Egy kis lakásban, még kisebb nyugdíjból él Csepelen, nem messze a pályától, ahol ifjúsága legszebb éveit töltötte. Szobája falán rengeteg fotó, a vitrinben érmek, oklevelek, kivágott újságcikkek – a múlt tanúi, minden egyes darab abból a korból való, amikor a világ a magyar labdarúgókat csodálta. A magyar válogatottban 12 alkalommal szerepelt, és öt gólt szerzett. Ennél többször is felhúzhatta volna a címeres mezt, csakhogy a vezetők a lánya születéséig nem engedték ki külföldre, mivel korábban három rokona is disszidált. Ezért nem jutott ki a Wembley-be, a legendás 6:3-as mérkőzésre, a budapesti visszavágón viszont már játszott, sőt gólt is szerzett. Nos, ebben biztosan téved, Bozsi bácsi.
Tóth II – vagy ahogy a barátai szólítják: Bozsi – Vas megye szülötte, de hivatalosan csak a Csepelben szerepelt, 1940-től 1961-ig, a magyar élvonalban 13 éven át rúgta a labdát, tagja volt az 1959-ben bajnoki címet szerzett csepeli együttesnek.
Az 1954-es világbajnokságon a németek elleni csoportmeccsen, valamint a brazilok elleni negyeddöntőben szerepelt. Az előbbin betalált, az utóbbi találkozón viszont megsérült, így az elődöntőt és a finálét kihagyta. „Életem legszörnyűbb emléke az az elveszített döntő. A nyolcadik percben már két góllal vezettünk, a lelátón ültem, és már gratuláltak is a győzelmünkhöz. Erre pedig… Nyernünk kellett volna” – magyarázza kissé ingerülten.
Noha Bozsi bácsi – aki technikás, jól cselező és gyors, kapura is veszélyes játékos volt – sok dicső csatának is részese lehetett címeres mezben, a legszívesebben mégis azt a mérkőzést idézi fel, amikor az U23-as válogatottal idegenben győzte le a román A csapatot. „A román együttes tele volt magyarokkal, és a meccs végén a lelátón ülő székelyek elénekelték a magyar himnuszt, és mi, játékosok valamennyien könnyeztünk. Csodálatos volt.”
A 77 esztendős egykori klasszis szívesen beszél az élményeiről, ha kérik. Mára azonban teljesen elfelejtették, nem hívják szerepelni sehová, nem tűnik fel a képernyőn, vagy az újságok hasábjain. Pedig sokat tudna mesélni, a csepeli gyárról, ahol a futball mellett 45 évet ledolgozott esztergályosként, a szigeti sportéletről, a klubról, valamint a csodálatos magyar válogatottról.
Ma már csak bottal tud közlekedni, az élet nem mindig volt barátságos vele, ezzel együtt elégedett azzal, amit a sorstól kapott. Bár azt mondja, ő csak egy labdarúgó volt, egy egyszerű magyar futballista – nem pedig legenda.
