Már a mozikban: Cukorfalat

Ne szépítsük, erősen csikizi a férfinépek alsó fertályát, ha ifjú szüzek tűnnek fel a láthatáron, és szerelmeteseket pislognak, és egyre közelebb érnek, akár az alsónadrághoz. Nem a pedofília beszél – ír – belőlem, és nem (pusztán) azért nem, mert büntetendő, hanem ez egy ősrégi toposz – fiatal leány, kontra érett férfi –, és ha tetszenek emlékezni, például Júlia sem volt több tizenháromnál, úgyhogy ma együtt ücsörögnének Aszódon Rómeóval (fiatalkorúak börtöne, ugye), mert ellene mentek a jogszabályoknak.

Lolita 2006

Szóval. David Slade rendező (aki korábban főleg Warp Vision- és Stone Temple Pilots-videoklipeket készített) és Brian Nelson (aki korábban főleg tévés produkciókat körmölt: JAG – Becsületbeli ügyek, Lois és Clark: Superman legújabb kalandjai, Nemo kapitány és a víz alatti város) ravaszok. Egy archaikus témaválasztást korunk egyik divatos fő mételyével mixelnek, Vlagyimir Nabokov Lolita című regényére (és orvosi tünet-együttesére) bazírozva – amiből egyébként két filmre is tellett: 1962-ben, rendező: Stanley Kubrick, főszerepben: James Mason, Sue Lyon és 1997-ben, rendező: Adrian Lyne, főszerepben: Jeremy Irons, Dominique Swain.

Mégis inkább Hitchkock

Na de szögezzük le: a Cukorfalat nem pedofíl film, még ha a (filmes) sajtó ezt is lihegi róla. Ami, valljam be, marketingfogásnak és nézőcsalogatásnak sem utolsó. De a film valójában inkább egy jól-rosszul összeállított Hitchcocki pszichothrillerre emlékeztet. Történik ugyanis, hogy a tizennégy éves kamasz csaj, Hayley (Ellen Page) chatelés közben Jeffre (Patrick Wilson) akad, aki viszont 32 éves, fotós, és szereti, ha ifjú szívekben él. Konkrétan egy kicsit türelmetlen. Ám ezt csak akkor tudjuk meg, amikor első kávézóbeli találkájuk után az ember házába hívja a kisleányt, ahol a falak a kortársak (kisleányok) pucérkodó fotóival vannak tapétázva, és itatni kezdi a kiskorút, aki meg lefelé öltözködik, hogy akkor most ő is képre kerül. És itt jön a nagy fordulat és átalakulás, amiről nem ejtek szót. Mert a film alapvetően izgalmas és figyelemre méltó, és – még egyszer hangsúlyoznám – nem azért mert netán olyan kéjesen türelmetlenkedő.