Cigányátok a mozikban

Pokolba taszítva

Mielőtt a Pókember-trilógiával végképp feláldozta volna tehetséges lelke szimpatikusan sötét felét a nagyipari hollywoodi franchise közönyös oltárán Sam Raimi – olyan borzongató-alapművek, mint az Evil Dead – Gonosz halott 1-2., A sötétség serege, Darkman, Bűnözési hullám, Szimpla ügy –, elkészítette ezt a kis remek szösszenetét. Amiért csak hálásak lehetünk.

Filmelőzetes

Mint minden korábbi horror vagy horrorisztikus alkotása, a Pokolba taszítva is több mint a démoni erők tombolásának bemutatása – igen, afféle kritikája a társadalomnak –, bár tagadhatatlan, hogy itt sem pszichologizál, magyarázkodik, okot fejt. A természetfeletti, természetszülte rossz ab ovo adott, tessék tudomásul venni, és jelesül most ott tombol, ahol a legkevésbé várnánk: a racionális, hűvös nagyvárosban.

A Stephen King-féle Sorvadj el!-opust idéző átokfilmben Christine Brown egy imponáló karrier előtt álló Los Angeles-i hitelügyintéző, aki boldogan él jóképű barátjával, Clay Daltonnal. Életük addig a napig csodás, míg Christine-t fel nem keresi a bankban egy cigányasszony, a rejtélyes Mrs. Ganush, hogy a házát sújtó jelzáloghitel törlesztésére haladékot kérjen. A fiatal nőnek el kell döntenie, mi a jobb: ha jóindulatú az öreg hölggyel, és eleget tesz a kérésének, vagy ha megtagadja a segítséget, hogy így bizonyítsa a „rátermettségét” főnöke, Mr. Jacks előtt, és előléptessék.

A nő az utóbbi mellett dönt, és az előtte térdepelő öregasszonyt látványosan megszégyenítve elküldi, aki bosszúból átokkal sújtja, pokollá változtatva életét. Az úgynevezett Lamia-átok lényege, hogy gonosz szellem kezdi kísérteni a lányt, és csak pár napja marad, mielőtt elnyeli a pokol. Mivel szkeptikus barátja egyáltalán nem érti őt, a halálra rémült Christine felkeres egy látnokot, hogy megmentse lelkét az örök kárhozattól. A médium mindent bevet, hogy Christine élete visszatérhessen a normál kerékvágásba. Ahogy a gonosz erők közelednek, a lánynak szembesülnie kell az elképzelhetetlennel: milyen messzire képes elmenni, hogy megszabaduljon az átoktól…

Rajzfilmszerűség és erőteljes expresszionizmus jellemzi a filmet, amiben a tomboló irracionalizmussal szembe kerülő főhős (itt: nő) kénytelen ijedten át- és megélni kicsinységét, halandó mivoltát. Raimi kiszámíthatatlan fordulatokkal nem terhel, ám amit nyújt, az a legjobb és a maga módján a legmélyebb és legmívesebb borzongatás.

Görögbe fogadva

Georgia, a magával és még inkább a világgal (szűkebb-tágabb környezetével) folyton elégedetlen görög-amerikai idegenvezető éppen Görögországba tart csoportjával. Ősei földjére érkezvén nem csak az ország szépségeit fedezi fel újra, hanem saját „kefijét” is, ami görögül lelket jelent. Lelkesedésében nem osztoznak a turistái, akik sokkal inkább azzal vannak elfoglalva, hogy pólókat vegyenek, és a tengerparton süttessék a hasukat, mintsem, hogy magukba szívják a mesés hellászi történelmet, és a mediterrán ország lenyűgöző kultúráját.

Filmelőzetes

Georgia ezt rossz néven veszi, és amikor már teljes a káosz, az egyik turista, Irv Gordon veszi kezelésbe a befordult idegenvezetőt. A férfi arra buzdítja a nőt, hogy adja át magát az élet örömeinek, érezze jól magát a bőrében, és így talán még a szerelmet is megtalálja. (Fedezze fel önmagában a romantikus ént.) Erre pedig nem kell sokat várni: ugyanis a turistabusz kizárólag görögül beszélő sofőrje, Poupi, aki elsőre fölöttébb antipatikus Georgiának – érthető: szakállasan-borostásan, ápolatlanul inkább utcai csavargóra hasonlít, semmint számottevő férfiemberre –, a görögországi utazásuk során egyre közelebb ér a nő szívéhez.

