Élet-Stílus

István az évfolyamtársam…

admin
admin

2006. 10. 26. 09:36

Magócsi István évfolyamtársam monori fiú volt, aki kedves mosolyával, nyílt tekintetével azonnal megnyerte az emberek tetszését.

Ilyen előzmények után következett be október 23-a. Magócsi István évfolyamtársam monori fiú volt, aki kedves mosolyával, nyílt tekintetével, azonnal megnyerte az emberek tetszését. Ő, egy élőhitű, hivatását rendkívül komolyan vevő, szorgalmas teológus volt. Határozott kiállással képviselte a saját korrekt véleményét. Vitát nem provokált, de nem is tért ki előle. Logikus érveivel igyekezett a partnereit meggyőzni, ami általában sikerült. Ő volt az, aki a Petőfi Kör nagy vitáit végighallgatta, ami néha reggelig is elhúzódott, hozta a friss híreket az új fejleményekről, eseményekről. Ő tartotta a kapcsolatot az egyetemi ifjúsággal is és tájékoztatott bennünket a Műszaki Egyetem ifjúsági gyűlésén elhangzottakról. Október 22-én azt a hírt hozta, hogy másnapra az egyetemisták tüntetést szerveznek, melyen mi is vegyünk részt.
Pap László dékán úrhoz fordult a teológus ifjúság küldöttsége, kérve az engedélyét a békés tüntetésen való részvételünkre. A dékán úr, akinek rendkívüli tekintélye volt a teológusok körében, látva az ifjúság elszántságát, engedélyezte a részvételt. A tüntetést Piros László akkori belügyminiszter engedélyezte. Igaz, másnap az a hír terjedt el, hogy visszavonta az engedélyt, de ekkor már késő volt. A lavina elindult.

Magócsi Pista szervezésében nekünk teológusoknak az Írószövetség székházánál kellett találkoznunk. Ebéd után a részt venni szándékozók gyülekeztünk a kapubejáratnál, voltunk talán 25-en. Indulás előtt Pap László néhány atyai szóval engedett el bennünket. Jellegzetes, határozott hangján azt mondta:”Soha ne feledkezzetek meg arról, hogy ti református teológusok vagytok! Úgy viselkedjetek!”

Gyönyörű verőfényes őszi nap volt, zakóban is melegünk volt, amit a napfény mellett a lelkesedés is okozott. Délután 3 órakor volt a gyülekező az Írószövetség székháza előtt a Gorkij fasorban. Izgalommal és várakozással tekintettünk az események elé. Hamarosan egy szerény létszámú csapat verődött össze és indult el az akkori Majakovszkij utcán (ma Király utca) a Nagykörút felé. Az emberek érdeklődéssel nézték a kis csoportot és kérdezgették, hova és miért megyünk? Különösebben akkor figyeltek ránk, amikor 1848-as nótákat kezdtünk nagy lelkesedéssel énekelni. A kis csapat létszáma állandóan gyarapodott, egyre többen csatlakoztak hozzánk, kíváncsiság hajtotta őket.

Kiérve a Nagykörútra már szép számmal meneteltünk úgy, hogy a fél útpályát elfoglalta a vonuló csapat. Imponáló és egyben szokatlan volt a zömében fiatalokból álló, éneklő csoport felvonulása. Ebben az időben felvonulás csak május 1-jén volt, így nem értették, mi célból vonul a csapat. Az Emke kávéháznál befordultunk a Rákóczi útra. Egyre szaporodott a létszámunk és egyre többen csatlakoztak hozzánk. Baksa Csaba harmadéves teológus az egyik házba beszaladt és egy piros-fehér-zöld nemzetiszínű zászlóval tért vissza, a vonuló csapat élére állt és vezette a menetet.

