EU-csatlakozás, globalizáció, fapados járatok – eszközeit, forrásait és szokásait tekintve is jócskán megváltozott az utóbbi néhány évben a magyar utazóközönség, s ez rányomta a bélyegét a szlovák turizmusra is. A keleti blokkban élők közt egykor – az ismert okokból – oly népszerű Csehszlovákia hozzánk közelebb eső utódállama ma már a téli hónapokban vonzza a legtöbb látogatót, északi szomszédunk országimázsközpontja, ha létezik ilyen, logikusan mérte fel, mit kell eladni ott, ahol sok a havas hegycsúcs és kevés az állóvíz. Pedig nem csupán azoknak érdemes északra indulni a nyári hónapokban, akik szeretnék gyorsan kipróbálni, hogy valóban elég-e az unión belüli határátlépéshez a személyi igazolvány.
Egy fontos betű
Csodálatos táj, autómentes, jó utak, izgalmas és kevésbé izgalmas történelmi várak, városok várják az erre utazókat. Az pedig már külön is értékelendő, hogy figyelnek a figyelmetlenekre: aki például a Vág völgyében fekvő Modrovkába szeretne eljutni, de a térképolvasás során elfeledkezik a település nevében szereplő „k” betűről, az könnyen pánikba esik, ha erre csupán akkor eszmél rá, ha meglátja Modrova helységnévtábláját. Ám a humánus szlovák névadásnak köszönhetően hamar elmúlik az ijedtség: csak egy faluval kell továbbmenni, és máris korrigálható a helyesolvasási hiba. A cseh határhoz közel eső régió azonban nem csupán a nyelvészeknek ajánlott, a völgyet körülölelő kisebb-nagyobb hegyek és dombok között élvezet csemegézni a különböző kiránduló-útvonalakban. A táj gyönyörű, az élet csöndes, az árak alacsonyak, és ha a pozitívumokat keressük, akkor azt is meg kell említeni, hogy a vendéglátósok nem sértődnek meg, ha az odatévedt külföldi turista nem beszél szlovákul. Legfeljebb a kommunikációt nehezíti a dolog, mivel tapasztalataink szerint túl sok idegen nyelvet ők sem beszélnek.
Ami viszont könnyen kudarcba fulladhat errefelé, az a sztrapacskavadászat. A jellegzetes szlovák finomságra éhező turista könnyen elbizonytalanodik az ételkülönlegesség eredetét illetően, miután a nyolcadik étteremben is rázzák a fejüket a pincérek arra a kérdésre, hogy van-e náluk sztrapacska. A rejtély megoldását a földöntúli misztikumban kereső, zavaradott vándort azonban gyorsan visszarántja a realitás talajára az egyik pincér valóban nem túl prózai, ám annál gyakorlatiasabb magyarázata: „ezt errefelé nem szeretik az emberek”.
Várak, városok
Kárpótlás azonban bőven akad, különösen annak, aki szereti a középkori várakat, s nem futamodik meg egy enyhe emelkedőtől, ha egy rom megtekintése a cél. Ízlések és értékrendek terén persze jó, ha mindenre felkészül az ember: miközben a csodálatos látványt nyújtó, a falu fölé magasodó sziklafalra épített beckói várrom „parlagon hever”, addig a trencsényi várat úgy sikerült láthatóan nem két fillérből felújítani, hogy ha van önkritikája annak, aki a történelmi helyek karbantartására és felújítására szánt összeggel gazdálkodik, akkor az aligha dőlhet hátra elégedetten. Az utóbb említett várra nem csupán pontosan illik a nem nagy durranás kifejezés, de könnyen fejőstehénnek érezheti magát az a külföldi turista, aki a belépődíjon felül kifizeti a fényképezésre szóló tarifát is, majd kiderül, hogy a bőségesnek aligha nevezhető vármúzeum csak idegenvezetéssel járható körbe. A nyelvismerettel pedig pont úgy áll az idegenvezető, ahogy a többiek: nem haragszik, hogy nem tudunk szlovákul…
Lefelé sétálva kicsit még bosszankodhatunk a – ki tudja mi célból –félméteres pórázon egymás mellé kikötött ragadozó madarak érthető és látványos szenvedésén, ám hosszú távú következtetést nem érdemes levonni a trencsényi vár mindennapjaiból: a többséget valóban érdemes megmászni. Ott van például a nyitrai, melynek ékköve a „szinteltolással, két ütemben” épült, szokványosnak aligha nevezhető katolikus templom, körülötte meghitt történelmi városrésszel. Ráadásul északról dél felé haladva ez volt az első olyan város, ahol nem csupán magyar étlapot, de azon többféle sztrapacskát is találhatott a már-már feladni készülő sztrapacskavadász.
Vízimádóknak és víziszonyosoknak
E környék másik nevezetessége a gyógyvíz. Ez ugyan nem nevezhető hiánycikknek Magyarországon sem, ám hogy mégis érdemes idáig elzarándokolnia annak, aki ücsörögve szeretné egészségét megőrizni vagy épp visszanyerni, azt már jóval a fapados-intercitys korszakot megelőzően Jókai is tudta. Akinek egyébként a klasszikusnak számító Panoráma útikönyv szerint nem a jóval híresebb pöstyéni, hanem igazi tömegkerülő művészemberhez illően, a meghittebb hangulatú trencsényi fürdő volt a kedvence. Azóta sokat változott mindkét város, s noha könnyen lehet, hogy Jókai ma is hű maradna akkori választásához, a gyógyfürdők és általában a fürdők kedvelői nehezen állnak ellen a pöstyéni fürdőszigetnek, mely gyógyvize mellett csodálatos parkjaiban hatalmas fákkal és szépen felújított százéves épületekkel várja a látogatókat. Az már persze más kérdés, hogy váratlan beugrókra kevésbé vannak felkészülve, akadálytalanabb és még az is lehet, hogy összességében és arányaiban olcsóbb a dolog, ha az ember beköltözik néhány napra valamelyik szállodába azok közül, melyek repertoárjában kiemelt helyen szerepel a gyógyfürdő mint szolgáltatás.
Egy pár napos, akár néhány hetes szlovákiai utazás persze azoknak is kellemes kikapcsolódást biztosíthat, akik kifejezetten irtóznak a víztől. A magyarokkal szembeni, egykor nem is olyan ritka ellenszenv oldódni látszik, az emberek többsége barátságos, a kereskedők és vendéglátósok viselkedéséből kopni látszik a szocializmusban kialakult „nekem mindegy, mennyi a fogyasztás” hozzáállás, de még nem estek át a ló túloldalára. Mindezek mellett pedig csodálatos a táj, túrázásra, barangolásra csábító még azok számára is, akik amúgy csak lécen és felvonón bírják a lankákat.