Íme, akinek nem telik „görögre”, itt a felejthető szerelmi bonyodalmakkal megfűszerezett hellászi turisztikai mozi. A jobb sorsra érdemes Donald Petrie rendező (Mystic Pizza – ebben a filmben bizonyította először Julia Roberts a tehetségét –, A szomszéd nője mindig zöldebb, Richie Rich – Rosszcsont beforr, Kedvenc marslakóm, Beépített szépség, Hogyan veszítsünk el egy pasit 10 nap alatt?) Mike Reiss forgatókönyvíróval karöltve inkább a film turisztikai vonulatára koncentrált, mint sem az erőltetett romantikára. Különösképpen, hogy Nia Vardalos (és a „Tom Hanks-művek”) nyolc évvel ezelőtti produkciója, a Bazi nagy görög lagzi divatot teremtett Amerikában, abban az értelemben mindenképpen, hogy érdemes odafigyelni a tengerentúli zárt és így a saját szabályaik szerint élő nemzetségi közösségekre, mert amellett, hogy viccesek és szórakoztatóak tudnak lenni, nem utolsó sorban komoly vásárlóerőt jelentenek. Egy hellén körút kapcsán is.

Görögország persze szép, odautazni érdemes, de ennek sokkal élvezetesebb bizonyítékát adta legutóbb a Mamma Mia! című ABBA-filmmusical. Sokkal.

Pandora szelencéje

A művész-mozik közönségének erről a filmről „hétköznapi líraisága” kapcsán eszébe juthat a legutóbbi Fatih Akin-film, A másik oldalon. A film idős főhősnőjének karaktere a Mióta Otar elment című Julie Bertucelli-filmnek az öregasszonyát idézheti eszébe, A modernizáció és a régimódiság (hagyománytisztelet) kettősségében gyötrődő Törökország pedig ugyanilyen háttérül szolgál a Takva – Az istenfélő Muharrem című filmnek is.

A török mozgóképes, Yesim Ustaoģlu korábbi filmjei a magyar közönség számára sem ismeretlenek (Utazás a Napba, Felhőkre várva). Legújabb alkotása, a balladisztikus szomorúdráma, a Pandora szelencéje életművének újabb fontos állomása, amelyet a világ filmfesztiváljain elnyert díjai és szereplései is alátámasztanak. A megkapó hangulatú dráma tucatnyi jegyzett filmmustrán került bemutatásra (például Torontóban, Thessalonikiben és Rotterdamban), az „A” kategóriás San Sebastiani Nemzetközi Filmfesztiválon pedig fődíjat nyert.

Ustaoģlu új filmjében általános érvényű gondolatok és generációs különbségek fogalmazódnak meg kortárs környezetben. A Pandora szelencéje univerzális értékekre – úgymint család, szeretet, gondoskodás – mutat rá úgy, hogy az minden társadalmi réteget és korosztályt képes megérinteni.

Ustaoģlu és Selma Kaygusuz forgatókönyvíró scriptjében egy idős, a hegyvidéki házában élő asszony, Nusret előbb eltűnik, majd megkerülve a szenilitás jeleit mutatja. Három, Isztambulban lakó gyermekére – legidősebb lányára Nesrinre, a fiatalabbik Güzinre és fiára Mehmetre – és Nesrin unokájára, Muratra hárul a feladat, hogy gondoskodjanak róla. Ami nem csupán Nusret elharapózó Alzheimer-kórja miatt nehéz, hanem mert a rokonok az évek során eltávolodtak egymástól. Az összefogás talán ismét segít felfedezni a családi értékeket.

Ahogy a mitológiai „bajdoboz” kitárul és ontja mélye mérgeit, úgy zúdítják egymásra a fiatalabb nemzedék tagjai a felgyülemlett sérelmeiket (beszédes, hogy amikor együtt vannak, vagy csöndbe burkolóznak, vagy vehemensen civódnak). Nesrinre azért, mert túlságosan steril élete elhidegíti/elidegeníti a fiától és férjétől, Muratra azért, mert ahelyett hogy helytállna orvosi egyetemi vizsgáin, napokra eltűnve csak céltalanul kóborol az isztambuli alsó világban, Güzinre bonyodalmas párkapcsolataiért (állandóan csak a másodrangú szerető státuszig jut el), Mehmetre azért, mert napról-napra, egykedvű linkséggel él. E viszonyok mögött megmutatkozik a mai Törökország kettőssége, az európai és ázsiai hagyomány közötti komplét is.

A Pandora szelencéje egy felkavart, hazugságokkal átszőtt világot jelenít meg, amiben a béke, az autentikus lét megtalálása lenne a legfontosabb, és ebben – akarva-akaratlanul – eszköz a város-vidék ellentétpáros. S bár végül az ezért-azért kallódó nagymama és unokája egymásra talál, az esős-szomorú hegyoldalon elvesző öregasszony képe nem sok jóval kecsegtet.

A film költőisége imponáló, ám olykor eltúlzott, mintha a rendező ezzel akarná ki- és megtölteni a történet üresjáratait. Meg a színészei, főként Tsilla Chelton emlékezetes alakításával, aki ezért a játékáért a San Sebastian-i Filmfesztiválon megkapta a legjobb női alakítás díját.