Az emberek csodálkozva álltak meg a járdán, az épületek ablakai kinyíltak és érdeklődő tekintetek figyelték az eseményeket, mi is történik. Noha nem tudták általában miről van szó, miért és hova vonulnak a fiatalok, a sugárzó arcok, amiket láttak – rajtunk – arról győzték meg a bámészkodókat, hogy bizonyára valamilyen jó ügyért vonulnak fel. A ’48-as nóták éneklése sem volt véletlen, mert az ifjúság az egész felvonulást, tüntetést a ’48-as ifjak mintájára képzelte el , békésen, szerényen, de határozottan kifejezve véleményünket. Mindez addig tartott, míg az Astória szállóig nem értünk, ahol találkoztunk a szemből, a Kossuth Lajos utcából jövő bölcsészekkel és műegyetemistákkal, akik a Petőfi térről indultak el.

Ekkor már olyan hatalmas folyammá duzzadt a felvonulók száma, hogy a Kiskörutat teljes szélességében elfoglalták. A villamosok leálltak, mert nem tudtak közlekedni. Itt kapcsolódtak össze a különböző irányból érkező csoportok. Legnagyobb csodálkozásomra ekkor olyan jelszavak is elhangzottak, amelyek markánsan megfogalmazták az akkori vezetők kritikáját: ”Vesszen Gerő”, „Vesszen Rákosi” stb. Szinte nem hittünk a fülünknek, hogy ilyen elhangozhat, amikor eddig a kemény diktatúrában csak éljenezni lehetett. Az egyetemi ifjúság már különböző táblákat hozott, melyeken a követeléseiket demonstrálták. Szellemesebbnél szellemesebb rigmusok születtek percenként, amit azután skandált a sokaság.

Amikor a Bajcsy Zsilinszky úton végighaladva a Nyugati pályaudvarhoz értünk, visszanéztem és a Deák térig egy hatalmas embertömeg töltötte be az útpályát. Sokan kíváncsiságból csatlakoztak a felvonulókhoz, várva a fejleményeket. Ekkor elhangzott a szervezőktől, hogy menjünk a Bem térre.
Ez is a ’48 jegyében történt, hogy ott tartsunk nagygyűlést. A transzparensek mellett egyre több nemzeti színű zászló került elő a sokaságban és mivel legtöbbjén a szovjet típusú címer volt (az emberek azzal fejezték ki tiltakozásukat, hogy kitépték a zászló közepéből a megvetett „egyencímert”, ami szinte valamennyi szocialista országban hasonló volt. Ezeket, a lyukas zászlókat lengették a zászlóvivők. A Margit hídon vonultunk át és a szigeti lehajtónál teherautó tetejéről már filmeztek.

A Bem térre érve már akkora volt a tömeg, hogy egy gombostűt sem lehetett volna leejteni. Az ablakok zsúfolásig tele voltak kíváncsi emberekkel. Nemcsak a tömeg, a felvonulás lepett meg mindenkit, hanem a skandált kemény tartalmú rigmusok, a felhangzó követelések. A Bem téren volt egy laktanya, a katonák fürtökben csüngtek az ablakokban és nézték az összegyűlt hatalmas tömeget. Ekkor a magyar katonák olyan egyenruhát hordtak, mint a szovjetek, zubbony helyett gimnasztyorkát. Itt ilyen rigmus is elhangzott: “Vessétek le az orosz gúnyát, vegyetek fel magyar ruhát!”

A Bem-szobor mellett egy katonai teherautó állt, hangosító berendezéssel, és itt is elhangzottak a követelések, melyek középpontjában a 16 pont állt. Ebben többek között a beszolgáltatás eltörlését követelték, mely teljesen megnyomorította a parasztságot, követelték a szovjet megszálló csapatok azonnali kivonását Magyarországról, új demokratikus választások tartását, egy szabad, független demokratikus Magyarországot. A megmozdulás és a tüntetés nem irányult az akkori rendszer megdöntésére, hanem csak olyan radikális reformok végrehajtását követelte, amelyek minden magyar állampolgárnak az érdekét szolgálják.

