Az elmúlt tíz évben trendi lett múzeumokba járni. Londonban, Párizsban, Bécsben a kultúra irányítói és nagyintézményei óriási energiát és pénzt fektetnek abba, hogy a divathullámot kihasználva emeljenek a társadalom műveltségi szintjén. A múzeum maga is megváltozott, ma már nem csak képek és szobrok vannak benne, hanem a látogatók összetett kulturális és gasztronómiai élményt kapnak. A múzeumi intézmények által felvállalt élményszerűség és nagy látogatószám, ugyanakkor néha a kiállított anyag rovására is megy.
Fontosabb lett a marketing, mint a kutatói munka, néhány húzó művész nevére felépített úgynevezett „konzerv” kiállítási program hozza a nagy látogatószámot. Ezek a konzerv kiállítások csomagban vásárolhatók, csakúgy, mint más kereskedelmi áru.
Kis túlzással, ha valakinek sok pénze van, a balatoni hétvégi házában is rendeztethet Picasso kiállítást. Nemzetközi szinten élénk vita folyik arról, hol az egészséges egyensúly a kiváló művészeti tartalommal összeválogatott múzeumi kiállítás és a jól kommunikálható, etetős, nagy tömegvonzású konzervek között. Jelenleg mindenesetre tény, a szakmaiság részben vesztésre áll a látogatószámmal szemben.
Valami történik
Budapesten mindkét modellre és a kettő vegyítésére is van példa. Több kiemelkedő sikerű tárlat is látható volt 2009-ben, és lesz az idén is. A Szépművészeti Múzeumban menetrend szerint újabb látogatói rekordok dőltek/dőlnek meg. A szórakozni vágyó látogató szívesen megy, és jellemzően nem is csalódik a Hősök terén. A múzeum átépítése után pedig valószínűleg a Szépművészeti Múzeum és az általa alkalmazott modell minden szempontból piacvezető lesz.
A Ludwig Kortárs Művészeti Múzeumban is áttörést hozott a magyar származású Robert Capa kiállítás, itt a művek és az anyag különlegessége és a kommunikáció együttesen hozott átmeneti sikert. Fontos kérdés, megismételhető-e más „kortárs” művésszel ez a siker, vagy a mai magyar társadalomban, a művészet értelmezése megáll a XIX. század végén. A Műcsarnok intézményei jellemzően inkább a szakmai tartalomra koncentrálnak, ami meg is látszik a néhány ezres látogatószámon.
Paul Signac -A harmónia kora
A Műcsarnok eredményei inkább szakmai sikerekkel, nemzetközi díjjakkal mérhetők, semmint a tömeghisztériával. A különböző intézményi stratégiák között az újrapozícionált Magyar Nemzeti Galéria jelenleg nem találja a helyét. Ez részben betudható, hogy a korábbi főigazgató Bereczky Lóránd meglehetősen konzervatív vezetői stílusa meghatározta az intézményt is. Sikeres kiállítások ugyan elvitathatatlanul voltak: Vaszary, Mednyánszky, vagy a München magyarul című tárlatok, de hatékony kommunikációs és múzeumpedagógiai elemekkel a hozzáadott szakmai érték nagyobb kifutást is kaphatott volna. Ismert anekdota, hogy az MNG-ben délelőtt 11 előtt és 14 óra után már semmilyen szakmai ügyet nem lehetett elintézni, nem volt kivel.
2010. február 1-től a kultuszminisztérium korábbi államtitkára Csák Ferenc, az ismert műgyűjtő páros Körmendi-Csák gyűjtemény leendő örököse vette át a patinás nemzeti intézmény irányítását. Teendő van bőven, hisz az MNG szakembereinek, a budai várban egy arisztokratikus, lassú és lusta, a rozsda által szétmállott anyahajót kell belekormányoznia a friss áramlatokba. Kérdés csak az, hogy a jelenlegi szakemberekkel ez a manőver sikerrel megtehető-e?
„Istenek” a hegyen
Az intézményben lévő szakmai gondolkodást és munkamódszereket jól jellemzi a 2010. február 6. és május 2. között látható Földi paradicsom. Modern mesterművek a Kasser – Mochary gyűjteményből című kiállítás minősége és a tárlat felkínálása. Kivételes alkotók munkái láthatók, nagyjából egy falusi művelődési ház színvonalán feltálalva.
53 művész 102 tárgya: Rodin, Monet, Degas, Renoir, Chagall, Modigliani, Matisse, Giacometti, Paul Signac idézi meg az európai művészet jeles időszakát. Az anyag különlegessége az, hogy a tárgyakat egy magyar műgyűjtő páros következetesen válogatta egybe. A kiállítás öt nagy egységben értelmezi a „földi paradicsom” vízióját és a különböző művészi utakat. Az Aranykor, illetve a Természet témakörében Monet, Renoir, Braque, Edmond-Cross, André Derain, Alekszej Javlenszkij, Alfred Sisley alkotásai vallanak a természet inspiráló erejéről, a természetben rejtőző aranykori tökéletesség örök eszméjéről.
