Márpedig Európának ebben a szegletében a történelem gyakran hatással volt a magánéletre. A háborúkban elhurcolt vagyonok és a hozzájuk kapcsolódó végtelen jogi történetek tanúsága az, hogy egy gyűjteményt pontosan dokumentálnunk kell, és néha még az sem elég. Ki tudja mikor és kinek kell bizonyítanunk a tulajdonjogunkat, mikor kell az állammal szemben pereskednünk. A tét nagy: a világban többmilliárdnyi vitatott műtárgyvagyon sorsa a mai napig is kérdéses. Talán ezért sem szívesen nyilatkoznak a témában a hazai szakértők sem, minden forrás a neve elhallgatását kérte.
Lelkes amatőrök és profik
Már a második világháború alatt tudta a politika, hogy a magánvagyonok státuszát rendezni kell. 1943-ban, Londonban egy nemzetközi konferencián a hadviselő felek – a Szovjetunió kivételével – elfogadtak egy nyilatkozatot. Ebben az aláíró országok deklarálták, hogy polgárijogilag semmisnek minősítik azokat az ügyleteket, amelyekben a műkincsek a háborús események során kerülnek ki tulajdonosaik kezéből, abban az esetben is, ha adásvételi szerződés köttetett. Az egyezmény hatására került vissza később Texasból egy német kisváros középkori szoborkollekciója, amit egy „lelkes” amerikai gyűjtögető hadnagy érzett magáénak, és a tábori postával hazaküldte, mint hadizsákmányt. A Szovjetunió a háború után ellenben azt deklarálta, hogy minden „zsákmány” az orosz állam tulajdona.
Szép siker volt a sárospataki egyházi könyvek hazatérése 2006-ban
Big brother
Az orosz hadsereg ennek szellemében becslések szerint nagyjából 60 ezer magyar műtárgyat vitt ki az országból. A tárgyakból ez idáig néhány került haza. A magyarországi eredetű műtárgyak a feltételezések szerint ma Nyizsnij-Novgorodban, a szentpétervári Ermitázsban, a moszkvai Puskin Múzeumban és a Kremlben, a zagorszki kolostorvárosban és a Grabar Restaurációs Intézetben találhatóak. Az orosz politika hosszú évtizedekig egyértelmű volt, az eltulajdonolt értékek létezését is vitatta, és minden kutatói munkát igyekezett megakadályozni. 1989 óta Mravik László művészettörténész vezetésével folyik aprólékos nyomozás a műkincsek kapcsán. Nem könnyű eredményeket elérni, hisz a magyar kutatóknak ritkán van módjuk a különböző orosz raktárakban nézelődni és a tárgyakkal bíbelődni. Ebben a folyamatban szép siker volt a sárospataki egyházi könyvek hazatérése 2006-ban, igaz az orosz restitúciós törvény alapján Magyarországnak 93 millió forintot kellett fizetnie a régiségek őrzéséért és tárolásáért.
Vásznak a vonaton
A második világháborúban a Budapestet ért első légitámadás után tömegével kerültek banki trezorokba műtárgyak. A Magyar Kereskedelmi Bankban – a mai Pénzügyminisztérium –, a Pesti Magyar Kereskedelmi Bankban, az Első Hazai Takarékpénztárban és a Leszámítoló és Pénzváltó Bankban több mint 3000 letétet jegyzőkönyveztek. A háromezernél is több letétben akár százezer tárgy, festmény, szobor, szőnyeg lehetett. A szovjet csapatok 1945. január 21-én robbantották fel az első páncéltermeket, széfeket. A kutatások szerint 1945 augusztusa és 1947 vége között – tehát már a párizsi békeszerződés megkötése után – hagyták el Magyarországot a műkincsekkel megrakott vagonok. A legóvatosabb becslések szerint is többmilliárdos az az érték, ami ekkoriban elhagyta az országot. A vonatokon Courbet-, Monet-, Renoir-, Manet-, Szinyei-Merse-, Munkácsy-, Csontváry-Kosztka-, Klimt-, Schiele-, Picasso-, Chagall-képek kezdték meg hosszú utazásukat.