Mivel a Bem tér túl kicsi ahhoz, hogy ekkora tömeg elférjen, kiadták a jelszót, menjünk a Parlament elé és adjuk át a követeléseinket az illetékeseknek. Ekkor a tömeg oszladozni kezdett és elindult a Parlament felé. Akkor még a Kossuth híd megvolt, ami a Parlament mellett ívelte át a Dunát és azon vonultak a tüntetők az Országházhoz a Kossuth térre. Ekkor már a Gorkij fasorból elindult csapat eloszlott a tömegben és kis csoportok maradtak csupán együtt. Amikor a Parlament elé értünk 5 óra felé járt az idő és a munkaidő végeztével hazafelé tartó emberek megálltak és érdeklődtek, miért e sok ember együtt? Amikor megtudták, miről van szó, egyre többen maradtak velünk. A 2-es villamos hamarosan leállt, mert a nagy tömeg miatt nem tudott közlekedni.

Hamarosan betöltötte az embertömeg az egész Kossuth teret. Rigmusok formájában tovább harsogtak a követelések, közben az ifjúság képviselői átnyújtották a 16 pontot a Parlamentben, majd Nagy Imrét követelték, hogy jöjjön és szóljon a néphez. Azért Nagy Imrét kérték, mert az akkori pártvezetésben ő volt a leghumánusabb, amit az 1953-as miniszterelnöksége alatt már bizonyított.

Az Országházban lévők minden eszközzel próbálták az időt húzni, hogy a tömeget kifárasszák és eloszlassák. Ennek egyik formája volt a lámpaoltás. Október vége felé már hamarabb sötétedik így a közvilágítást is korábban kapcsolják be. Itt azzal próbálkoztak, hogy eloltották az összes lámpát a Kossuth téren és sötét lett. A leleményes emberek mindjárt szellemesen reagáltak: összesodorták a Szabad Nép lapjait, és meggyújtva magasra tartották és kiabálták: ”Nem maradunk sötétben, nem maradunk sötétben!” Ennek kettős értelme volt: fizikai és szellemi. Az égő újságok egyrészt eloszlatták a fizikai sötétséget, ugyanakkor a sötét szellemi erőket elégették. A tömeg a hosszú várakozás ellenére sem oszlott szét, sőt szaporodott.

Külön meg kell említenem egy jelenetet, amit ha emlékembe idézek, ma is megborzongat. Sinkovics Imre, aki akkor fiatal színész volt, a Parlament épületének egyik erkélyéről elszavalta a Nemzeti Dalt. A hatalmas tömeg, melynek számát felbecsülni sem tudom, teljes csöndben hallgatta a szavalatot. Amikor Sinkovics a refrénhez ért: ”A magyarok Istenére esküszünk, esküszünk, rabok tovább nem leszünk” – a hatalmas sokaság, mint egy vulkánkitörés kiáltotta zúgva, hörögte együtt a szavalóval: ”Esküszünk, esküszünk rabok tovább, nem leszünk.”

Az amúgy is túlfűtött hangulatban ez a szavalat olaj volt a tűzre. Akkor úgy éreztem, hogy itt valami nagy, ünnepélyes, szent dolog történik, egy nagy fogadalomtétel a szabadság, az igazság a függetlenség felé.

Már 8 óra felé járt az idő (több mint 3 órás várakozás után), amikor Nagy Imre megjelent a Parlament erkélyén. Pillanatok alatt elcsendesedett mindenki. Megszólalt Nagy Imre: ”Kedves Elvtársak!” az akkor szokásos megszólítással Erre a nép egy hatalmas füttykoncerttel felelt. Nagy Imre újra kezdte:”Kedves Barátaim” – Síri csend lett. Eztán egy rövid beszédet mondott, főleg általánosságokat és igyekezett megnyugtatni a népet. Ekkor még nem tudta felmérni a helyzetet, de azt a jelenlévők számából is következtethette, hogy itt rendkívüli eseményről van szó.

