Moziba be: Jim Carrey csak bólogat

Kínzó együttlét

Családon belüli erőszak. Kínzó, felkavaró – és hiteles. Az első filmes német rendező, Jan Bonny kíméletlenül avat be egy átalagos család életébe, életének sötét borzalmába. A Hoffmann család egy tipikus, negyvenes éveit taposó, Essenben élő pár. Mindkét gyermekük diák. A feleség, Anne apjának köszönhetik a lakásukat.

Anne csak a munkájával törődő tanárnő, férje, Georg rendőrtiszt, aki nyugodt (mondhatjuk megfáradtnak is) és hatékony, ám nem igazán érdekli a karrierje. Teszi, amit megkívánnak-elvárnak tőle. Olyanok, mint sok millió másik család (Németországban és másutt a világban). Egészen addig a napig, amíg az asszony erőszakossá nem válik. Áldozata pedig nem más, mint Georg…

Hétköznapi történet a mindennapi rutinná váló agresszivitásról, arról, hogy miért könnyebb ütni, mint beszélgetni. Kínzó, kellemetlen és kényelmetlen. Nehéz szeretni, nehéz elfelejteni. Hibái dacára is.

Transzszibéria

„Messze-keleti” humanitárius missziójáról indul haza egy jóravaló amerikai házaspár, Roy és Jessie. A férj, akit a „mozdony füstje megcsapott”, rábeszéli a nejét, hogy vasútra szálljanak. A világ leghosszabb vonalára. Robog hát velük a transzszibériai expressz Pekingből Moszkvába. A vonatút során – amiképpen az a zárt téri „vonatos” filmekben lenni szokott – furcsa dolgok történnek velük.

Egy fiatal amerikai pár, Abby és Carlos is a fülkéjükben utazik, s a szenvedélyes Carlos udvarlása felkelti a sótlan férjébe beleunt Jessie érdeklődését. Amikor Roy az irkutszki állomáson lemarad a vonatról, Abby és Carlos leszállnak Jessie-vel, hogy együtt várják be a következő járatot. Eközben mind Roy, mind Jessie szembesül azzal, hogy sem a kalauz, sem a többi utastárs nem az, akinek látszik.

A Gépész című remekbe szabott filmmel nevet szerzett Brad Anderson szerelmi drámából thrillerbe hajló mozija olyan iparos munka, ami – sajnálatosan: a sablonoktól sem mentesen – illeszkedik a „vonatfilmek” hagyományába. Nem elementáris erejű, de nem is gyönge alkotás, a történet bicegését pótolják a jó színészi alakítások, különösen Mortimer kisasszonyé.

A hercegnő

A XVIII. század végén játszódó kosztümös (erős szerelmi vonulatú) dráma a vonzó és elbűvölő brit Georgiana Spencer története, aki korának legizgalmasabb személyisége volt. Míg szépsége és karizmája hírnevet szerzett neki, extravagáns ízlése, hajlama a szerencsejátékra és a szerelemre hírhedtté tette. Ifjan ment hozzá a nála jóval idősebb, a felsőbb körökbe bejáratos Devonshire herceghez, akinek gyerekeket szült. Georgiana egyszerre vált a kor divatikonjává, odaadó anyává, a politikai közélet eszes résztvevőjévé és a köznép imádatának tárgyává. Ám történetének velejét mégis a szerelemért folytatott kétségbeesett küzdelem adja. Szenvedélyes és elátkozott viszonya Grey grófjával, valamint a szerelmi háromszög férjével és legjobb barátnőjével, Lady Bess Fosterrel együttesen teszik a különös hercegnő történetét a hírnévről, dicsőségről és az igaz szerelem utáni vágyról szóló nagyon is mai mesévé.

A hagyományos filmkészítés mentén haladó film a női egyenjogúsítás egyik kékvérű előfutáráról mesél. Az ifjú és gyakorlatilag ismeretlen rendező, Saul Dibb kiváló pontossággal szerkesztett, követhető ritmusú, tiszta és világos filmet rendezett, nagy figyelmet fordítva a hiteles tárgyi, ruha- és díszletkellékekre, a korabeli belsőkre, mindamellett az összetettebb (szereplő- és kamera-) mozgást követelő tömegjelenetekre. Büszkék lehetünk A hercegnő magyar operatőrének, Pados Gyulának a teljesítményére: mesterien fotózva idézte meg a korabeli angol tájképfestőket.

A filmre könnyen rásüthetnénk, hogy „női” film – de nem az. Nem tolakodó (éppen ezért fölöttébb szimpatikus) cinikus társadalombírálata korra és nemre való tekintet nélkül élvezetes – és ható. Ez adja aktualitását, máig szóló érvényességét, nem az, hogy a XVIII. századi lady leghíresebb modernkori leszármazottját úgy hívták: Lady Diana Spencer…

Az igenember

Carl (Jim Carrey) soha, semmire sem bólint rá – értjük: soha semmire sem mondja azt, hogy „igen”. Alaptermészete a tagadás (azért persze nem a luciferi), a tiltakozás és az ellenállás.

Ámde előbb-utóbb a legmagabiztosabb embernek is rá kell jönnie, jó néha helyeselni. S mert a férfi nem szereti a félmegoldásokat, beiratkozik egy önsegítő csoportba, amelynek guruja olyan sikeresen prédikál, hogy új híve feltétel nélkül megtér. Ettől kezdve minden kérdésre, felszólításra, ajánlatra és átokra gondolkodás nélkül rávágja az igent. Bár egyre több és egyre nagyobb bajba bólogatja bele magát, mégsem adja fel: mindenre igent mond. Igent mond a békére, igent mond a biciklizésre, igent mond a gitároktatásra, igent mond a koreai nyelvtanfolyamra. És igenli az emberi társaskapcsolatokat. Főleg ami Renee-t illeti.

