Az Aberdeen Egyetem és a Rothamsted Kutatóközpont munkatársai arra keresték a választ, hogy vajon mi különbözteti meg egymástól azokat az embereket, akik a szúnyogok állandó áldozatai valamint azokat, akiket szinte egyáltalán nem csípnek.
Elsőként önkéntesek segítségével azonosították, kik azok, akikhez nagyon vonzódnak a vérszívók. Készítettek egy ipszilon-alakú kamrát, melynek két felső szárának tetejére egy-egy önkéntes rátapasztotta a tenyerét, az alsó száron pedig beengedték a szúnyogokat, és megfigyelték, a kettő közül melyik alany keze irányába indulnak el gyakrabban (egész addig, amíg a kamrába épített háló meg nem fogja őket).
Ezt követően a kutatók a szúnyogok számára legkevésbé kívánatos önkéntesek testét tetőtől talpig fóliába csomagolták, és a keletkező verejtéket összegyűjtötték. Gázkromatográfiás módszerrel azonosították és izolálták az izzadtság összetevőit.
Reménybeli csodaszer
A vizsgálat következő részében a tudósok John Pickett és James Logan vezetésével apró elektródákat erősítettek a nőstény szúnyogok csápjaira, és rögzítették, hogy a korábban azonosított vegyületek, illatanyagok közül melyikre hogyan reagálnak.
Ezáltal nyilvánvalóvá vált, melyek azok a konkrét anyagok, melyek nagy hatékonysággal távol tartják az éhes vérszívókat az ember bőrétől. Logan és Pickett nem hajlandók elárulni a fő szúnyogriasztó vegyület nevét, amíg megfigyeléseiket le nem védették.
Azt azonban nem titkolják, hogy növényi eredetű, természetes élelmiszeradalékként gyakran alkalmazott, nagy töménységben gyümölcsillatú anyagról van szó, azaz nagy mennyiségben, olcsón előállítható, már igazoltan biztonságos, és a többi ember számára nem taszító illatú szer készíthető belőle.
