A honi pop-rock szereplői természetesen zenélésből élnek. Vagy nemcsak abból, de ezt nem teszi ki az ablakba. Mert milyen funkyzenész az, aki patikát üzemeltet, és hogy lehet egy autókereskedő heavy metal ikon? A „több lábon állás” bizony nem csak a hétköznapi ember kiváltsága. Ahhoz, hogy teljesen átlássuk a magyar könnyűzene viszonyát a mocskos anyagiakhoz, vissza kell tekintenünk a régmúltba.
Szikora Robi kikacsint
A szocialista rendszer központi koncertszervezői – az Országos Rendezői Iroda és az Interkoncert – által megállapított fix, előre megszabott fellépti díj járt a zenészeknek a fellépésekért, valamint a szerzői és az előadói jogdíj. A diszkóhakni és más, a mai időkre jellemző pénzkereseti lehetőség (vőfélyként bohóckodás esküvőn, Activity-show s a többi) az akkori médiaállapotok között még ismeretlen volt.
Szikora Robi és az R-Go
Dalszerzőként, más produkciókba bedolgozva persze tisztes summát vághatott zsebre a szerencsés – és tehetséges – zeneszerző. Példaként említhetjük a Szörényi-Bródy szerzőpáros közreműködését Koncz Zsuzsa albumain. A Hungáriából fél lábbal már éppen kilépő Szikora Róbert „Bob Lanky” álnéven írt Szűcs Judithnak és az akkor éppen Lindaként tündöklő Görbe Nórának egy-egy lemezt. Az R-Go-vezér akkoriban megjelent életrajzi könyve szerint a legendás Hungária együttes szétrobbanását előidéző feszültség egyik oka éppen az alkotói diktatúra volt, amelynek keretén belül igényt tartottak volna a tagok a zenekaron kívüli dalszerzői jogdíjakra is.
Az első honi kapitalisták
A törvényes dolgok mellett voltak kirívó esetek. Ilyen volt a Som Lajos nevével hírhedtté vált „Piramis-aranyügy”, amikor az akkor érvényben lévő vámszabályokat kijátszva, külföldről csempészett aranyat értékesítettek az állami bizományin keresztül. A rossz nyelvek szerint az arany illegális, hangfalakban történő behozatala egyébként az akkor Nyugaton turnézó zenekarok között bevett szokás volt. Míg az érintettek jó része megúszta felfüggesztettel, addig Som Lajost csak az Elnöki Tanács kegyelme mentette meg a kiszabott büntetés teljes leülésétől.
Piramis: aranyat csempésztek
Van persze példa sikertörténetre is. Például az Omega Sound&Light nevű cége, amelynek technikai alapját az Omega, a Skorpió és az akkori Edda zenekarok külföldről behozott technikai háttere adta. Ez volt talán a szocialista rezsim első, kapitalista alapon működő legális vállalkozása. A cég azóta – igen komoly referenciákkal – a mai napig sikeresen praktizál a hajdani Skorpió-vezér, Frenreisz Károly vezetésével.
Az underground, valamint a rockzenei vonal akkori képviselői pedig, ha nem rendelkeztek fix anyagi hátérrel, akkor vízóra-leolvasóként, földmérőként vagy porraloltókészülék-ellenőrként tartották el magukat.
Szerzők, díjak, lemezek
Közhely és ezerszer előrángatott hivatkozási alap, hogy a kortárs zenészek és kiadók az MP3-file megosztás és a CD-írás miatt nem jutnak hozzá – az őket jogosan megillető – tisztességes bevételekhez. (Ennek baljós előszele volt annak idején a rendszerváltás idejére oly jellemző kazettahamisítás.) Amíg 15-20 évvel ezelőtt még idehaza is az élő koncert tulajdonképpen nem volt más, mint a lemezeladásra rásegítő promóció, addig mára a könnyűzene a legfőbb megélhetési eszközzé vált. Az előadói, valamint rádiós és televíziós jogdíjak a zeneszerzőknek a mai napig biztos bevételi forrást jelentenek, feltéve ha a koncertszervező és az adott médium becsületesen elszámol a jogkezelő szervekkel.