A Hajrá csajok!, Szakíts, ha bírsz, Pokolba a szerelemmel rendezőjének, Peyton Reednek az új romantikus komédiájában az a probléma, hogy az érzelgős közhelyek elnyelik a humort, és nem engedik igazából kibontakozni Jim Carrey (szeretett vagy nem szeretett, de tagadhatatlanul létező) komikusi vénáját. Egyszerhasználatos a végeredmény, pedig többet és jobbat is ki lehetett volna hozni az alaphelyzetből.

A csirke, a hal és a királyrák

A gasztronómiai körökben legendásnak számító francia Paul Bocuse által alapított Bocuse d’Or-t 1987 óta minden második évben megrendezik. Olyan eseménye ez a nemzetközi gasztronómiának, mint a sportnak az olimpia. A verseny két napja során huszonnégy szakács, számos nemzet küldötte méri össze a tudását. Öt és fél órát kap minden versenyző, hogy összeállítsa az előre megadott fő alapanyagokból álló ételsorát. Az alapot 2007-ben a bresse-i csirke, a norvég laposhal és a királyrák képezte. Az uszonyost az ollóssal kellett párosítani, a szárnyas külön szerepelt, ezenkívül még három köretet is el kellett készíteni, ám azokat már a séfek fantáziájára bízták. 2006 hispán bajnoka, Jesús Almagro volt a nyilvánvaló választás a spanyolok részéről.

Almagro a napi fárasztó „edzések” alatt készült fel – készítették fel kollégái-barátai és a korábbi francia bajnok –, ezek adták azt a reményt, hogy képes lesz helytállni a versenyen és dicsőséget hozni hazája főzőművészetének. Az ibériai séf rácáfol a laikusoknak a főszakácsról kialakított elképzelésére: nem csapkod a kuktafedővel, és serpenyőjével sem pofozza a segédeit, egyáltalán: nem egy arrogáns, önhitt alak, aki félistennek képzeli magát a konyhában, hanem kemény munkása, robotosa a konyhának. Szimpatikus figura. Óriási türelemmel és alázattal tűri a társaitól a kíméletlen kritikát, ám – fájdalom – nem bírja a versenyfeszültséget, és a közönség bíztatása sem kíméli meg attól, hogy a nagy megmérettetésen könnybe lábadjon a szeme a frusztráció és reménység vegyes érzésétől.

José Luis López-Linares író-rendező dokumentumfilmje a kulináris élvezetek kvázi hátterébe avat be. A címválasztás hézagmentesen lefedi a cselekményt: másfél órában elleshetjük a profiktól, hogyan kell elkészíteni a csirkét, a halat és a királyrákot. Ebben nem több bármelyik főzőműsornál. A főhős-főszakács és verseny pedig nem hordoz annyi izgalmat és feszültséget, hogy érdemben foglalkoztasson. Szóval: jó, jó, nehéz a Michelin-csillagos éttermek szakácsainak a szakmai élete is. És?

Profi bérgyilkost keresünk – nem nem akadály

A XIX. századi feminista élharcosnő, Louise Michel szellemiségének „hódol” a belga-francia író-rendező páros, Benôit Delépine és Gustave Kervern napjainkban játszódó, gyilkos humorú munkásodüsszeiája. Legalábbis olyan értelemben megidézi a nyomorúság iránt érzékeny hajdani szüfrazsettet, hogy ebben az esetben is a kiszolgáltatott emberek alsó világába merülünk. Csak itt éppen nincs teketória, a mai időkre olyan jellemező, „nyafogó” elmerengő nihilizmus. (Ugye: „A tett halála az okoskodás.”)

Egy észak-franciaországi gyár egyik pillanatról a másikra bezár, az alkalmazottakat (nők, főként) szélnek eresztik, a főnökök a gépekkel és minden más értékkel pedig gyorsan felszívódnak. A szakszervezet helyi képviselője közli a dolgozókkal a végkielégítés összegét: negyvenévi munkát követően kétezer eurót kapnak. Összesen. Oszt’ jó napot. Az emberek tanakodnak, mi legyen, merre tovább, számos ötlet felmerül, hogy mihez kezdjenek a pénzzel, aztán végül Louise ötletét fogadják el, aki azt javasolja, béreljenek fel valakit, és ölessék meg a főnöküket. Azonban a kiválasztott likvidátor, Michel nem áll igazán a szakmája magaslatán, ezért küldetésére vele tart a megbízója is. A férfias nő és a nőies férfi együtt vág az útnak, hogy felkutassa a csalárd tőkést, aki földönfutóvá tette egykori alkalmazottait. Útjuk során mindenféle figurákkal találkoznak.

A két belga televíziós humorista-forgatókönyvíró, Delépine és Kervern az Aaltra éjfekete viccelődése – amikor is kerekes székesek sajátságos roadmovie-ja szolgáltatta a keretet az abszurdhoz – után újabb bizonyítékát adja, hogy jó érzékkel rendelkezik az abszurd és a szarkazmus terén. A fogyasztói társadalom és a mai időkben egyre (elme-) betegebb emberi psziché remekbe szabott karikatúráját alkották. Számtalan továbbgondolásra sarkalló elemmel. (Erre a filmre joggal mondhatjuk: csak akkor fáj, ha nevetek.)