A Sziget-szindróma szerint úgy van az, hogy az ember helyszínről helyszínre jár – miközben hallózik a mobilba, üvöltve a vonal másik végére, hogy „nem hallom, hol vagy” –, hiszen így lehet részese a nagy élménykínálatnak, aminek persze az a sötét oldala is megvan, hogy mindenről éppen így marad le, vagyis úgy van ott mindenhol, hogy nincs sehol.
Lecsó a Kiscsillagból (forrás: sziget.hu)
Tapasztaltságtól ravasz öregember módjára – vagy ahogyan István kolléga fogalmazná: pimaszul – azt is választhatjuk, hogy egyetlen színpadhoz szögezzük magunkat, és megvárjuk, amíg szembejönnek a történések (ugyebár a vicc szerint is a vén bika azt tanácsolja a vértől forró fiatalnak, hogy nem kell lerohanni a mezőre a legelésző csinos tehenek közé, majd szépen-sorban feljönnek azok). Ebben az esztendőben, engedve a velem született lustaságnak, filozofikusabban fogalmazva: átadva magam a ház előtti kispadon ülögető-szemlélődő bölcselkedésnek (egészen konkrétan: a jelentős túlsúly miatti nehézkes járás okán), letelepedtem az mr2-színpadnál, azt’ jó napot. Persze ebben az is szerepet játszott, hogy esztergomi barátom kocsmájának hátsó szeparéjában üldögélhettem, ahonnan első osztályú rálátás nyílt a koncertek kivetítőjére.
Ugyan már hétfőtől (sőt: már előző hétvégétől) kijárok, kint tartózkodom a Hajógyári-földnyelven, és így elvileg láthattam volna a Tankcsapda születésnapját, kiállhattam volna a rasszizmus ellen, vagy akár Lilly Allen idomaiban is gyönyörködhettem volna, vagy a The Prodigyn járhattam volna az elektronikus punk rock & rollt, nem tettem. Minek is? Jönnek a régen látott cimborák, és elmesélik a történéseket, amiknek élénk fantáziám révén részese lehettem. S nem mellesleg így a sztorikba kerül a mesélő személyisége, ami – szerintem – külön jó.
Ja, igen. Nem magyarkodásból választottam a hazai zenék fő színhelyét, egyszerűen történelmileg így adódott. Aminek csak örültem, mert így kevésbé tapasztaltam meg, hogy a Sziget már nem a miénk, magyar srácoké, és nem utolsó sorban emiatt sem szembesültem a hazai erőket (énszerintem: joggal) elkedvetlenítő – ám a külhoniaknak abszolút elviselhető, mi több: olcsó – árakkal. Merthogy otthonról hoztam az elemózsiát, és italfogyasztásomat is némi kávéra és kólára korlátoztam – tudniillik a szigeti „mulatozásom” lehetőségét az biztosította/biztosítja, hogy esztergomi, pultot vivő barátom kérésére sofőrként funkcionálva működöm, vagyis délután hozom a kipihent (ágyban aludt, rendes tusolóban tisztálkodó) embereket, hajnalban viszem a holtfáradt „műszakot”.
A magyar zenék színpadjánál – eddig – a Barabás Lőrinc Eklektric, a Quimby, a Kispál és a Borz és a Kaukázus adott számomra és több ezer hazai – és láss csodát: külnyelvű – élményvadász számára nagyszerű koncertet. Este tizenegy órakor véget érnek a jó kis élőszereplős fellépések, utána a nyitott, szabadtéri színpadnak csökkentett hangüzemben kell funkcionálnia. Ekkor lépnek pódiumra a lemezlovasok (például Titusz, Palotai), de hát számukra ez biztosan nem lehet olyan elemi öröm – márpedig a közönségnek akkor jó, ha az előadónak jó –, hiszen az egész kicsit olyan, mintha ki lenne a dolog herélve, mert a lemezlovaglás lényege a hangerő.
Most tette le húrjait a Brains (jó volt), nemsokára Péterfy Bori és a Love Band következik, utána meg a Bëlga. Holnap – végül – (többek között) az Amber Smith-é, az Irie Maffiáé, a Heaven Street Sevené és a PASO-é lesz a terep. Várom – és majd mesélek. Addig csak ülök, és csüngök a terepjáró barátok vidám és tanulságos történetein.