Képek és milliárdok
Az egyik emblematikus, a kor zavarosságát leképező sztori a Herzog-ügy, ami a világégés alatt kezdődött, és még most sem igazán került nyugvópontra. A háború alatt a műtárgyak jelentős részét a tulajdonosok igyekeztek biztonságba helyezni, banki és múzeumi trezorokban – nyilatkozza a FigyelőNetnek egy a neve elhallgatását kérő szakértő. A német megszálláskor azonnal megkezdődött a zsidó villák kifosztása és a műtárgyak Németországba szállítása. Részben erre reakcióként jött létre a Szépművészeti Múzeum akkori igazgatója, Csánky Dénes által vezetett „Kormánybiztosság a zsidók zár alá vett műtárgyainak számbavételére és megőrzésére”. A kormánybiztos az általa legértékesebbnek tartott műtárgyakat, festményeket a Szépművészeti Múzeumba szállíttatta.
A front közeledtével, 1944 végén Csánky a belügyminiszter utasítására a múzeum értékeit a Vöröskereszt védnökségét élvező pannonhalmi bencés apátságba, majd 1945 elején a szentgotthárdi ciszter apátságba szállíttatta. 1945 márciusának végén a műtárgyak ládákba kerültek, 80 ládányi még aznap elhagyta Magyarországot. Később a vonatot és a tárgyakat Standach és Grassau között az amerikai hadsereg lefoglalta, és a müncheni gyűjtőközpontba irányíttatta. Itt a nácik által Európában összerabolt műkincsek egy részét gyűjtötték össze. A körültekintő szakmai egyeztetések után 1946-ban 1024 műkincs tért haza az amerikaiaktól a „Műkincsvonattal”. Később még hazakerültek különböző helyekről műtárgyak egészen az 1960-as évek végéig.
Munkácsy: Poros út I. (A Vida-örökségből)
A háborút követően két miniszteri biztosság is működött a veszélyeztetett vagy elhurcolt műtárgyak felkutatására és visszaszolgáltatására. Ezek a bizottságok foglalkoztak – többek közt – az amerikaiak által visszaadott műtárgyak tulajdonosainak felkutatásával és a tárgyak visszaadásával is. Ugyanilyen bizottságok működtek az európai országokban is, a vizsgálatok végeztével azonban ott is, itt is megszűntek 1948-ig. A maradék tárgyak mindenütt, így itthon is állami kezelésbe kerültek. Ha valaki a bizottságok felé megfelelő dokumentumokkal igazolta az államhoz került műtárgyainak eredetét, akkor azokat minden további nélkül visszakapta. Számos ügyben itt a történet véget is ért, hisz a szakmai munkának köszönhetően a tárgyak sorsa rendeződhetett. Sok család, így a Herzog-család is kapott vissza tárgyakat, azonban az ő esetükben a család egyik tagja a visszakapott képek közül többet külföldre csempészett, 1950-ben büntetőeljárás következtében az itthon maradt többi képet a magyar hatóságok elkobozták.
Amerika lépett
A negyvenes évek végén az amerikai szenátus elfogadott egy kárrendezési törvényt, amely szerint minden, a háború alatt károsodott amerikai állampolgárt kártalanítania kell a vesztes országoknak. Ennek a törvénynek a hatálya vonatkozott Herzog Erzsébetre, Weiss Alfonz feleségére, akit a Weiss családdal együtt a németek menekítettek el Magyarországról. A Herzog-család nemcsak képekre, de más vagyontárgyakra is nyújtott be igényt. A kárrendezés megindult, az Amerikában élő Herzog Erzsébetet pénzzel kártalanította a magyar állam, később, 1989-ben még három letétben lévő műtárgyat is visszakapott a Szépművészeti Múzeumtól. Herzog Erzsébet 1992-es halála után a lánya – Martha Nierenberg – nyújtott be igényt a képekre. 1999-ben, illetve 2001-ben a család kérését újra elutasította az állam.
A minisztérium egy 1973-ban teljesített államközi egyezményeken nyugvó és végrehajtott vagyonjogi szerződésre hivatkozott, ami szerint a vitatott festmények ügyét az állam már rendezte, ezért a képeknek köztulajdonban kell maradniuk. A Fővárosi Ítélőtábla néhány hete ismét lezárt egy fejezetet a történetben. Elutasította az örökösök igényét, így most a képek maradnak a múzeumban. Az ügy mellékes, de fontos szála lehet, hogy Hillary Clinton is helyesnek érezte az állásfoglalást a kérdésben. Immáron másodszor kérte a Külügyminisztériumot arra, hogy segítse elő a képvagyon örökösökhöz kerülését. Az ügy tehát még akár más fordulatot is vehet, hisz esetleges amerikai elnökként komoly lobbierő állhat a Herzog-család mögé. A per tárgya nagyjából másfél milliárdnyi képvagyon, Munkácsy Mihály, El Greco, Lucas Cranach, Courbet alkotásai.
