Újabb buktába vág bele Uma Thurman?

Férj és féleség

Történik, hogy a népszerű szívügyi-szerelmi szakértő, dr. Emma Lloyd (Uma Thurman) egy rádiós műsorban tartott tanácsadása során akarva-akaratlanul bekavar Patrick (Jeffrey Dean Morgan) és Sofia (Justina Marchado) románcába. Az esküvőre készülő pár kapcsolata zátonyra fut, Sofia szakít a vőlegényével, az elkeseredett Patrick pedig sajátos módon áll bosszút: az ugyancsak éppen lagzija előtt álló Emma férjeként regisztráltatja magát a hivatalos állami adatbázisban néhány számítógépes hackertrükk segítségével. A szerelemdoktornő erről mit sem tud, és a technika ördögét okolja. Leendő vőlegénye, Richard (Colin Firth) sem veszi jó néven a dolgot, ezért Emma kétségbeesetten próbálja meggyőzni a „férjét”, hogy „váljanak el”. Patrick azonban ahelyett, hogy megkönnyítené a dolgot, igyekszik mindinkább megédesíteni azt. Az egyre zűrösebbé váló események és az érzelmek érdekes és vidám fordulatokat vesznek. Ki gondolná? Szerelem születik…

Fogalmunk sincs, hogy Thurmant A szuper exnőm című vígjátéka bukása után mivel vették rá erre a főszerepre, mi több: hogy producer is legyen (oké, értjük, részben pénzzel, de ez nem magyaráz mindent). Ez az ötlettelen, rosszul megírt, minden ízében másolt – még a plakátja is: nemde a Bridget Jones-film jut eszünkbe, pláne, hogy Firth-öt elég volt bemásolni – nyárvégi romantikusnak szánt komédia csak az olcsóságról tanúskodik. Rendezője, a színész gyanánt is ismert és jegyzett Griffin Dunne – akit Martin Scorsese Lidérces órák (1985) című filmjének főszereplőjeként a legjobb férfiszínész-alakítás Golden Globe-díjára jelöltek – a Meglesni és megszeretni és az Átkozott boszorkák című rendezései után a Férj és féleséget nem tűzheti a kalapjára.

Szóval történik, hogy semmi sem történik. De, mondhatjuk, az legalább nem fáj.

Il Divo – A megfoghatatlan

Az olasz Paolo Sorrentino rendező-forgatókönyvíró (A felesleges ember, A szerelem következményei) tavaly Cannes-ban a zsűri különdíjával jutalmazott filmjében egy olyan ember arcképét festi meg, akinek a története egyszerre bűvöli el és kényszeríti megvetésre a nézőt. A film főhőse Giulio Andreotti (Toni Servillo), aki hét alkalommal volt miniszterelnök, huszonötször töltött be miniszteri posztot, és akinek gúnynevei között olyanok szerepelnek, mint: a „Halhatatlan”, a „Szfinx”, a „Szalamandra”, a „Fekete Pápa”, vagy a „Sötétség és Örökkévalóság Ura”. A szerteágazóan sűrű cselekmény során ízelítőt kapunk hatvan esztendő fordulatos, szenvedéllyel teli olasz történelméből, az olaszországi Kereszténydemokrata Párt első kormányzásától napjainkig.

A Toni Servillo – akit 2008-ban ezért a teljesítményéért az Európai Filmakadémia a legjobb férfi alakítás díjával honorált – abszolút főszereplésével készült portréfilm történései talján belterjességük okán más országbeli nézőnek nehezen követhetőek, gyanítjuk, a hazaiaknak is. A nagyszerű és élethű párbeszédekre, Servillo szándékoltan visszafogott színészi eszköztárára (a szeme-tekintete beszédes egyedül, de az nagyon) épülő jellemrajz azonban mindenki számára érthető – és igen érzékletes.

A rendező minden figyelmét ráirányítja, őt látja és általa láttat, vele mesél – és ironizál (lásd: a film popslágerekben is alaposan megmerülő eklektikus zenei világa) –, és látszólag nem ítélkezik, de nehéz „közéleti szentemberként” emlékezni a film megtekintését követően arra a politikusra, aki sötét (maffia-) kapcsolatainak vádja alól máig nem tisztázta magát megnyugtatóan, és beiktatása után afrikai tamtamok ütemére szürrealisztikus táncot lejtett.

