Furcsállva figyelték a rendezők tavaly nyáron, amikor Plácido Domingo a Puskás-stadionban koncertezett, hogy a stáb egyik tagja ezüstszínű nyilakat ragaszt a művész öltözőjétől a színpadig. Tucatnyi pletyka kering arról, amint sztárok sora tévelyeg a színfalak mögött, kétségbeesetten kutatva a pódium bejáratát. Így azután a legnagyobbak mögött álló csapatnak erre is van gondja. A spanyol tenor problémamentes fellépéseit a szakmai berkekben csak Domingo-táborként emlegetett team biztosítja. Ebbe a karmesteren, a hangmérnökön, a titkáron kívül az ügynök, sőt, a befektetési tanácsadó is beletartozik. A szálakat pedig a művész menedzsere mozgatja.
Fiatal szakma
Bár Magyarországon aligha találunk ekkora csapatot eltartó művészt, a rendszerváltás óta eltelt másfél évtized bebizonyította: van létjogosultsága a művészmenedzseri szakmának. A rendszerváltás előtt más volt a helyzet: a művészek állami színházak, zenekarok, társulatok tagjaként kaptak fizetést, külföldön csak állami szervezésben, illetve jóváhagyással, számos megkötés mellett léphettek fel. A kilencvenes években aztán a hazai sztárok előtt is sokkal szabadabbá vált az út – mind az országhatáron kívül, mind azon belül. A művészet árucikk lett, amit kezelni, értékesíteni kell.
Modellek
„HÁZON BELÜL”. A színházaknál, zenekaroknál, de a könyv- vagy a zenei kiadóknál is általában belső munkatárs végzi a menedzseri feladatokat. Ő tárgyal a művészekkel a fizetésükről, szervezi a koncerteket, fellépéseket, kezeli a sajtót és jogi képviseletet ad.
ÜGYNÖK. Elsősorban az adminisztrációs feladatokat vállalja át az ügyfeleitől. A színészek helyett például ő szerződik a színházakkal, művészeti intézményekkel. Hozzá érkezik be a művész fizetése, ő kezelik az egyéb, külsős munkákat is. A színészek kötelezettségeinek ismeretében ő tervezik meg, mikor, milyen munkát vállalhatnak, mikor forgathatnak, mikor álljanak a sajtó rendelkezésére.
IMPRESSZÁRIÓ. Fiatal, ismeretlen tehetségeket karol fel. Ha látja bennük a lehetőséget, saját kontójára taníttatja, meghallgatásokra járatja védenceit. Később megválogatja, milyen fellépéseket vállalhatnak, egyengeti a karrierjüket. Magyarországon a művészvilágban az impresszárió alig fellelhető típus.
MŰVÉSZÜGYNÖKSÉG. ltalában több társulat, művész képviseletét látja el. Hozzá futnak be a felkérések, közvetít a művész és az őket szerződtetni akaró színházak, koncertszervezők között. Az ügynökségek gyakran maguk is szerveznek rendezvényeket, fesztiválokat.
A kereskedelmi televíziók megjelenése is változtatott a képen. A csatornákhoz szegődő sztárok – nem ritkán színészek, zenészek – ügyes-bajos dolgaikat a televíziók pr-osztályaira bízzák. Azok pedig szigorúan fogják „arcaikat”, ők döntik el, milyen felkéréseket fogadhatnak el, milyen jogi keretek között s mennyiért. Amellett, hogy ez elsősorban persze a csatornák érdeke, a művészeknek is segít, hiszen nem kell foglalkozniuk ügyes-bajos adminisztrációs feladatokkal. Hasonló a felállás azokban a szakmákban, ahol kézzel fogható terméket értékesítenek. Így például a könyvkiadók az írók, a zenei cégek a zenészek, míg a galériák a képzőművészek pályáját egyengetik. Ez elemi érdekük, hiszen ahhoz, hogy minél több könyvet, lemezt, festményt adjanak el, azok létrehozóit is népszerűsíteni kell.
