Oscar-esélyes film a mozikban

Frost/Nixon

Ron Howard (Egy csodálatos elme, A Da Vinci-kód) biztosra játszik. Előszeretettel adaptál (és adoptál) a vászonra korábban sikeres írásműveket. A regényeket most egy színdarab követi a sorban, az angol Peter Morgan azonos című munkája, aki korábban A királynő című írásával – pontosabban az abból készült Stephen Frears-filmmel – tavalyelőtt Oscar-díjat hozott Helen Mirrennek.

Richard Milhous Nixonról, az Amerikai Egyesült Államok harminchetedik elnökéről nem először forgatnak filmet: az 1995-ben született (majd csendben kimúlt) Oliver Stone-variáns (Nixon) után 2004-ben láthattuk az inkább magát a korszakot megidéző A Richard Nixon-merénylet című drámát, a kimagaslóan alakító Sean Penn-nel.

Nixon tagadhatatlanul mozgóképre való figura, miközben megválasztásakor elsöprő győzelmet aratott, és véget vetett a vietnami háborúnak, és stabilizálta a gazdaságot, a híres-hírhedt – adatlopási, kémkedési – Watergate-botrány teljesen tönkretette politikai pályafutását, s máig az egyetlen olyan amerikai elnök, akinek le kellett mondania a hivataláról.

Howard Nixon-portréja során az exelső ember életének azon rövidke szakaszát ragadja ki, amikor a hivatala elhagyását követő hosszas (háromévnyi) hallgatása után 1977-ben egy elhíresült tévéinterjúban igyekezett megmagyarázni a megmagyarázhatatlant. Történt ugyanis, hogy 1977 nyarán a ravasz és hajthatatlan egykori főparancsnok beleegyezett, hogy leül egy átfogó tévés beszélgetésre, és szembenéz a hivatalát és az annak végét jelentő Watergate-botrányt érintő kérdésekkel. Nixon (Frank Langella) mindenkit meglepett, amikor az angol Frostot (Michael Sheen) választotta ki televíziós „gyóntatójaként”. Az volt a terve, hogy könnyedén túljár a fesztelen brit showman eszén, és így újra belopja magát az amerikaiak szívébe. Frost stábját hasonló kételyek gyötörték a főnökük rátermettségét illetően. Ám amint a kamerák beindultak, kezdetét vette az elmék párharca, és a dolgok (szokásukhoz híven) másképp alakultak.

A film középpontjába a két közéleti szereplő vizsgálata került. Sem Morgan, sem Howard nem akarja rehabilitálni az egykori elnököt, inkább a két férfi közötti párharcot mutatja be, ami mindkettőjük életét alapvetően befolyásolta. Frost felfelé ívelt, Nixon végleg eltűnt. Ehhez mérten a két főszereplő (igen élvezetes) játéka határozza meg a drámát. Egyáltalán nem lepődnénk meg, ha a film az öt filmakadémiai jelöléséből valamelyiket (vagy többet) valóra váltaná.

Volt

Egy filmsztár szuperkutya, Volt egy óvatlan pillanatban „elkallódik” a stúdióból, és Amerika másik végéből kell hogy visszataláljon szeretett gazdájához, Pennyhez (az elvesző kutyás alap ismerős lehet Lassie-ből és a szovjetidőkbeli Feketefülű fehér Bimből). A kutyust útja során Mici macska és T-Rex, egy üveggömbbe zárkózó és televíziófüggő hörcsög kíséri, akik bebizonyítják, hogy nem a szuperképességek a fontosak – Volt nagyon is átlagos eb, csak a filmesek titkos trükkjei és alakoskodásai hitették el vele, hogy fantasztikus erőkkel és tudással rendelkezik -, hanem az őszinte, mély és igaz barátság. Ami akár tényleges hőssé teheti még a „mezei” kutyát is.

A Pixar-főnök, John Lasseter executive produceri (gyártásvezetői) bábáskodása alatt, de teljesen az animációs mesterműhelytől mentesen készült el a Disney – három dimenzióban is látható – mesefilmje.