Zoránéknak több jár
A lemezeladásból a zenekarokat illető összeg két részre bontható. Az egyik oldalon található az a pénz, amelyet az eladott példányszámok után a kiadó évente fizet a zenekarnak. Ezekről a bevételekről idehaza, üzleti titokra hivatkozva igen visszafogottan nyilatkoznak a felek. A lemezeladásból származó pénzek másik fele szintén az eladott példányok után, de már a jogvédő szervezetektől (EJI, Artisjus) érkezik, szintén éves elszámolás alapján. Itt a nagykereskedelmi ár alatti, úgynevezett átadási ár 8-15 százalékát veszik alapul a kifizetéseknél. Egy zenekar átlag 250 forintot kaszál eladott példányonként. A százalék nagysága függ az eladott példányszámtól, így például Zorán vagy a Republic együttes jóval nagyobb szeletet kap a royalty-tortából, mint egy kevésbé ismert kortárs előadó.
A szerzői díj mint feszültségforrás
Ugyanilyen arányban oszlanak meg a rádiós és televíziós játszások utáni jogdíjak, valamint az üres CD-, VHS- és DVD-eladásokból beérkező összegek. A kevés példányszámot eladó zenész kevesebbet, míg ennek arányaiban a befutott előadó többet vehet kézbe az évente érkező „pénzes postástól”. Érdemes megjegyezni viszont, hogy a megkérdezett zenészek válasza arra a kérdésre, hogy tudja-e mennyit kap, ha egyszer lemegy a dala a zenetévén és/vagy a rádióban, a válasz ugyanaz: nem tudja.
A dalszerző kereshet jól (Tankcsapda)
A hivatalos adatok szerint a rádiók, televíziók, zenegép-üzemeltetők, vendéglátóhelyek, internetes oldalak, koncertszervezők és a dj-k által leadott listák alapján a befizetett összegek a következő százalékban oszlanak meg: 50 százalék a dalszerzőt, 30 a dal előadóját, a maradék 20 pedig a hangfelvétel tulajdonosát illeti. Nem hivatalos forrás szerint egy dal sikeres rádiós játszása után maximum 2,5 millió forint üti a zenészek markát. A nagyobb összegeket azonban azok szakítják le, akiknek párhuzamosan több daluk fut országos rádiókban, tévékben, és emellett más zenei területen is folyamatosan műsoron vannak darabjai (például sikeres musicalekben). Ilyen esetekben már izmos összeget utalnak a jogkezelők, több tízmilliós nagyságrendben.
A szerzői jogdíj persze feszültségforrás is lehet egy zenekaron belül. Érthető, hogy a dalszerző-gitárosnak nem hiányzik annyira a fellépés és az azzal járó nyűg, mint a maradék 3-4 tagnak, akiknek csak a koncertek jelentenek anyagi forrást.
—-Koncert, valóságshow, zenebolt—-
Élő fellépések
A profi ligába tartozó magyar előadók általában meghívásos alapon, fix fellépti díjért koncerteznek. Megkapják a kért összeget, és ők fellépnek nézőszámtól függetlenül. A zenész így maximálisan be van biztosítva, és a szervező is többnyire jól jár. A saját szervezésű fellépéssorozatnál már a kisebb összegű fix gázsihoz rendelt százalékos aránymegosztás is bevált technika, ilyenkor a zenekar és az adott szervező osztozik a bevételen. Ez hordoz magában némi rizikót a látogatószám ingatagsága miatt, de mégis működőképes a rendszer. A fesztiválszervezők szerint az sem mindegy, mikor van a fellépés. A nyári gázsik hirtelen az egekbe szöknek.