A nagyobb zenei kiadóknál külön pr-részleg foglalkozik a hozzájuk szerződéssel kötődő művészek promóciójával. Geszti Margit, a Sony BMG vezetője a Figyelőnek elmondta: vállalják a lemez reklámkampányát, sajtómegjelenéseket szerveznek, de koncertszervezéssel nem foglalkoznak, azt a zenészeknek maguknak kell megoldaniuk. Erre, és a kiadó hatáskörén kívül álló egyéb feladatokra, egyre több művész saját menedzsert szerződtet. Ilyenkor a kiadó és a menedzser között megoszlanak a feladatok, ami a leginkább a művész és a kiadó közti kommunikációt könnyíti meg. Egy ilyen munkakapcsolat létrejötte a kiadóknak is érdeke. „Oláh Ibolyának például mi segítettünk, hogy minél jobb menedzsere legyen” – érzékelteti a Sony BMG vezetője, hogy nekik is a hasznukra válik, ha rendben mennek egy-egy előadó adminisztratív ügyei. A lemezkiadók általában 5 évre, vagy egy bizonyos albumszámra kötnek szerződést. A zenész a lemezeladások után részesül a haszonból. Geszti Margit szerint a hazai menedzsereknek szerinte van még mit tanulniuk, leginkább saját magukat kellene jobban elfogadtatniuk. „Magyarországon még elvárják, hogy a művész is megjelenjen a tárgyaláson, míg Amerikában vagy Nyugat-Európában a zenész csak a művészi feladatokkal foglalkozik, az üzletet pedig a menedzser viszi.”
Üzlet és misszió
A könnyűzenéhez hasonló a felállás a képzőművészetben, csak itt a kiadók szerepét a galériák töltik be. Az ok egyszerű: a képzőművészek egy-egy galériához csapódva tudnak kiállításokat rendezni, alkotásaikat értékesíteni, ugyanakkor a galériatulajdonosok többsége a megjelenési lehetőségnél többet nem tud hozzátenni a művész sikeréhez. Ezen próbál változtatni Szoboszlai János, aki 2003-ban alapította meg üzleti alapon működő, kizárólag fiatal kortárs képzőművészeket segítő ACB Kortárs Művészeti Galériáját. Vallja, hogy üzleti alapon is lehet kortárs alkotásokkal foglalkozni, bár ehhez némi missziót is vállalni kell. „A kortárs művészeti produktumoknak nincs nálunk piaca, közönsége, ezért sokkal többet kell küzdeni a vásárlókör kialakításáért” – mondja Szoboszlai, aki kizárólagos szerződésekkel csak magyar művészeket képvisel, amúgy a „portfóliójában” holland, portugál és japán alkotók is megtalálhatók. Az eladások után jutalékot kap, cserébe publicitást, kiállítási lehetőséget, promóciót és jogi védelmet biztosít a művészeknek.
A kultúra közvetítésébe helyenként az állam is beszáll, bár általános jelenség – legyen szó bármely művészeti ágról -, hogy az állami intézmények (múzeumok, kiállító- és koncerttermek) a megjelenésen túl nem sokat tudnak tenni az alkotókért. Üdítő kivétel a szeptemberben indult Magyar Zenei Exportiroda, ahol magyar zenészek külföldi turnéit, fesztiválfellépéseit segítik. Más országok exportirodáin keresztül folyamatos megjelenési lehetőséget keresnek, és közvetítenek. „Sokszor a hazai együttesek menedzsereit segítjük a külföldi kapcsolatok kiépítésében” – mondja Szép Fruzsina, az iroda vezetője, aki tíz évig maga is zenei menedzserként dolgozott, többek között Sebestyén Márta és a Muzsikás Együttes mellett.
Művészimport
Ahogyan a magyar művészeket is segíteni kell, ha külföldre merészkednek, ezért ott alkalmi menedzserek szegődnek melléjük, a hozzánk érkező világsztárokkal is előfordul, hogy a hazai piacot ismerő menedzser segítségét veszik igénybe a magyarországi fellépésük megszervezéséhez. De annak sem könnyű, aki világsztárokat akar ide csábítani. Fehér Zsolt 2000-ben és 2003-ban José Cura, 2002-ben pedig Plácido Domingo operaénekes fellépéseit szervezte. Tapasztalatból mondja: itthon nincs meg az a támogatói, szponzori kör, amelyik finanszírozni tudná ilyen nagyszabású koncertek és előadók idecsábítását. Így Luciano Pavarotti nyári koncertje lesz az utolsó, amit megszervez. A magyar közönség ugyanis, jóllehet óriási az igénye, hogy az opera világsztárjait élőben is hallhassa, a jegyárak tekintetében még nem tolerálja a nyugati színvonalat, a hazai vállalkozásokról pedig szűkmarkúságuk miatt mondható el ugyanez, többségük vezetőiből hiányzik a mecénási véna.
Amiben minden szereplő egyetért: a nyugaton vagy a tengerentúlon bevált módszereket adaptálni kell Magyarországra. Arra már kevesebben látnak esélyt, hogy ez sikerül is. Az ország méretéből adódóan ugyanis szinte mindenki mindenkit ismer, ezáltal sokkal inkább a személyes kapcsolatokon keresztül igyekszik előrejutni, semmint hivatalos közvetítő, ügynök, menedzser által. A színigazgató azt reméli, nem kell fizetésemelést adnia vezető színészének, talán megússza, ha néhány főszerepet ígér neki a következő évadra, ahogy koncertszervezők is rendre abban bíznak, hogy a barátjukként számon tartott előadó ingyen is fellép a kedvükért. A művészek pedig nem szívesen reklamálnak fizetésük, munkakörülményük miatt, ha igazgatójuk dönt arról, milyen szerephez jutnak a következő előadásban. Márpedig ez éppen a professzionálisan működő művészmenedzselés kialakulását akadályozza.
