A Pergamon Múzeum
…a világ egyik leghíresebb múzeuma, ami antik gyűjteménynek, előázsiai és az iszlám művészetek múzeumának ad otthont. A város és a múzeumi anyagok egyesítése után szinte teljes pompájában látható a Pergamon-oltár, ami a Krisztus előtt 2. században készült domborművein az istenek óriásokkal vívott harcát mutatja. A múzeumban látható még a miletoszi piac kapuja, valamint az Istár-kapu, a babiloni felvonulási út rekonstrukciója és a Mschatta-Fassade, ami egy az időszámításunk szerint 744-ben épült jordániai palota gazdagon faragott részlete.
Izgalmas most is, és izgalmas volt – bár más okból – 1987-ben is. Azok közé tartozom, akik végignézték a szocializmus vergődését, bár 87-ben Berlinben se mert volna senki arra fogadni, hogy két évvel később a fal összeomlik. Azok közé tartozom, akikre Kelet-Berlinben rászólt az államhatalom ballonkabátos ügynöke, hogy azonnal tegyük el a fantás üveget, ne bomlasszuk itt a rendszert, mert a rendőrségen tölthetjük az éjszakát néhány pofon kíséretében. Azok közé tartozom, akik álltak a szögesdróttal dupla határként elzárt brandenburgi kapu mellett a gigantikus szovjet nagykövetség előtt, és azok közé, akik még aznap délután a Tiergartennél a magunkkal vitt neoluxszal kifújták a fal nyugati oldalára, minden angol tudásukat latba vetve, hogy „fuck you CCCP”.
Azok közé tartozom, akik a keletnémet márkájukat nem igazán tudták mire költeni, mert nem igazán volt mire költeni, így az egyetlen használható dologra szórtuk el; bolgár szivart vásárolva Brecht színházának falához dőlve pöfékeltünk és köpködtünk a szocializmusra, apátiával bámulva a nyugati oldalról átszűrődő tdk és kólareklámok fényeire. Berlin mégsem a múlt miatt érdekes, hanem a jövőbe vetett hit miatt, ami a városban szinte mindenhol látható, kitapintható, érzékelhető; a németsége miatt izgalmas.
Határozott jövőkép
Berlin nagyon NÉMET (csupa nagybetűvel írt) város, ugyanakkor olyan hely, ahol izgalmasan keveredik a múlt és a jövő, a tradicionális német kultúra a multikultival. Le sem tudja tagadni, hogy birodalmak fővárosának épült. Minden valószínűtlenül grandiózus, nagy, hűvös, tekintélyelvű és racionális. A város közepén lévő park, a hatsávos sugárutak, az épületek a birodalmi nagyság díszleteinek és demonstrálására épültek és épülnek most is. Ami furcsa, hogy ez jó. A racionalitás és ez a tartalommal megtöltött falanszteri hangulat szerethetővé teszi az utcákat, a tereket, az épületeket, persze akkor, ha nem figyelünk arra, hogy aznap már nagyjából 35 kilométert gyalogoltunk csak a szűken vett grandiózus méretű belvárosban.
A West-Balkánról jött európai utasként és turistaként sajnos mégis Európa és a mi kis országunk közötti különbségek hajszálrepedései miatt lesz az ember leginkább szomorú…és mielőtt azt mondanánk, hogy minden pénzkérdés…van, ami a civil hozzáállás, filozófia és kulturáltság kérdése.
Vegyük a kormányzati negyedet. Őszintén remélem, hogy a Lehel téri megaprojekt tervezői hacsak egy kicsit is de tanulmányozni fogják a berlini kormányzati épületeket és nem egy újabb igénytelen budapesti „csoda” épül. A beton és leginkább üveg épületegyüttes a Reichstag és a hivatalok nemcsak az építészeti megoldások miatt megdöbbentőek, hanem a mögöttük lévő koncepció az, ami a bürokratikusan átláthatatlan magyar közéletből jött turistának azonnal szimpatikus.
Az egész épületegyüttes átlátható: a tárgyalók, a folyosók, a hivatali helyiségek, a konferenciatermek. Az átláthatóság itt nem blöff, Berlinben az állam szimbolikusan is átlátható, a választott képviselők szemmel tarthatóak, a munka, amit a polgárokért végez az államigazgatás, szó szerint a kirakatban folyik. Az építészet e kódolt, nyílt társadalomra felszólító stílusát átvették a bankok, a cégek, tucatszámra épülnek olyan házak, ahol az utcáról minden, ami bent történik nyíltan átlátható. A volt fal közelében egy üvegfal-építészeti-művészeti-installáción egy újabb jelképes szimbóluma a nyílt társadalomnak, az alkotmány – az államra és a polgárok szimbiózisára vonatkozó – szövege olvasható. Itt nincs titok, nincs mellébeszélés, a jog és a kötelesség, az államot fenn- és eltartó kisembereket szolgálja, és nem fordítva. A németek ezt az alapvető axiómát megtanulták a történelmükből.
