Tarrt a mértékadó brit napilap, a The Guardian öt éve
készült felmérése a világ tizenharmadik legjobb rendezőjének rangsorolta
(megelőzve, például, Pedro Almodóvart és Quentin Tarantinót), módszereit menő
amerikai mozgóképstúdiumokon oktatják, és már Esterházy Péter is megírta, hogy
a Sátántangó alkotással addig-addig filmezett, amíg megszüntette magát a
filmet. Szóval, hogy nagyember.
A szűkszavú kikötői torony-árgus egyetlen mindennapos
szórakozása, hogy vizslamód figyeli az Angliából érkező utasokat, ahogyan a
pályaudvaron hajóról vonatra szállnak, és zsibbadtan zötykölődnek tovább. A
szürke, unalmas élete akkor változik meg egy csapásra, amikor tornyából
szemtanúként végigkövet egy gyilkosságot, majd a helyszínen talált, elhagyott
alvilági pénzből gondolja felvirágoztatni siralmas anyagi viszonyok között
sínylődő övéit.
A londoni férfi
Fekete-fehér francia–német–magyar–angol filmdráma, 2007; 132 perc; Rendező: Tarr Béla Forgatókönyvíró: Georges Simenon azonos című regénye nyomán Krasznahorkai László és Tarr Béla Operatőr: Fred Kelemen Zene: Víg Mihály Szereplők: Miroslav Krobot (Maloin), Tilda Swinton (Maloin felesége), Derzsi János (Brown), Szirtes Ági (Mrs. Brown), Bók Erika (Henriette, Maloin lánya), Pauer Gyula (Tapster), Lénárt István (Morrison) Mozistart: január 31., Forgalmazó: Hungarotop;
Tarr Béla (Sátántangó, Werckmeister harmóniák) új –
nemzetközi koprodukcióban, többször leállni kényszerült (egy ízben Humbert
Balsan producer öngyilkossága miatt) – filmje, A londoni férfi történetét,
cselekményét két bővített mondatban össze lehet foglalni. A tartalmát nem. Mert
itt az emberek, a szereplők – az egyébként kiválóan játszó Miroslav Krobot
Tilda Swinton, Derzsi János és Szirtes Ági stb. – helyett a tárgyak beszélnek,
a miliő, a látvány vall. Valami olyasmiről, hogy a sorsába zárt/száműzött
egzisztencia képtelen a kitörésre; mindenki az önnön tornyának (pályaudvarának,
hajójának, vonatának stb.) a foglya, és tehetetlen bármilyen eséllyel
(pénzcsomaggal). A vizualitásba sűrűsödünk – és ott veszünk.
Az új Tarr-film nehéz és lassú. Vagy az első percekben megfogja a kétségbeesett
szívet, és szorítja egész végig, vagy az első tíz minutum után azt súgja az
ember a párjának, na ne, hol a kabátom, drágám, az éjszaki filmet még elérjük.
Tarr Béla makacs elszántsággal, látványos külsőségek nélkül, ha úgy tetszik,
összeszorított fogakkal megy, mendegél. Se szó, se beszéd, a lelkünkbe
gyalogol. De hát ezért az őszinteségéért szeretjük. (Ha szeretjük.)
Minden elfogulatlan mozi-rajongó őriz magában egy Tarr Béla-képet. Bennem az a
jelenet maradt meg, amikor a monstre (hét- és félórás) Sátántangó sáros tanyasi
téeszvilágában a fegyelmezett következetességgel alkoholizáló hájas orvos
(Peter Berling) elcammog a következő dózis pálinkáért. Biztosan akadnak az
életműben fontosabb, jelentősebb, filmtörténetibb pillanatok, de nekem ez
vésődött be. Mert olyan fájdalmasan ismerős, olyan kannaszagú, olyan magyar.
Esterházy gondolatára visszatérve, rendezőnk természetesen nem számolta fel a
filmet, hiszen abba talán bele is pusztulna. Pusztán elszántan, konok következetességgel
halad a pályán az idővel, hogy minél többet fessen a vászonra abból, ami olyan
nagyon emberi, és minél kevesebbet hallattasson a fölösleges locsogásból. Mert
mindehhez nem mindig kell sőt, egyáltalán nem szükséges a beszéd, csak úgyis félrevisz.
Az van, amit látunk, slusszpassz.
