Eseményszámba megy, ha egy Quentin Tarantino-film kerül a mozikba. Elvégre az a fajta rendező, aki az alkotói (leánykori nevén: művész-) és a közönségfilm határán egyensúlyoz, egy-egy „populárisabb elem” (tesszük azt: fejlövés) nála esztétikai és dramaturgiai erővel bír, mondhatnánk: mélysége van, filmjeiben nem „bazmegolnak” csak úgy, a „bazmegolás” kedvéért. 
Akadnak, akik arra a véleményre helyezkednek, hogy a Kutyaszorító és a Ponyvaregény után, amelyek mind formailag, mind tartalmilag megújították a tágan értelmezett bűnügyi filmet (amibe beletartoznak az akciófilmes és thrillerelemek) – felülírták az erőszakot –, a mesternek hagynia kellett volna a celluloidszalagokat másra. Erre volt frappáns válasza – mondjuk – a Kill Bill-folyam.
Ezúttal a B-kategóriás horror az alap
És válasz a Grindhouse – Halálbiztos is. A megkomponált agresszió (ázsiai „találmány”) és jópofa dumák jellemzik ezt a filmet szintén, annyi lényeges különbséggel, hogy a keleti kardozós harcművészeti műfaj helyett ezúttal a trash slasher horrorfilmek születetten „B”-kategóriás mezsgyéjére lépünk. Azaz: a vérpatakos-darabolós „vásári portékák” közé keveredünk, ahol nem az ember a főszereplő, ő csak annyiban érdekes, hogy húsból és vérből tevődik össze, amit jól lehet szeletelni; hanem a hentesbárd, a láncfűrész és a gégemetsző hűtőrács.
A nagy baráttal, ízlésben társsal, Robert Rodriguezzel közösen készített megafilmprojekt, a Grindhouse (Rodriguez része az ősszel bemutatandó Grindhouse – Terrorbolygó) a szorongásos, ijesztős, tocsogós, elsősorban a „nagyszobákban műsorra tűzött” filmek világába visz.
Kurt Russell és retro
Eredeti cím:
Grindhouse-Death Proof;
amerikai, 2007; 113 perc;
Rendező-forgatókönyvíró: Quentin Tarantino;
Operatőr: Quentin Tarantino;
Zene: Quentin Tarantino;
Producer: Elizabeth Avellan, Robert Rodriguez, Quentin Tarantino, Erica Steinberg;
Szereplők: Kurt Russell, Sydney Tamija Poitier, Rose McGowan, Rosario Dawson, Vanessa Ferlito, Jordan Ladd, Tracie Thoms, Mary Elizabeth Winstead, Marley Shelton, Quentin Tarantino,
Mozistart: május 31.,
Forgalmazó: Budapest Film Kft.;
Honlap
Tarantino nem túl összetett sztorija szerint a sötét lelkű, kivénhedett kaszkadőr (Kurt Russell) autójával leánycsapatokra vadászik (mert szükséges valami elfoglaltság a nyugdíjas napokra, na jó, persze nem). A filmben, bár mostanság játszódik, eluralkodik a retróérzés, hetvenes/nyolcvanas évekbeli zenék, plakátok lepik el a vásznat, és tudjuk jól azt is, hogy a síráshatáros fizimiskájú, ám éppen ellenkezőleg: szánalomszegény főhőst megformáló Kurt Russell már alakított bizonyos vonatkozásban hasonló (szemét) figurát (Menekülés New Yorkból).
A párbeszédek coolok
Ahogy megszokhattuk, a hangsúly itt is a remek – „cool” – párbeszédeken nyugszik, ha esetleg ölnek (ölnek), akkor meg széptani fogalmak szerint a legimpozánsabb módon (értsd: a legbrutálisabban) teszik. Érdekes lehet, hogy Tarantino a Jackie Brown és a Kill Bill-filmeket követően ismételten a szebbik nemre fókuszál – nyolc csaj küzd egy pasi ellenében – ami jelenthetné azt, hogy rendezőmesterünk az egyenjogúság oltárán áldoz.
Szerintünk nem azt jelenti, hanem inkább azt, hogy a világot, benne a jövendő generációinak a lelkét Britney Spears, April Lavigne, Lindsay Lohan, Paris Hilton és társaik formálják, nem a macsók.