Gyors meló

A gyors meló azt jelenti, hogy a szajrét az egyik kocsi csomagtartójából a másikba nagyon gyorsan átpakolják. Ezzel a tempóval a filmben nincs is baj – és a felvonultatott európai csodajárgányokkal sem (BMW-k, Audik, Porschék) –, az akciókkal annál inkább. A viszonylag csekély mozgás során rendre előbukkannak a klisék (a társa-barátja haláláért bosszúvágytól fűtött, a gengszterek közé beépítendő zsaru kiképzése, a karcsú szerelmi szál, az egész történet vezetése és fordulatai), de a belga származású rendező, Olivier Van Hoofstadt valamelyest kárpótol. A hasis részletesen leírt útja Marokkótól Spanyolországon át Párizsig, illetve a bevezetőben bemutatott ékszerüzleti rablás igen tetszetős és emlékezetes.

Filmje történetének fókuszába az arab gyökerű Marek rendőrt (Roschdy Zem) állítja, aki egy drogterjesztő-hálózat elleni rajtaütés során elveszíti a társát és egyben legjobb barátját (Olivier Gourmet), és ezért erőteljes elégtételre vágyik. Eléri, hogy következő bevetéseként (Slimane álnéven) beépülhessen egy észak-afrikai hasiscsempész bandába, akik speciálisan kiképzett autóikkal nagy mennyiségben hozzák be a kábítószert az országba.

Zem igyekszik helytállni, de mi tagadás, nem olyan karakteres jelenség, mint az „akciófilmek örök rendőre”, Bruce Willis, és Hoofstadt hiába igyekezett házasítani a Jean-Paul Belmondo és Alain Delon fémjelezte francia krimihagyományt a Taxi-filmekkel, megfűszerezve franciás-arabos ízekkel, a nász nem váltotta be a hozzá fűzött reményeket, nem igazán sikerült az egyvelege. Oké, a fűszerezés igen.

Vénasszonyok nyara

Mivel mi is leszünk szenilisek, igazán örülünk, hogy nemcsak a tinédzsereknek készülnek mozik. Tágabban: a tanuló, illetve a dolgozó – és vásárlóerőt képező – korosztályoknak. Íme, egy szerethető „nyugdíjasfilm”.

A tavalyi Velencei Filmfesztiválon a legjobb alkotásnak találták Gianni Di Gregorio filmjét, amit (részben) ő írt, rendezett és játszotta abban a főszerepet. Hétköznapi komédiájában a középkoron lassacskán túllépő római agglegény, Giovanni (Di Gregorio) idős édesanyjával, Valeriával (Valeria De Franciscis) él – és gondoskodik róla. Úgy, hogy szinte nincs saját élete, néhány ellopott pohár bor kortypillanata marad számára Viking nevű haverjával (Luigi Marchetti) a sarki fűszeresnél. Anya és fia élete nem egyszerű: a munkanélküli férfi az ötvenes éveiben jár (közel a hatvanhoz), anyja pedig közel a százat tapossa, ráadásul Valeria a korához képest tele van ötletekkel és tervekkel, és így bőven (és feleslegesen) ellátja-leterheli a fiát feladatokkal. Csupán a jól bejáratott szokások és a napirend teszik könnyebbé a súrlódásokat.

Amik fokozódnak, merthogy a csóró Giovanni jelentős anyagi gondokkal küzd, például súlyos hátralékot halmozott a lakbérrel. Nincs más választása, mint hogy elvállalja, hogy a házmesternek, Luiginak (Alfonso Santagata) az édesanyját (Marina Cacciotti) vendégül látja a tradicionális olasz ünnepen, augusztus 15-én, a „ferragostón”. Mivel a drága mama a nővérével érkezik (Maria Cali), és Giovanni az orvosának az édesanyját (Grazia Cesarini Sforza) is kénytelen elvállalni, a lakás pillanatok alatt megtelik idegen idős nénikkel.

Giovanni nem csak, hogy főz rájuk – a különböző diétáiknak megfelelően –, a legkülönbözőbb kéréseiket is teljesíti, és a köztük kipattanó konfliktusokban hasonlóképpen helyt áll. Lakásából pillanatok alatt idősek otthona válik, ahol ő a gondozó. De idővel egyre inkább tűnik úgy: nem is bánja.

Di Gregorio nem klasszikus műfajfilmet, nem harsány komédiát alkotott (nevettünkben nem csapkodjuk a térdünket), hanem egy realista alapállású, olykor mosolyra ingerlő környezetrajzot. Ezek az emberek úgy élnek ott, ahogy. Lehet, hogy fiatalon és tetterősen csak legyintünk, de óva intünk: figyelni és tanulni ajánlatos. Az öregség problémái – rigolyái – és örömei nem helyspecifikusak.