Az amatőr ligát érintő rögvalóság viszont jóval cudarabb. A kis zenekaroknak legtöbbször csak egy minimális összeg és/vagy a benzinpénz jut, és maximum egy rekesz sör az anyagiakban amúgy sem dúskáló kluboktól. Bár van remény, a PANKKK pályázati pénzek adta lehetőség kapcsán egyre több zenekar él a visszahívásos alapon működő fellépésekkel, amikor az ország két ellentétes pontján praktizáló együttes látja vendégül egymást, életben tartva az amatőr szcénát és a klubokat egyaránt.
Zenebolt, póker, valóságshow
A hazai zenészek megélhetési forrása igen sokrétű. Vannak, akik a szakmán belül, az aktív zenélést abbahagyva vagy éppen a mellett, menedzserként tevékenykednek. Láthatunk példát arra is, hogy ismert sikeres zenekarok tagjai hangszerüzletet üzemeltetnek. Ilyen például a Zanzibár-gitáros Sidlovics Gábor vagy a Tankcsapda-dobos Fejes Tamás által működtetett hangszerbolt.
És jött a retró (Korda György a Csináljuk a fesztivált-ban)
Akik tehetik reklámfilmhez, kereskedelmi televíziók produkcióihoz szereznek kísérőzenét, esetleg stúdiót, próbatermeket adnak bérbe. Akad arra is példa, fogy felelős pozícióban ülnek nemzetközi multicégek magyar képviseleteinél, új zenei projekteken agyalnak, vagy éppen a saját, régi produkcióikról húzzák le az ikszedik bőrt a nosztalgia/retró jegyében. Közepesen sikeres televíziós produkciókban láthatjuk viszont őket műsorvezetőként vagy önjelölt valóságshow-hősként.
A rendszerváltás, úgy tűnt, nem kedvezett a hatvanas évek „kimittudos” vonaláról indult előadóknak. A kényszerpihenő azonban nem tartott sokáig, hiszen a retrókorszak hullámai újra felszínre dobták ezen előadókat. Ma reneszánszukat élik, az új idők adta körülményekhez viszonyulva mulatós és egyéb tv-s roadshowkban, vagy éppen pókert közvetítve.
Mindez persze a már befutott zenészekre vonatkozik. A mai viszonyokat hűen tükrözi, hogy vannak, akik – gondolva a jövőjükre – a profi zenész státusz mellett sem adják fel civil munkájukat, vagy a megkeresett összeg egy részét fektetik be patikába, ötvösműhelybe, zálogházláncba vagy független lemezkiadóba.
Az alsó középligás zenészek, előadók helyzete már nem ennyire sokszínű. A húsosfazék közelébe kerülni nem olyan egyszerű. Bejelentett legális vállalkozásként üzemeltetni egy zenekart a mai körülmények között szinte lehetetlen, ismerve a járulékos költségeket és a zenekarok/klubok anyagi helyzetét. Így marad a zenélés mellett a hétköznapi munka.
Nagyobb ország, nagyobb piac
A nyugati és a hazai poppiac közötti lehetőségek kontrasztját erősen jellemzi Lemmy Kilmisternek, a Motörhead énekes-basszusgitárosának az esete. Pályafutásának 10. évében, amikor már ismert és befutott zenész volt, felkérték, írjon néhány dalszöveget Ozzy Osbourne soron következő albumára. Lemmy három dalszöveget szállított le, amiből kettő slágerlistás lett, és többet keresett vele, mint az addigi 10 éves zenei pályafutása alatt a koncertekből és más jogdíjakból. Ozzy pedig – bár a Black Sabbath zenekar örökségéből és a szólókarrierből addig is szépen keresett – az MTV Europe-on futó realitynek beállított családi komédiával jó pár leszármazottjának biztosította be anyagi jövőjét.
Az Ozzy-show-val unokáit is eltartja az énekes
Vannak, akik a megkeresett összegek egy részét – főleg a hiphop-, rapszcénára jellemző – ruhapiari cégekbe, saját márkák beindításába fektetik. Ez utóbbira példa 50 Cent és P. Diddy esete, de az ikreit nemrégiben világra hozó Jennifer Lopez is adta már nevét parfümhöz.
Hiába, kis ország kis piac, nagy ország nagy piac.
