Az emberek elbűvölten hallgatták Lassúkezű szenzációs gitárjátékát. Clapton az ünneplés ellenére csak egyetlen, “kötelező” ráadásra jött vissza.
Robert Cray amerikai bluesgitáros és énekes vezette fel a programot, néhány perccel nyolc óra után kezdett, s mintegy negyven percet töltött a színpadon. A többszörös Grammy-díjas, Amerikában hallatlanul népszerű fekete bluesman nem hozta lázba a közönséget. Akkor volt zajosabb a sikere, amikor egy-egy szám erejéig el tudott szakadni a kissé langyos “szalonbluestól”. Kitűnő zenészekből álló együttesében ő volt az egyedüli színes bőrű.
Clapton viszont az első perctől az utolsóig elemében volt: akik már hónapok óta várták a nagy pillanatot, részletesen ismerték európai turnéjának dal-listáját, s ehhez csaknem teljesen tartotta magát. Valószínűleg senki sem bánta, hogy a Back Home című lemezéről, amelynek nyomán a 2006-2007-es turnét elkeresztelték, végül egyetlen dalt játszott csupán. Ezt a hazatérést úgy értelmezte, hogy saját klasszikusaihoz “tért meg”.
Három részre tagolódott a buli: az elsőben is elhangzott több nagy slágere, köztük az egykor listavezető, Bob Marley-től átvett I Shot the Sheriff, amelyet mostanában több koncerthelyszínen “pihentetett”. Szenzációs volt a Robert Cray-vel együtt előadott Old Love című blues, talán az egyik legjobbja a koncertnek. Örült a közönség a Motherless Childrennek is.
A második, akusztikus blokkban hangzott el tavalyi lemezének címadó dala, a Back Home, ennek a résznek a fő erőssége, s az egész koncertnek is az egyik legjobbja a Nobody Knows You When You,re Down and Out című blues.
Az utolsó blokkra maradtak az abszolút sikerek. Az After Midnight után a szépséges Little Queen of Spades című bluesszal Eric Robert Johnson, a delta blues királya emléke előtt tisztelgett. Ezután ismét meglepődhettek, akik beszerezték és “betéve” tudták Clapton koncertprogramjait: a Let It Raint ugyanis kihagyta, és a Further On Up The Road című, szintén remek dalt játszotta el az 1976-os E. C. Was Here című lemezéről. A Layla kihagyhatatlan volt, akárcsak a Cocaine. A ráadás, a tizenhetedik a legendás Crossroads, a Cream-idők nagy sikere, ismét Robert Cray bevonásával. Az amerikai gitáros a közös dalokban jobban kitett magáért, mint saját együttesével.
Claptonban szimpatikus volt, hogy nem akart “jópofizni” a közönséggel, ő is átadta magát a zenének. Kitűnőek voltak zenésztársai, Chris Stainton és Tim Carmon billentyűsök, Doyle Bramhall II és Derek Trucks, a fiatal gitárosok rendesen hozzáadták a magukét a fantasztikus produkcióhoz, de nem érheti kifogás Michelle-et és Sharont, a vokálosokat vagy a dobost sem.