Egyfelől a bevált receptet követi (érzelmes, jól kivehető mondanivaló; a gyerekeknek és a szülőknek is szóló poénok), másfelől fő karaktereit, Voltot, Micit és T-Rexet tekintve annyiban újít, hogy ezek a figurák egyediek, szépen felépítettek és megjelenítettek.

Wonderful Days

A Wonderful Days minden idők egyik legdrágább dél-koreai produkciója, amely hét éven át készült, és forradalminak számító rajz- és számítógépes technikák alkalmazásával új – vizuális – szintre emelte az animációs filmeket. Elképesztő „látványorgiát” kínál, amelyhez foghatót nem vagy nem nagyon láthattunk, minden egyes kockája festmény (képköltemény), nehéz a képi világától szabadulni (mi konkrétan nem is akarunk).

A Tinhouse-formáció kipróbált grafikusai – akik többek között Amerikában az Aeon Flux képesítésével bizonyították a tehetségüket – technikásan ötvözik a két- és háromdimenziós animációkat a valódi modellek közt rögzített felvételekkel, az akciójelenetek, szinte már hagyományosan, élő szereplők mozgásából lettek lemodellezve, s mindezek fölé CGI-effektekkel megdolgozott, valódi egek feszülnek.

A film készítése során a történet több változáson esett át, az akciójelenetek felvétele során ugyanis elfogyott a forgatásra szánt pénz. A megoldást egy teljesen átdolgozott forgatókönyv jelentette, két amerikai író közreműködésével kiiktatták a túlságosan „koreai” jeleneteket.

2142-őt írunk. A civilizáció végnapjait éli. Bolygónk felszínét háborúk és ökológiai katasztrófák tették tönkre, az eget pedig soha fel nem szakadozó felhőzet borítja, melyből gyilkos savas eső hullik alá. Az utolsó emberlakta város, Ecoban, ahová csak a kiváltságosok kapnak bejutást, a Föld megmaradt energiaforrásain élősködik, és a totális pusztulás felé hajtja a planétát. Az Ecobanon kívül rekedtek utolsó reménysége egy ifjú harcos, aki betör a szigorúan védett városba, hogy megszerezze annak titkait, és megakadályozza a végső katasztrófát.

Annak, aki nem kedveli igazán ezt a műfajt, annak is bátran ajánljuk ezt az alkotást: egyszerűen élvezet nézni.

A csajok háborúja

Esküvős-csajos filmet rendezett Gary Winick (Mostohám a zsánerem, Hirtelen 30, Malac a pácban), csatlakozva a legutóbb A boldogító talán című romkommal jellemezhető filmtrendhez, amely szembefordulva a Szex és New York szinglikultuszával (ami valójában úgy propagálja a boldog hölgyi egyedüllétet, hogy mindegyik hősnője párt akar, lehetőleg máma még) azt hirdeti, hogy házasodni igenis jó.

Vagyis Winick megfejeli ezt a szentenciát avval, hogy az egy napon férjhez menni igyekvő arái – a gyerekkora óta elválaszthatatlan jó barátságban lévő Emma (Anne Hathaway) és Liv (Kate Hudson) – egymás torkának esnek, mert a tervezett házasságuk helyszíne – óh, fájdalom – ugyanaz (a Plaza Hotel), és egyszerre, egy időben csak egy páros mondhatja ki az igent. Nyilván. Tehát csak egy maradhat.

Az egymást a szent cél érdekében, eszközökben nem válogatva szivató barátnők története még akár érdekes és jópofa is lehetne, ha Winick – és szereplőnői – bátran nyúlnának a matériához. De nem, komolyan veszik magukat, hozzák a szokott típusokat, vicceket és fordulatokat. A mozi-lányok biztosan értékelni fogják mindezt, ám ha a teremből kifelé menet elillan a szemünk előtti habos fátyol, feltehetjük a kérdést, tulajdonképpen mit is láttunk? Két jobb sorsra érdemes, jó komikai vénával megáldott színésznő vergődését egy nem túl épületes filmben.