Már 8 óra elmúlt, amikor elterjedt a hír, hogy Gerő Ernő, Jugoszláviából akkor hazaérkezett miniszterelnök rendkívül uszító beszédet mondott a Rádióban. Mindenféle szedett-vedett csőcseléknek nevezte a tüntetőket. Ez nagyon felbőszítette a tömeget és elkezdték kiáltozni: ”Gyerünk a Rádióhoz!”. Az volt a cél, hogy olvassák be az ifjúság 16 pontját, mint a magyar nép követeléseit.

A sokaság, miután Nagy Imre befejezte rövid, megnyugtató szándékú beszédét, oszladozni kezdett. Három irányba és három céllal indultunk el. Az egyik csoport a Rádióhoz ment, hogy a 16 pontot olvassák be. A másik a Hősök tere felé, a Felvonulási térre, hogy a hatalmas, gyűlölt Sztálin szobrot, mint a diktatúra jelképét ledöntsék. A harmadik csoport, ebbe tartoztam én is a közeli Szikra nyomdába, igyekeztünk, hogy 1848. mintájára kinyomtassuk a 16 pontot.

Odaérve a nyomda elé az ifjúság delegációja bement tárgyalni a nyomda vezetőivel.. Békésen rá akarták venni őket, hogy teljesítsék a kérést. Amikor ezt megtagadták a kérés, követeléssé vált és az utcán tolongó tömeg egyre harciasabb lett, fenyegetőzni kezdett, hogy betörik a kapu és erőszakkal lépnek fel. Hosszú alkudozás kezdődött, végül is engedtek a követelésnek és 11 óra után kezünkbe került a frissen kinyomtatott 16 pont.

Elindultam hazafelé a teológiára, a Ráday utcába. A Kiskörúton (akkor Tanács körút) mentem, és amikor az Astóriához értem, egyre erősebben hallottam a lövöldözéseket, a géppisztolysorozatokat. Akkor így mondtam: „Felugattak a fegyverek.” A Nemzeti Múzeumnál sok ember tolongott és azt kiáltozták: „Az ÁVO-sok lőnek a Rádiónál” A lövöldözés egyre hevesebb lett. A Bródy Sándor utcába nem mentem be, mert veszélyesnek tartottam, meg nem is láttam sok értelmét. A Kálvin térre érve két felborított katonai teherautó égett.

Többször hallottam a kiáltozást: ”Gyerünk a Lámpagyárba fegyverekért”. Azt is hallottam, hogy a rendőrök, nemcsak hogy sehol sem avatkoztak be, hanem az őrsökön lévő fegyvereiket is átadták a felkelőknek. A Rádiónál történtekről csak másodlagosan hallottam, személyesen nem vo ltam ott. Mivel Szűcs Zoltán másodéves teológus társam ott volt és comblövést kapott és az István kórházba szállították.

Ekkor már egyre gyakrabban hallatszott a mentőautók sivító szirénája, ami arra a következtetésre juttatott, hogy sok a sebesült. Később ez fokozódott. Folytatva utamat hazafelé a Ráday utca és a Kálvin tér sarkán összefutottam néhány teológus társammal. Csodálkozva vettük észre, hogy egy 9 éves fiú kezében egy puska volt, ami majdnem akkora volt mint a gyerek maga. Elkértük tőle és hazavittük, majd a kazánházban elégettük. Éjjel 1 óra körül kerültem ágyba. (…)

Dr. Boros Gyula emlékezései

vissza a címlapra
  • Címkék:
  • '56

Legfrissebb videó mutasd mind

Nézd meg a legfrissebb cikkeinket a címlapon!
24-logo

Engedélyezi, hogy a 24.hu értesítéseket
küldjön Önnek a kiemelt hírekről?
Az értesítések bármikor kikapcsolhatók
a böngésző beállításaiban.