Pénz és művészet – impresszióval ünnepel a Kogart

A modern festészetben az impresszionizmus olyan hatást váltott ki, mint a hadiiparban az atombomba. Kiforgatta és minden tekintetben átalakította a néző és a művészet szerepét, viszonyát. A képen a látvány, a benyomás, az impresszió vált fontossá. A látvány és az amögött meghúzódó érzelmek, azok hatása lett a művészek számára fontos. Az impresszionizmus, bár katartikus hatása kétségtelen, nem előzmények nélküli. Erre világít rá a fennállásának ötödik évét ünneplő Kogart házban rendezett „magyar” plein air-kiállítás.

Munkácsy Mihály: Poros út

Kapott hideget, meleget

Sokan – a Kogart indulásakor – nem hittek abban, hogy egy profitéhes befektetési bankár hosszú távon pénzt áldoz egy tartósan veszteséges „üzletágra”, a magyar kultúra és képzőművészet ügyére. A modell azonban elindult, és bár csikorogva, több civil és szakmai ellenvéleményt is felszínre hozva, de a patinás Andrássy úti palotába költözött Kovács Gábor nevével jegyzett művészeti alapítvány most tölti be ötödik életévét. A háromemeletes kiállítótér gazdája a ház rövid története alatt bőven kapott hideget, meleget, de az tény, hogy a hárommilliárdos alapítvány a szűkös és meglehetősen provinciális magyar viszonyok között sajátos értéket termel. Olyan kiállításokat is rendez, amely hozzájárul a művészet, a szponzor, a közönség és a művészeti szakma pozíciójának újjágondolásához. A Kogart művészeti tevékenysége az induláskor hasonlított ahhoz, amikor egy nyugodt vizű tóba beledobunk egy kavicsot. Öt évvel később a hullámok felkavarták az iszapot, de a zavaros, lassan tisztuló vízből már néha inni is lehet. Ilyen korty víz volt Gulácsy Lajos kiállítása vagy a most látható „Az impresszionizmus sodrában” címet viselő tárlat.

Egymásnak feszülés

A ház indulása meglehetősen viharosra sikerült. A Kogart nyitókiállítására készülve ugyanis lemondott/kirúgták a ház művészeti profilját meghatározó és egyben az első kiállítás irányát is jegyző kuratóriumot. A művészetszakmai szempontok szerint válogató tanács ugyanis – az alapító szerint – nem vette figyelembe, hogy a Kogart célközönsége más. Az üzenet egyértelmű volt, elsősorban az újgazdag réteg megszólítása volt a cél. A kiállításra szánt nyolc alkotás pedig nem a gazdagságról, nem az exkluzivitásról szólt. A pénz és a szellem összefeszülése elkerülhetetlen volt. A kasszakulcs tulajdonosa a közönség felé lépett, az „elitista” kiállítások megrendezését nem kívánta felvállalni. Inkább a hagyományos, a magyar képzőművészetről átfogó képet adó, a célközönség ízlésének inkább megfelelő utat választotta. A konzervatívabb irányba ható lépés meghatározta, és ma is a tartalmát adja a Kogart történetének. Nem a szakmai dráma, a feszültségkeltés a cél, hanem a társadalom ízlésének megfelelő programok összeállítása lett a fontos. Olyan kiállítások megrendezése, ahol a közönség, a szponzor „jóllakottan”, élményekkel, magasztos szellemmel távozik. Az elitista szakma meg hadd fanyalogjon. Néha okkal, néha ok nélkül fanyalog is…

Elefánt a porcelánboltban

A következő ügy, ami a Kogart háza táján kivágta a biztosítékot, a politika színre lépése volt. A fejlett világban működő modell, – ami szerint az állam és az üzleti szféra összeteszi amije van, és koncentrálva az erőforrásokat közös célok mentén valósít meg közfeladatokat –, tehát ez az üzleti modell leginkább gazdag társadalmakban működik. Ott, ahol az állam számos adóösztönzést ad a magánszférának, hogy legyen kedve beszállni a művészeti businessbe. A rendszer titka a korrektség és az átláthatóság. A Hiller István által vezetett minisztérium a múlt évben ötvenmillió forintos keretmegállapodást kötött a Kogarttal. A pénzből és az állami forintok mellé tett cég- és magánadományokból három év alatt létrejöhet egy 150 millió forintos gyűjteményegyüttes.

Az indulatok itt sem maradtak el: művészek, műkritikusok, értelmiségiek, művészettörténészek tiltakoztak – siker nélkül – a program tartalmi keretei ellen. A tiltakozás ebben az esetben csak részben szólt a Kogartnak. A minisztérium nagyjából ezzel a támogatási formával azt üzente a hazai múzeumi és művészeti szakmának, nem tartja őket és a több évtizedes intézményi infrastruktúrát alkalmasnak a feladata, a közgyűjteményezés elvégzésére. A minisztérium a Kogartnál koncentrálva a pénzt, öt kurátor kezébe tette le a kortárs gyűjteményépítés zömét. Akkor, amikor a magyar múzeumok ennek a pénznek a feléből gazdálkodhatnak, és azt is csak szigorú pályázati rendszerben tehetik.

Vaszary János: Reggeli a szabadban

Sodrásban

A Kogart azonban fontos helyszínné vált. A kiállítási koncepció következetesen lavíroz az ízlés és a szakmaiság között. Öt év alatt hiánypótló tárlatoknak adott otthont, katalógusokkal dokumentál, „kanonizál”. Hazatérített életműveket, legutóbb a grafikus Szalay Lajosét. Felszínen tartott lezárt, de továbbható művészi hitvallásokat: Kondor Béla, Gulácsy Lajos. Fiataloknak adott bemutatkozási lehetőséget. A ház nem esik szerepzavarba, inkább társadalmi feladatot vállal. Sajátos ötvözetét adja a közcélba csomagolt magánérdeknek. Ennek a krédónak a legjobb példája az augusztus 2-ig látható „magyar festészet plein-air törekvései 1830-1920” alcímet viselő kiállítás is. A hazai közgyűjteményekből és harminc magángyűjteményből válogatott anyag, a mintegy félszáz festőművész alkotása átfogó képet ad a XIX. és a XX. század első évtizedének festészeti törekvéseiből. Láthatók Szinyei Merse Pál, Mészöly Géza, Paál László, Munkácsy Mihály, Ferenczy Károly, Vaszary János, Koszta József és Rippl-Rónai József alkotásai is. A tárlat a korszak festészetének előzményeit is bemutatja: Barabás Miklós, id. Markó Károly, Ligeti Antal, Telepy Károly, Fényes Adolf vásznai vezetik fel az „impresszionizmus sodrában” alkotó klasszikus mestereket.