Az értékőrző progresszió
Nem lehetett könnyű, de a berliniek megtalálták az egyensúlyt a múlt és a jövő között. Minden, ami a múltjukhoz tartozik – legyen az pozitív, vagy negatív – az nekik fontos, és ha nem is feltétlenül büszkék rá, vállalják, mert tisztában vannak azzal, hogy a múlttal való szembenézés után építhető a jövő. A múzeumok és azok gyűjteményei valóságos közkincsek: sehol nem láttam annyi nyugdíjast és gyerekcsoportot a kiállítóterekben, mint Berlinben.
Van is mit nézni, a Gemäldegalerie németalföldi és olasz reneszánsz képanyaga pazar, a Kunstgewerbe múzeum iparművészeti remekei csodálatosak, az Új Nemzeti Galériájukban ott az egész XX. századi európai festészet, a múzeumszigeten annyi az érték és a látnivaló, hogy győzze a turista befogadni, a Jüdisches Múzeum épülete már maga is egy kiáltvány, a Bauhaus-Archív a magyar és egyben világhírű Moholy-Nagy László és Breuer Marcell miatt kihagyhatatlan.
Persze szembe lehet nézni a közeli múlttal is, a falat és annak nyomát megőrizték: az aszfalton, a tereken, a házak falán átfutó jelképes kockakősor utal a politika ostobaságára, a megosztottságra és a terrorra. Berlin mégsem a múlt, hanem a progresszió városa. Az útkeresés az építészetben látható leginkább, grandiózus, ami a városban történik. A Potsdamer teret három nemzetközi sztárépítész Renzo Piano, Helmut Jahn és Arata Isozaki álmodta újra. A nyújtott toronyházak, a geometrikus formákat beborító óriási cirkuszi sátor, a több tíz emeletnyi fény- és térszoborra álmodott épületek már a következő száz évnek üzennek.
Európa ott
Berlin élhető. A tömegközlekedés precíz, hisz német, emiatt lényegesen kevesebb az autó, meg a szmog, és persze lényegesen több a kerékpáros. Az autóforgalom lassú, nincs gyorshajtás, a közlekedési lámpák úgy vannak programozva, hogy még véletlenül sincs zöldhullám. Rengeteg a zöldterület, a közpark, meg a kutyatartók is tiszteletben tartják a járdák szentségét. Sokarcú, sokszínű város: török, kínai, indiai, thai, művész és bohém utcák, negyedek, városrészek oldják a futurisztikus racionalizmust.
Az éttermek, a kulthelyek, a színházak, a könyvesboltok tele vannak, ami érthető, hisz egy német fiatal pár 4-6 ezer eurót keres. Ebből 500-1500 euró között rezsivel együtt bérel egy lakást. Mivel az élelmiszerek nem drágábbak, mint Magyarországon – a tej kb. 130-150 forint – így nagyjából fejenként 1000-2000 euró marad havonta. Nem is igen látni rosszul öltözött, stresszes, sápadt, infarktusközeli, folyton rohanó „szellemeket”, meg az aluljárókból is hiányoznak a Budapesten városarculati elemként és országimázsként megszokott paplanos-kartondobozos, bűzlő hajléktalanok – elvégre itt is, ott is világváros épül, legfeljebb másként.
Civil válaszok, civilizált megoldások
Jó volt – ha csak egy rövid időre is – Berlinben egy kicsit berlinivé válni. Jó látni, hogy Európának van olyan sarka, ahol a politika az emberekért van és nem megfordítva, ahol az állam lakója partner, és nem pusztán egy közgazdasági mutató, egy statisztikai szám, nem csak egy adófizető, ahol a német „centrum” parkoló társaság már csak a politikai korrektség elvén sem szólítja fel 3-4 évvel azelőtt be- vagy be nem fizetett pótdíjra a berlinieket. Ahol fontos a múlt, de még fontosabb a jövő. Ahol a problémákra – mert ott is vannak – civil válaszok és civilizált megoldások születnek. Az utolsó este – a nosztalgia kedvéért – újra Brecht színházának falához dőlve szívtam a füstöt mintegy tisztelegve egyik kedvenc íróm szelleme előtt, és már – mivel okafogyottá vált – nem köpködtem a szocializmusra, csak arra gondoltam, milyen jó volna, ha a kólareklámplakátokba csomagolt Budapest, ha csak kicsit is, de olyan lehetne, mint Berlin…