A lakókocsitól a helikopterig
Volt olyan, hogy Cserhalmi György számára a szerződésben harcolta ki a Kék Művészügynökség, hogy a vacogtató hidegben fűtött lakókocsit biztosítson neki egy produkció. Majd, mivel a művész nem volt hajlandó elfogadni, hogy egyedül ő élvezze a meleget, míg a többiek odakint dideregnek, a stáb kénytelen volt minden szereplőnek megadni a fűtött lakókocsi kényelmét. Mint ez a történet is mutatja, a 60 színészt, több rendezőt és írót, valamint tervezőket képviselő, hét éve alakult ügynökség úttörő szerepet vállal. A rájuk jellemző teljes körű művészmenedzselést – néha például helikoptert küldenek az egyik színészért, máskor gyermekmegőrzést szerveznek – nem sokan űzik az országban. Mindazonáltal nem titkolják, ők is folyamatosan tanulják a szakmát.
Több mint hatvan színész – köztük Hernádi Judit – útját egyengeti Pécsi Júlia, a Kék Mûvészügynökség tulajdonosa, aki újabban írók jogait is képviseli.
Az ügynökséget immár hét éve vezető Pécsi Júlia – vagy ahogyan a szakmában hívják, Pécsi Juli – számára sosem volt idegen a színház világa. Már az egyetemen színház-szociológiával foglalkozott, majd az Országos Színháztörténeti Múzeum és Intézet munkatársa lett. Régi ismerőse, Fischer Iván karnagy onnan hívta maga mellé, amikor a fejébe vette, hogy időszakosan működő magánzenekart alapít. „ Akkoriban ez úgy hangzott, mintha kínaiul beszélne” – kommentálta az azóta a világhírnévig jutó Budapesti Fesztiválzenekar vezetőjének első terveit Pécsi Júlia. Mindezek után hét évig vitte az együttes menedzselési ügyeit, s csak akkor váltak meg egymástól, amikor az állandó zenekar lett, önálló háttércsapattal. „Nem bántam, hogy vége. Valahogy akkor működöm igazán jól, ha valamit létre kell hozni, meg kell teremteni a feltételeket” – mondja magáról. Márpedig a fesztiválzenekarral valóban a nulláról indultak, olyannyira, hogy Pécsi Júlia akkoriban még egyenesen a saját lakásából intézte a zenekar ügyeit. „ A külföldi zenei kiadók, akikkel kapcsolatban voltam, nagyon romantikusnak találták az itteni viszonyokat” – idézi fel a hőskor hangulatát.
SZERET KEZDENI. A Fesztiválzenekar után egy újabb alakuló csapathoz hívták: az akkoriban alapítványi társulatként startoló Merlin Színház művészeti titkára lett. Ez azonban csak a titulusa volt, „valójában ott mindenki mindent csinált”. A Jordán Tamás és Lázár Kati által indított teátrumnak például folyamatosan támogatásokért, szponzori pénzekért kellett kalapoznia, és ebbe mindenki besegített.
A Merlin után nemsokára megalapította a Kék Művészügynökséget. Első „kuncsaftja” az akkor már majdnem egy évtizede dolgozó Alföldi Róbert lett. „Robit gyerekkora óta ismertem, és folyamatosan követtem a pályáját” – mondja a Bárka Színház mostani igazgatójáról, aki az ügynökség megszületésekor már a rendezés felé kacsingatott, továbbá beindult festői és műsorvezetői karrierje is. „Összeálltunk, és elosztottuk a feladatokat. Ő csak művészi kérdésekkel foglalkozott, míg a tárgyalásokat, egyeztetéseket, szerződéseket rám hagyta. Együtt tanultuk ki ezt a szakmát, ami a köztünk lévő abszolút bizalom nélkül nem ment volna” – mondja Pécsi Júlia. Majd Alföldi mellé hamarosan más „gyerekek” jöttek. Köztük jó néhány olyan művész – így például Hernádi Judit -, akikkel rövidesen már nem csupán üzletfelek voltak, hanem barátokká is lettek. Állítása szerint ő sosem keres meg senkit: „Ez a munka csak akkor működik, ha a színész úgy érzi, hogy a szerződések megkötéséhez szakmai segítségre van szüksége, vagy egyszerűen nem akar velük foglalkozni.”
(A cikk teljes terjedelmében a Figyelő legutóbbi számában olvasható)