Az Andrássy- és Vida-képek
Más ügyekben is megfelelő kompromisszum született. 1971-72-ben Brezsnyev „ajándékozott” festményeket, köztük az Andrássyak gyűjteményéből származó festményeket Magyarországnak. A háború alatt letétbe helyezett és Szovjetunióba került képek esetében az eljárási rend kezdetben az volt, hogy ha az eredeti tulajdonjog igazolható, a képeket vissza kell adni a tulajdonosoknak. Aztán – valószínűleg központi beavatkozásra – a nyílt eljárás elhalt, a képek létezését szinte titokban tartották. A kilencvenes években az Andrássy-család egyik tagja tudomást szerzett a festmények hazatéréséről. Alkudozás indult a magyar hatóságokkal. Korrekt megállapodás született: egy képet ajándékba adtak az örökösök az államnak, két képet az állam visszaadott a családnak, két képet pedig – piaci árakon, értékbecslést követően – megvásárolt. Az egyik Lenbach-kép így került a Szépművészeti Múzeumba. A képen Andrássy Gyula felesége, Kendeffy Katinka látható.
A másik történet Vida Jenő Auschwitzban meghalt műgyűjtő képeinek sorsa. A háború alatt letétbe helyezett tárgyakat szintén visszakapták az örökösök. Igaz, amikor a képeket kiadta az állam, a számvevőszék egy vizsgálatot kezdeményezett a minisztérium eljárásának jogszerűségről. Az alapelv ugyanis az, hogy ha a tulajdon vitatható, csak per útján lehet a visszakövetelt műtárgy kiadásáról dönteni.
—-A Seuso-kincs megtalálóját megölték—-
A morcos orosz medve
A háborút követően Magyarországról elkerült 60 ezer műtárgy sorsában nehéz előre lépni. Az orosz politika – bár más, zömmel szakmai hangokat is lehet már hallani – jogos szerzeményként, az orosz nemzet vagyonaként kezeli a műtárgyakat. Az is igaz, hogy ügyesebb politikusok – az NDK vezetői – már az 50-es években visszaszerezték a drezdai és más műkincseiket. A magyar politikának úgy tűnik e téren kisebb a lobbiereje, bár egy-egy nagy, az oroszoknak fontos egyezmény aláírása kapcsán – legutóbb a Déli Áramlatnak elnevezett gázegyezmény háttéralkuiban – lépéselőnyhöz lehetett volna jutni, akár a műtárgyak visszaszerzése terén is. Bár egyes szakértők szerint szerencsésebb, ha e téren is tisztán szakmai egyeztetések zajlanak és nem politikaiak.
Múzeumszakmai szempontból az orosz álláspont még akár érthető is lehetne. Az a vélemény: „Miért adják vissza, hisz a magyar állam úgyis visszajuttatja az eredeti tulajdonosaiknak a műtárgyakat, azok elvesznek a társadalom számára, magánvagyonokká lesznek”. A kérdésben előrelépést hozhatna egy, az angol modell sajátos értelmezése, ott ugyanis alapelv, hogy az állam semmilyen műtárgyat nem ad vissza a tulajdonosoknak. Egy szakmai bizottság javaslata alapján Angliában a kormány dönt és nem a bíróság a kártalanításról. A műtárgy így nem kerül magánkézbe, pénzben kompenzálnak, a tárgy az angol kultúra szerves része marad.
A Seuso-kincs
1990. február 9-én New York-ban sajtótájékoztatón mutatták be a Seuso-kincsként ismert ötvöstárgyakat. Szinte pillanatok alatt nemzetközi műtárgybotrány kerekedett és az indulatok igazán azóta sem csitultak. Egy nappal a New York-i kiállítás megnyitója után, először Libanon, majd Magyarország és az akkori Jugoszlávia is kereseteket nyújtott be a gyűjtemény megszerzésére. A tárgyakat a későbbi nyomozás szerint nemzetközi hamisított libanoni kiviteli engedéllyel adták el tulajdonosának, lord Northamptonnak. A „közel-keleti eredetet” egy angol művészettörténész igyekezett igazolni, de az érveket hosszú perben számos régész, jogász és nyomozó cáfolta. A hosszadalmas jogi eljárás alatt egy dolog vált biztossá a kincset övező számtalan bizonytalanság mellett, hogy a jog kétélű fegyver, főleg akkor, ha nagy értékű leletről van szó.