Renoir-Nő drapériával
A Menny és pokol témakörét bemutató egység középpontjában Rodinnek a Pokol kapuja című alkotásához készült szoborkompozíció áll, de itt kaptak helyet Giacometti, Rodin, Lipchitz portréi, olyan alkotások, amelyekben az emberi kapcsolatok egyszerre pokoli és mennyei dimenziói öltenek testet. Egy másik térben a férfi és nő kapcsolatáról, az örök nőről szólnak a tárgyak. Cézanne, Renoir, Degas művei mellett, Rodin Az örök bálvány című alkotása, ami egyben a Kasser-gyűjtemény egyik kulcsműve is, beszél az örök témáról.
Kasser egy életen át vágyakozott
1929-ben egy fiatal magyar diák a párizsi Musée Rodin termeiben nézelődött, s megakadt a szeme Az örök bálvány eredeti gipszmintáján. A szobor egészen elbűvölte. Egy fillér nélkül, mégis eltökélten kopogtatott be az igazgatóhoz, és kijelentette, hogy megvásárolja a szobrot. Kiderült, hogy nem ő állított be elsőként ezzel a szándékkal. Már több múzeum feliratkozott a várólistára, hogy hozzájuthasson Az örök bálvány bronzöntvényéhez, noha egyelőre még tervbe sem vették, hogy öntvények készüljenek a gipszformáról. A magyar fiatalember mindenesetre felíratta nevét a listára. Tíz évvel később újra ellátogatott a múzeumba, ahol nem kis örömére tudatták vele, hogy Az örök bálványról tizenkét öntvényt készítenek, s azok közül egyet megvásárolhat. Ám kitört a második világháború, fémet csak katonai célokra lehetett felhasználni, így a múzeumnak el kellett halasztania az öntvények készíttetését.
Időközben az egykori magyar diák kivándorolt az Egyesült Államokba, és családjával együtt New Jersey államban telepedett le. A háború után a múzeum végre sort keríthetett az öntvények elkészíttetésére, a magyar megrendelő hollétéről viszont nem volt tudomásuk. Így csak tizenegy bronzöntvény talált gazdára a világ különböző részein lévő gyűjteményekben. A magyar megrendelő már ötvenes éveinek elején járt, amikor ismét Párizsba utazott, hogy utánajárjon a szobornak, s tudomást szerzett az elszalasztott lehetőségről. Közölték vele, hogy a tizenkettedik öntvényt átveheti, amikor az elkészül, valamikor a következő évtized folyamán.
Csalódottan, ám még mindig nem reményvesztetten tért vissza Amerikába. Hat évvel később a múzeum értesítette, hogy az egyik, már elkészült öntvényt, a 8-as számút, megkaphatja. Végre, több mint negyven év után, Alexander Kasser birtokába juthatott az a szobor, amelyet annyira csodált és oly állhatatosan igyekezett megszerezni. Valaha szegény diák volt, akinek buszjegyre sem futotta, mégis mert királyi módra álmodni; most pedig végre magával vihette azt, amiről álmodott.
A Magyar Nemzeti Galériába látogatók, pedig elvihetik magukkal egy különleges gyűjtemény és a XX. század látványának emlékét.
Kasser család
Alexander Kasser a Monarchia idején született Budapesten. Először a párizsi Sorbonne-on tanult, miközben a később a Socio Club labdarúgócsapatban futballozva gondoskodott megélhetéséről. A grenoble-i egyetemen vegyészmérnöki diplomát szerzve, visszatért Magyarországra, és a papíriparban kezdett dolgozni. Szabadalom birtokában és innovatív személyzeti irányítással hamarosan a papírgyártás kiváló szakértője lett. Megismerte későbbi feleségét Aranyi Erzsébet, házasságukból két gyermekük született. 1944-ben Alexander Kasser Valdemar Langlet professzorral együtt szervezte és irányította Magyarországon a Svéd Vöröskereszt munkáját, amellyel több száz zsidó és politikai üldözött életét mentették meg. Elisabeth Kasser tolmácsként dolgozott Raoul Wallenberg mellett. A Kasser házaspár jelentős mértékben támogatta Raoul Wallenberg erőfeszítéseit, amellyel számtalan embert sikerült megmenteni. Áldozatos munkájáért Alexander Kasser 1997-ben megkapta a Világ Igaza kitüntetést, nevét pedig felvésték a Jad Vasemben a Megemlékezés Falára. A háború után a Kasser házaspár elhagyta Magyarországot. Először Mexikóba, majd az Egyesült Államokba települtek. Már Magyarországon foglalkozni kezdtek a műgyűjtéssel. 1969-ben létrehozták a Kasser Művészeti Alapítványt, amelynek célja a képzőművészet és a zene támogatása. Alexander Kasser tevékeny tagja volt a New York-i Tudományos Akadémiának és a londoni Royal Academy of Dancing Nagytanácsának.
