Kimpián Péter a szegedi tanárképző főiskola román tanszékének oktatója, 1989-ben a Magyar Televízió Szegedi Stúdiójának külsős munkatársa volt, nemzetiségi műsorokat készített. A szegedi stúdióba is eljutott a hír, hogy december 16-án, 17-én történt „valami” Temesváron. Amikor pedig Bukarestben december 22-én „beindult a forradalom”, indulni kellett.
Hogyan érte önt a hír, mi volt a feladat?
December 22-én a tanszéken karácsonyi „koccintást” tartottunk, amikor a televíziótól hívtak: azonnal indulni kell Romániába. Két stáb kelt útra, a mi ötfős csoportunk feladata az volt, hogy a Nagylak-Arad útvonalon Temesvárra menjünk, útközben riportokat, hangulatjelentéseket készítsünk. Az eredeti terv szerint az estét Temesváron töltjük, másnap utánunk jön egy gyártásvezető, aki pénzt és további felszerelést hoz, majd indulunk tovább Bukarest felé. Ő vitte volna haza az addig készült felvételeinket is. Nem volt még internet, futárszolgálat nem működött.
Nem tűnt veszélyesnek az utazás? Itthon hagyta a feleségét, két kisgyermeket…
Nem gondoltuk, hogy veszélyes lehet. Végtelen öröm fogott el minket, hogy végre valami megmozdult Romániában is, feléledt a remény, hogy el lehet söpörni Ceauşescut és a diktatúráját. És ennek mi is részesei lehetünk.
Nehéz volt átjutni a határon?
Kimpián Péter
Itt ért minket az első meglepetés. A korábbi években, sőt évtizedekben órákig, néha álló napig várni kellett a határátlépésre. A mogorva határőrök fegyvert kerestek mindenkinél, nagyon gyakran átkutatták az egész autót, az összes csomagot.
December 22-én azonban tárt karokkal vártak, a katonák kezet fogtak velünk, már itt érződött a hatalmas felszabadultság. A határ másik oldalán, a „romániai Nagylak” lakossága az utcán ünnepelt: „A hadsereg velünk van!” – mindenhol ezt kiáltozták. Az emberek hagyományos karácsonyi dalokat énekeltek a köztereken, teli torokból. Ennyi rekedt embert én még soha nem hallottam. Nagyon megható élmény volt, hiszen Ceauşescu betiltotta a vallásos énekeket.
A karácsonyi dalokat?
Igen. Még Magyarországról is ügyeskednünk kellett a román nyelvű tévéműsorokkal, amelyeket a határ másik oldalán is rendszeresen néztek. Karácsonykor minden alkalommal bemutattunk egy-egy templomot – szigorúan, mint műemléket -, aláfestő zenének pedig karácsonyi templomi dallamokat választottunk. Így próbáltunk kis melegséget vinni az ünnepeikbe.
Mi volt a következő állomás?
Aradon a főtéren álltunk meg, ahol a Megyei Tanács erkélyéről szónokoltak az egybegyűlt több ezer embernek. Itt is karácsonyi dalokat énekeltek, megéljenezték az MTV-s autót. A hangulat minket is teljesen a hatalmába kerített. Nem lehet eléggé hangsúlyozni, milyen iszonyú elnyomásból és szegénységből kapott esélyt a szabadságra a román nép Ceausescu elűzésével.
Mi azonban dolgozni mentünk, a tanácsháza erkélyén készítettünk riportokat, forgattunk, egyszóval végeztük a munkánkat. Közben beszélgettünk az emberekkel, akik mindenáron le akartak minket beszélni arról, hogy Temesvárra menjünk. Nem hallgattunk rájuk, amúgy is egyetlen éjszakára készültünk ott, aztán tovább Bukarestnek.
Mikorra értek így Temesvárra? Még mindig 22-én vagyunk ugyanis, azon a napon, amelynek reggelén ön egy békés karácsonyi koccintást, majd otthoni pihenést tervezett…
Este 10 óra körül értünk a városba, ahol az aradi hangulatnak már nyomát sem találtuk. Elfoglaltuk a szobánkat a főtéri Temesvár Szállodában, és lementünk a térre. Itt áll az opera épülete is, amelynek az erkélyéről szintén beszédeket mondtak. Nagyon kevés ember volt az utcán, a szónokok pedig ünneplés helyett mindenkit hazatérésre szólítottak fel. Nem ismertük jól az itteni viszonyokat, így hát visszatértünk mi is a szállásunkra és lassan lefeküdtünk aludni.
