Egy esős, őszi napon baleset történik Budapesten, egy esős útszakaszon, és a sérülteket egy régi, lepusztult, elhanyagolt (tehát egy mai, átlagos) kórház fogadja be. Az egyik sebesült, egy lány szinte önkívületi állapotban van, menekülni avagy kóborolni kezd a hangyabolyszerű intézmény folyosóin, és betéved a gyógyszerraktárba. Biztos érzékkel lel rá a morfiumra, drogos ugyanis. Lebukik, de az egyik érzékeny arcú, meleg tekintetű orvos elhatározza, hogy segít neki, s bebizonyítja önmagának és a világnak, ki lehet rángatni valakit az ördögi körből. Johannából ápolónő lesz, de úgy tűnik, túl jól látja el a feladatát: nemesen egyszerű módon betegeket kezd el gyógyítani. “Természetesen” ezt egy idő után a kórház nem nézheti tétlenül, ráadásul a szakmai mellett a magánéleti féltékenység is belép a játszmába. Johanna sorsa megpecsételődik.
Nagyjából így fest a jól ismert Szent Johanna-történet feldolgozása, s így leírva kissé soványkának is tűnik. Mundruczó Kornél nagy erénye, hogy volt mersze mindezt operába álmodni: Tallér Zsófia zenéje és egyáltalán maga a műfaj mítoszi magasságokba emeli a történetet, elvéve annak némileg erőltetett jellegét. Ráadásul az erős fény-árnyék hatásokkal fényképezett, leginkább Tarr Béla filmes világát idéző képek remekül egészítik ki a távolságtartó, kissé elidegenítő jellegű zenét, ugyanis nagyon erős, megindító a lepusztultság, a nyomor légköre. Így ez a film képes méltó módon megjeleníteni a világban megjelenő önzetlenség, jóság, szabadság, autonómia botrányát. Azt, hogy miért pusztítja el újra meg újra a világ a Johannákat, prófétákat, hogy aztán szenteket faragjon belőlük.
Kertelő
Nézd meg a legfrissebb cikkeinket a címlapon!
