldi férfi partnerrel büszkélkedő, magas presztízsű ingatlanfejlesztési cég gazdasági igazgatójának, Nórának (Gubík Ágnes) a húszas évei elején járó húgát alakítja, aki kiváló „lelőhelynek” tartja nővére noteszét, benne a dúsgazdag kollégák elérhetőségeivel. Ezzel indul tulajdonképpen a vadászat.
Megfordulsz mindenféle társasági eseményeken, amiken a lényednek a celebként ismert szelete mutatkozik meg. Márpedig a celebség fogalma egyfajta pejoratív értelemmel, rossz mellékzöngével párosul (mondják: a celebet mindenki utálja, de nézi), sokan a személyiség leértékelésének tartják. Neked mi a véleményed erről?
Nézd, nekem az a szomorú meglátásom, hogy itthon nem sértődhet meg senki arra, ha azt mondják rá: celeb. Mert idehaza szerintem semelyik művész nem tud a „celebkedés” nélkül érvényesülni. Vegyünk egy színészt: egy évben, ha nagyon összetesszük a kezünket, egy játékfilmet forgatnak vele. Vagy kettőt, de akkor az már sok. Színházba rendszeresen egy viszonylag szűk réteg jár, mennyiségében kevesen. Főleg a fiatalok nem. Úgyhogy az egyetlen egy szál, ami igenis jelet ad rólunk, bemutatja, hogy jelenleg ezek az emberek találhatóak a palettán, az a sajtó, a tévé, a bulvár. A „celebvilág”. A rendezők, a producerek, a színészek – akárcsak az énekesek – esetében ezáltal választják ki az embereket. Ebben a rohanó világban azt veszem észre, hogy – ugyan én el szoktam menni a castingokra, de – igazából szereplőválogatásból nincs sok (hacsak nem egy külföldi vagy tényleg egy óriási produkcióról van szó), mert most már kapásból arc és ismertség szerint döntenek. Úgyhogy persze, színésznőnek tartom magam, de egyáltalán nem sértődöm meg, és nem állok le vitatkozni, ha azt hallom, hogy celeb vagyok. Muszáj felvállalni, ha érvényesülni szeretnél. De én tudom, ki vagyok. Színésznő, nem celeb.
Tíz év múlva, ami ugyebár hozzávetőlegesen nagy idő, de belátható, milyen Labancz Lillát szeretnél látni? Hol szeretnél tartani?
Hűha, jó kérdés. Boldogot (nevet).
Elsősorban a boldogság számít?
A boldogság – és az egészség. Na, jó, a közhelyektől eltekintve: egy olyan Labancz Lillát szeretnék látni, aki egy hatalmas fehér kanapén hátradőlve tud feküdni, mert már sok mindent letett az asztalra, ami miatt elengedheti magát, ugyanakkor pedig nyilván dolgozni szeretnék. Szeretnék filmeket, itthon és külföldön egyaránt. Nem titok, idén kimegyek Amerikába, egy fél évet tanulnék Los Angelesben, a Boszorkányok májusban vagy júniusban kezdődő forgatását követően, valamikor az év végén. Munkás-tanulós időszak előtt állok – szerencsére.
S ebbe a munkával-tanulással töltött történetbe beleférhet a házasság, a család?
A házasság igen. Várjunk csak, én most mennyi is vagyok? Úristen, tíz év múlva már öreg leszek, úgyhogy muszáj lesz belepasszíroznom és családot alapítanom (nevet), nem szeretnék idős anyuka lenni. Természetesen szeretném, csak még nincsen előttem a férfi, aki. Úgyhogy nehéz még ilyenkor erről így beszélni. Igen, szeretném a családot, de ahogy a híres kupléban szerepel: „a jövőt nem sejthetem, a sors csupa rejtelem”…
Olvastuk, hogy megrázott a hazai árvíz okozta károk híre, különösen a borsodi gyerekek szenvedése ütött szíven.
Igen, és elhatároztam, hogy mindenképpen segíteni fogok a rászorulókon. Edelényről hallottam, hogy ott a legsúlyosabbak az árvízkárok a Bódva áradása miatt. A helyszínre utaztam, hogy megnézzem, milyen súlyos a helyzet. Nagyon szomorúvá tett, amikor odaértem és láttam, ahogy a házak legtöbbje romokban áll. Főleg a gyerekeket sajnáltam, ezért úgy döntöttem, egy napra igyekszem elfeledtetni velük minden gondjukat. A gyermeknapon vendégül láttam tizenegy edelényi kisfiút és kislányt, hogy megmutassam nekik Budapestet, jártunk például a Citadellán és meglepetésként a Fővárosi Nagycirkuszban. Finomat ebédeltünk, és természetesen a fagyi sem hiányozhatott a programból. Ez a nap igen különlegesnek bizonyult számomra és a gyerekeknek is, különösképpen hogy ketten közülük még sohasem jártak a fővárosban. Remélem, hogy ezzel a gyermeknapi meglepetéssel sikerült némiképp feledtetni a kis védenceimmel az otthonuk miatti aggodalmakat. S igyekszem, hogy a későbbiekben is kapcsolatban maradjunk.