Hajnali három óra lehetett, amikor őrült fegyverropogásra riadtunk. Feszülten ültünk az ágyunkon, majd a besötétített szobánkból kikukucskáltunk és azt láttuk, hogy a levegőben a galambok zavartan röpködtek ide-oda. Már pirkadt, és a lövöldözés folytatódott, de nem láttuk, ki, honnan és hova lő. Nosza, elő a kamerával, hogy csináljunk egy „jó vágóképet” a riadt galambokról.
Az operatőr mellett álltam, épp annyira húztuk el a sötétítőt, hogy a kamera is „kilásson”. Abban a pillanatban egy rövid sorozat vágódott az ablakba a szemközti kapualjból. Később úgy 5-6 lövedéket számoltunk meg a szoba falán. Az operatőr vérző füllel elvágódott, az én arcomba is tucatnyi üvegszilánk csapódott.
Abban a pillanatban megváltozott a viszonyom a forradalomhoz, és kis stábunk hangulata is nagyot zuhant. Annak ellenére, hogy senkinek nem esett komolyabb baja, az operatőrt a reflexei vágták a földre, nem a sérülése. Nehéz volt megemészteni, hogy centiken múlott az életünk.
Lehet tudni, kik lőttek?
A mai napig nem tudjuk, nagyon kaotikus volt a helyzet. Az emberek mindenről beszéltek: terroristák, arabok, katonák, Securitate-legények. Nagy volt a káosz és az információhiány, de Temesváron többen a vállunkat veregették, és Tőkést dicsérték: egy magyar adta vissza szabadságunkat – mondták.
Ott hallottuk azt is, hogy Románia belsejéből gyári munkásokat ültettek fel különvonatokra a műszak után azzal a szándékkal, hogy védjék meg Temesvárt, mert a magyarok vissza akarják foglalni Erdélyt. De a temesvári egyetemisták kimentek elébük az állomásra és elmondták az igazságot: senki sem támadta meg a várost, a temesváriak lázadtak fel a diktatúra ellen.
Ezek után hogy tudták folytatni a munkát?
Gyakorlatilag sehogy. A szállodában egyetemisták és a forradalmárok szervezték meg az „életet”, kijárási tilalmat rendeltek el. Kaptunk egy jelszót, csak ennek bemondása után nyithattunk ajtót bárkinek. December 23-án egész nap a szállóban voltunk, a szobában négykézláb, a fal mellett közlekedtünk.
A stáb tagjai, akiknek nem volt igazán kötődésük a „román világhoz”sopánkodva emlegették, hogy milyen jó lenne most pékldául egy vásárhelyi őszi tárlat-forgatás: jól be lehetne világítani, beállítani a kamerát, milyenek legyenek a vágóképek, és milyen háttér elé állítsuk a riportalanyt…
Őszintén szólva ha nagyon akarunk, ki tudtunk volna jutni a szállodából, de nekünk az ilyen helyzetben nem volt semmilyen tapasztalatunk. Nem vagyunk és nem voltunk hősök, sem haditudósítók. A szállóban találkoztunk Róbert Lászlóval, aki a vietnami háborúból tudósította a Magyar Televíziót. Kőkemény veteránokat küldtek a nemzetközi hírügynökségek is, akik a golyók között futkosva végezték dolgukat. Mi nem voltunk ilyenek, nem is ez volt a feladatunk.
Bezárva a szállodába, fegyveresek az utcán, komoly kelepcének tűnik…
Egyetlen lehetőségünk volt megvárni a gyártásvezetőt, akinek 23-án reggel kellett volna megérkeznie. Egész nap nem jött, mint később megtudtuk, balesetet szenvedett útközben. Valóban szorult volt a helyzet: nem volt nálunk elegendő pénz, hogy szállodai szobánkat kifizessük, de mert azok az idők valóban forradalmiak voltak december 24-én úgy döntöttünk, hogy nem megyünk tovább Bukarest felé, hanem haza jövünk.
A 22-ei felvételeink már idejétmúlttá váltak, hiszen a legkorábban 24-én tudtuk volna leadni őket. A nagy tv-társaságokkal ilyen téren nem lehetett versenyezni. A biztonság kedvéért Szerbián keresztül hagytuk el Romániát, a karácsonyi gyertyagyújtásra már otthon voltam.
Ebben a két napban tudtak valamit önről otthon?
Semmit. Nem tudtunk életjeleket küldeni, így gondolhatja mit élt át a családom. Főleg azután, hogy a magyar televízió bemondta: a Temesvárra küldött stábról nincsenek hírek, hollétükről és állapotukról semmit nem tudni. Elképzelheti azt a pillanatot, amikor Szerbián keresztül visszaérkeztünk a szegedi stúdióba és felhívtam családomat…
Szenteste volt, és otthon feleségem, 10 éves fiam, hat éves lányom és a szüleim úgy készültek a karácsonyra, hogy „már a tv is bemondta”: eltűntem a romániai harcokban…
