Machiavelli és a mimézis elméletét kigondoló Arisztotelész sem találhatta volna ki jobban: a cél szentesíti az eszközt, s ha ez művészetből adódó megrendüléssel párosul, annál jobb!
A gyepen agonizáló botcsinálta „színművész” számára a kiszélhámoskodott büntető, vagy az ellenfél kiállítása és a hasonló retorziók rendszerint azonnali fájdalomcsillapítóként hatnak. És arra is, hogy a „bántalmazott” hős a sikeresen rögtönzött előadóestet követően elégedetten tápászkodjon fel a földről.
Az idei vb egyik legfrissebb vitás helyzete az Elefántcsontpart-Portugália mérkőzésen játszódott le, amikor a portugál szupersztár, Cristiano Ronaldo nem értett egyet az őt ért – sárga lappal alátámasztott – bírói elmarasztalással. Állítása szerint Guy Demel szabálytalankodott vele szemben (lehet, hogy igen, de a portugál esése is cáfolta a gravitációt), és ennek ellenére őt büntették meg. A vita folytatódik: a portugál szövetség háborog, az elefántcsontparti dettó.
Ám Ronaldo természetesen nem magányos előfutár – akadtak követői; a német csodagyerek, az ausztrálok ellen tigrisbukfencet vető Özil kevésbé sikeres (meg is kapta a figyelmeztetését), ellenben a Svájc elleni elbukott találkozón épp pilótaszerepben domborító Villa már-már állandó gyakorisággal végzett „repülő bevetéseket” a tizenhatoson belül – felemás sikerrel. Az angol játékvezető elnézte a próbálkozásokat, de rezignáltan intette, hogy „Talpra spanyol!”.
A Haldokló gallus, Cristiano Ronaldo előadásában (MTI/EPA)
Az álszenvedés, a hipochondria elemeit korábban inkább csak a „latin” csapatok építették bele repertoárjukba, de napjainkra globálissá vált, állandó fejtörést okozva ezzel a játékvezetőknek, hiszen sok minden múlhat azon, hogy valódinak ítélnek-e meg egy „támadást”. A sípmesterek „megetetésére” való törekvés, a csipkedés, mezhúzogatás és -tépkedés, kitett „evezők” – egyre szélesebb körben alkalmazott játékelemek.
Sokak szerint megéri kockáztatni. Lebukás esetén ugyan sárga lap dukál, de ha ezt elkerülik, a sikeres akció következtében az egész meccs kimenetele is megváltozhat. A szimulálás elsősorban a csatárok, a támadó középpályások műfaja, de előfordul, hogy az eredendően statikusabb jellemű, eposzi védők – így például a görög Toroszidisz Nigéria ellen – is kipróbálják a műfajt. A játékvezetőt körülvevő, széles gesztusokkal terjegető csapattársak koszorúja pedig maga a Nietzsche által is magasztalt drámai kórus.
Rengeteg felvétel örökíti meg a szimuláló-művész focisták alakításait, ám ami feltétlenül kihagyhatatlan, és remekül illusztrálja a technika lényegét, az a következő, Rivaldo 2002-es Oscar-gyanús alakításával fűszerezett pár másodperc:
Azért azt mindenképpen ki kell emelni, hogy az álszenvedés technikáját még nem mindenki űzi felsőfokon. A kevésbé tehetséges színészek nem figyelnek a részletekre, és a lassított visszajátszásokon kínosan egyértelmű, hogy operett-eszközökkel próbálkoztak. Luis Figo is mellényúlt ezzel az imént látható videón.
Arról, hogy konkrét ”álesés-, üvöltés-, szenvedő arckifejezés-technikai” felkészítés vajon zajlik-e a futballisták számára, nincs információ. Olyan felvétel viszont van, ahol nyomon lehet követni egy ilyen, az átélést-beleélést is számításba vevő „edzést”. Az alábbi, 2004-es videón nyilván nem az akkori olasz válogatott tagjait látjuk, de ami miatt külön érdekes, az az, hogy a 2002-es vb-n a Dél-Korea ellen valóban felrúgott Totti (képünk) túlságosan is ráhomorított az esésre, ezért kiállították. Az olasz csapat így tíz emberrel kiesett.
Az eddigiek alapján az idei vb is tartogat még bőven olyan koreográfiákat, amelyek bekerülhetnek majd a szimuláló focisták videóinak folyamatosan bővülő gyűjteményébe.