A Seuso-kincs
A beszédes tények
A Seuso-kincset nem régészek találták, így a feltárásnak a körülményei is a homályba vesztek. A kincslelet a kutatók egy részének a feltevése szerint csak európai eredetű lehet – svájci és kelet-európai régészek is találtak hasonló leleteket – készítési kora pedig a 4. század közepe és vége közé tehető. A kincs motívumainak vizsgálata során érdekes megállapítás, hogy a geometrikus minták, a nielló és a mitológiai jelenetek mellett az edényeket díszítő griffek és a gyöngysoros dísz összerímelnek a Polgárdiban talált ezüsttripus – nagy tálak tárolására használt összecsukható állvány – motívumaival. A polgárdi tripus és a Seuso-kincs legtöbb darabja e logika szerint a Mosel-vidéken, vagy Trierben készültek. A polgárdi tripus és a Seuso-kincs vödreit egy másik jellegzetes vonás is összekapcsolja. Mind a tripuson, mind a vödrökön az ötvösmester beütött pontokkal jelölte meg azokat a helyeket, ahová a tárgyak összeszerelése során a külön elkészített alkatrészeket fel kellett forrasztani.
A balatoni szálak
A Seuso-kincs amúgy esküvői ajándék volt. A tárgyegyüttes Hippolytus-készletében italt szolgáltak fel, míg az illatszeres szelence a menyasszony számára készített jegyajándék lehetett. A Seuso-tál medalionjának körirata egyben jókívánság, az ábrázolt esküvői lakomajelenet pedig utalás az ajándékozótól. Seuso, az eredeti tulajdonos, aki mellesleg a vizsgálatok szerint germán lehetett, bizonyára örömét lelte a tárgyakban és a lakomában, amelynek a helyszínére is található utalás a kincseken. A kereveten lakomázó társaság előtti tó mellé odavésték a PELSO szót, ami antik írott források szerint Balatont jelent. Emellett szakértők vizsgálták az ezüstkészleten talált szennyeződést és megállapították, hogy azok megegyeznek a Polgárdi-Szabadbattyán-Kőszárhegy környéki földmaradványokkal.
Harc 100 millió dollárért
Lord Northampton 1982 januárjában Peter Wilson, a Sotheby’s aukciósház egykori elnöke javaslatára kezdte vásárolni a Seuso-kincset. A lord 1990-ben realizálni szerette volna az üzleti befektetését, ebbe bevonta a Sotheby’s aukciós házat is, amely akkor 100 millió dollárra értékelte a leletegyüttest. A jogi hercehurca során – a napvilágra került tudományos összefüggések ellenére – a felperes országok, Magyarország és a Jugoszlávia utódjaként perlő Horvátország is pert vesztett, Libanon visszavonta keresetét. A tények hiába makacs dolgok, ebben az ügyben az esküdtszék döntése alapján a tárgyak nem kerülhettek állami kézbe, győzött a magántulajdon.
Gyilkosság és elvarratlan szálak
A nemzetközi nyomozás egyik szála megállapította, hogy a tárgyakat egy amatőr „régész”, Sümegh József találhatta az 1970-es évek második felében. Később 1980. december 17-én egy Kőszárhegy melletti pincében kötéllel a nyakában találták meg Sümeghet. Az öngyilkosságról kiderült, hogy emberölés volt és nagy valószínűség szerint a kincseket a gyilkos(ok) csempészték ki Magyarországról. A nyomozás során több változat is felmerült a kincs további sorsát követően, de a rendőrségnek sem a gyilkosokat, sem a kincs további útját nem sikerült egyértelműen meghatároznia. A mai napig nem tudni pontosan, hogy a tárgyegyüttes hogyan jutott Nyugat-Európába és hogyan került Peter Wilson – és a jó hírére különösen büszke Sotheby’s aukciósház – egykori elnökének látókörébe. Pontosan hogyan működött az orgazdák láncolata, ki és milyen dokumentációt adott a tárgyak mellé, ki, mikor és hogyan jutott a kincs közelébe.
Ami a mai napig is biztos, a Seuso-kincs nincs Magyarországon, és nagy valószínűség szerint soha is nem fog hazakerülni. Múlt év végén mindenesetre felröppent a hír, hogy a közel 70 kilónyi ezüstkészletet Abu Dhabi koronahercege megvásárolta a Guggenheim Alapítvány Abu Dhabiban épülő múzeuma számára. A kusza történet tehát úgy tűnik, folytatódik…
