A különleges múzeumban látható borokat húsz év alatt gyűjtötte össze Víg Gyula, a múzeum alapítója és tulajdonosa. A kezdetben hobbinak induló kedvtelés valóságos szenvedély lett. A most megnyitott múzeum ettől az „őrülettől” különleges.
Aczél elvtárs ajándéka
A kétezer palacknak ugyanis külön-külön története van, emlékek a hazai borászati – dicső és kevésbé dicső – múltból. Minden egyes múzeumi palack izgalmas felfedezést kínál, mint az a tokaji furmint, amivel Víg Gyula dicsekedett el a FigyelőNetnek. Az üveget 1984-ben a szerencsi Lenin MGTSZ ajándékozta Aczél György elvtársnak, a legendás kultúrakreátornak. Az ajándék borászati értéke azonban elég kétséges, hiszen a tokaji nedűnek fenntartott üvegbe akkoriban a szocializmus diszkrét bájaként bor néven ki tudja mit palackoztak. Így ez inkább csak kultúrtörténeti érték.
A barokk Vác főterén – a legendás Curia szálloda helyén – most nyílt múzeumban háromféle szekcióba rendezve láthatók a hazai borfajták. A gyűjtemény egyik pillére a tokaji borok. Független gyűjtőként valószínű a váci bormúzeum tulajdonosa birtokolja a legtöbb tokaji bortermelő legkülönbözőbb palackjait. 1800-as évek második felétől napjainkig több mint száz borász, hétszázötven palackjával ismerkedhetnek meg a látogatók.
A gyűjtemény második pillére a díjnyertes borok válogatása. Azok a borok kerültek a múzeumi vitrinekbe, amelyek fajtától függetlenül valamilyen borversenyen díjat érdemeltek. Minden borász büszke arra, ha díjat nyer valahol, függetlenül attól, hogy azt hol kapta. Ugyanakkor szomorú, hogy jelenleg is tucatszám kapható a boltokban díjnyertes magyar bor, csak a fogyasztók nem tudnak ezekről a sikerekről – mondta a FigyelőNetnek a gyűjtő. A gyűjtemény mögött nem áll borászat, így borászati lobbi sem. Biztosak lehetünk abban, hogy ellátogatva a múzeumba objektív képet kaphatunk a honi bortermelés sajátosságairól és minőségéről.
Hagyomány a redukció ellen
Van mit tisztába tenni, hisz a piaci logika és a divat könyörtelen. A magyar bor legfőbb erénye a hosszú és körültekintő szakmaiság. Azok a borászok, akik kitartanak a hagyományok mellett, és nem engednek a minőségből, előbb-utóbb nehéz helyzetbe kerülnek.
A jó borhoz idő kell, esetenként több év is szükséges, amíg az igazi kvalitása és karaktere megmutatkozik. A világban hódító reduktív eljárás azonban nem a türelemről szól. A zárt eljárásban gyorsan készülő, illatos, színes, profitéhes reduktív bort a kereskedelemben gyorsan értékesíteni kell. Ezek a borok ugyanis két-három év alatt alkotóelemeikre bomlanak, elvesztik karakterüket és minőségüket.
Boszorkánytej a szocreál mámor
A múzeumi anyag harmadik pillére a közeli szocialista múlt borászatának relikviái, a nosztalgiaborok. Ez a kategória izgalmas lehet azoknak, akik ismerték és fogyasztották ezeket a bornak hívott valamiket. A negyven év feletti látogatók rácsodálkozhatnak egy-egy ismert „márkára”, mint a Dankó Pista, vagy a Boszorkánytej, esetleg az Ördögvér.
Végiggondolhatják, hogy melyiktől fájt a fejük egy Európa Kiadó-, vagy egy tabáni LGT-koncert után. A fiatalabb korosztálynak pedig történelmi lehet a szocreál borcímkék végigbogarászása. A címkéken keresztül ma már komikusnak találhatjuk a kor ízlését, és a kereskedelmi marketing fogásait, de az üzlet akkor is üzlet volt. Egy kicsit úgy, mint Bacsó Péter Tanújában a klasszikussá vált narancsos-citrom. Savanyú is, sárga is de legalább a miénk volt.
A múzeumi kollekció igazi ereje nem csak a kiállított palackokban rejlik. A látogatókat az információk tömege segíti eligazodni a borászat rejtelmeiben. A palackok mellett történelmi, kultúrtörténeti magyarázó szövegeket olvashatunk az egyes borfajtákról, a borhamisítás sajátosságairól, azok szereplőiről, és a kiváló borkészítés alapvető feltételeiről. Petőfi Sándort idézve: „Itt laknak az öröm istenei, innen küldik szét a világba apostolaikat, a palackba zárt aranyszínű lángokat, hogy prédikáljanak a népeknek, miszerint e föld nem a siralom völgye.”…Egészségükre.
