E héten a mese a legjobb

A három rabló

Saját meséjének narrátora az 1961-es német mesekönyvsiker szerzője, Tomi Ungerer. A bűbájos történetben az árván maradt kislánnyal, Tiffanyval robog a postakocsi új otthona, az árvaház felé, amikor három haramia támadja meg a sűrű sötét erdőben. A kislány azt füllenti, hogy egy dúsgazdag maharadzsa csemetéje, akiért jó nagy váltságdíjat lehet kérni – és kapni. Teszi ezt azért, mert egyáltalán nincs ínyére az árvaház gonosz főnöknője markában sínylődni, inkább a rablókat választja. Akiket kislányos tüneményességével, cserfességével, csillapíthatatlan játékvágyával hamarost a piciny ujjai köré csavar. Persze a főnökasszony nem nyugodhat…

Hayo Freitag a mai CGI-világban úgy készített hagyományos rajzolt opust, hogy a néző – legyen kicsi, avagy nagy – egyetlen percre sem unatkozik. Jó a sztori, jók a figurák, jók a rajzok. És még jó viccek is akadnak szép számmal. Kell-e több?

Szex telefonhívásra

A szex vajon mi? – nyöszörögte egy hazai rapénekes valamikor a kilencvenes évek közepén. Nem tudjuk, de csudijó, válaszolunk rá önfeledten, és most azt is hozzátehetjük, ettől a filmtől sem lettünk okosabbak. Vagyis hogy a Szex telefonhívásra nem sokat árul el a buja testiségről, hacsak nem elégszünk meg a színésznők – Michelle Williams, Natasha Henstridge, Maggie Q, Charlotte Rampling – fátyolokba rejtett, sötétlő homályban megbúvó alakjának fikszírozásával.

Ha már nem szexi egy erotikusnak titulált thriller, joggal várunk el tőle izgalmakat, de az első filmes Marcel Langenegger mozija – sodrásában és megoldásaiban egyaránt – langyos, mint egy ólmos, bágyadt eső. Az unalmas New York-i könyvelő, Jonathan (Ewan McGregor) megismerkedése, majd beavatása a dörzsölt ügyvéd, Wyatt (Hugh Jackman) által a nagyváros titokzatos altesti világába (eszükbe ne jusson a Tágra zárt szemek elitklubos szexrituáléja) úgy alakul át kopottas krimivé, hogy tanácstalanságot érzünk a rendezőn, meg a forgatókönyvírón, nem a műfajok közötti rutinos jártasságot.

A fiúk csak úgy odakenik a szerepüket, McGregor pályája egyik legérdektelenebb alakítását nyújtja, a producerként is közreműködő Jackman pedig igyekszik újfent az ártatlanul sodródó rosszfiút adni, mint a Tökéletes trükkben, csakhogy ezúttal rosszul. A többárnyalatú tehetségű Williamst pedig a szöszke végzet asszonya szerepére kárhoztatni meg szerintünk egész egyszerűen pazarlás.

Szerzők

Íme, egy újabb Trier-sarj a filmes szcénán. Joachim tehetsége nyilvánvaló – első nagyjátékfilmjét tavalyelőtt Karlovy Varyban a legjobb rendezőnek járó elismeréssel, Torontóban különdíjjal jutalmazták –, de nagyon más, mint a „dogmás” – és egyébként nem rokon – Lars voné. Több érzelem és szimpátia (és nyilván: kevesebb tapasztalat) jellemzi alkotását.

A Szerzőkben két huszonéves oslói íróreménység – Erik (Espen Klouman-Hoiner) és Philip (Anders Danielsen Lie) – próbálkozik a hírnévvel, a barátsággal, a szerelemmel, nagy általánosságban: az élettel. Az egyiknek sikerül, a másiknak nem. Ami meg tudjuk, féltékenységet és haragot szül.

Jakob Ihre operatőr nagyszerű képein remek párbeszédeket hallhatunk-láthatunk, de néha azt érezzük, Joachim Trier hajlamos ellágyulni önnön (szép) szavai hallatán, épp akkor, amikor erős kéz (és eltökélt szív, no meg hideg elme) lenne szükséges a formálódó drámához. Sebaj. Olyan gyermekbetegség ez, ami kiheverhető. Mi bízunk és várunk – és hiszünk benne.