Kétségtelen, hogy a világzenei színpadon péntek este fellépő Zap Mama jó anyaggal érkezett. A csajok rendesen felöltözködtek, bő, fehér lengő rongyokba, a táncos lábú énekes és a hajmeresztően széles csípőjű vidám fekete gitáros pedig terepszínű zsebes katonanadrágba – mostanában egy zenésztől elvárt a pacifizmus. Ezzel nincs is semmi baj, a hangosítás jó volt, a lányok jól énekeltek, még valami műsorfélével is készültek, színes kendőket lóbáltak, valamint megpróbáltak egyszerre mozogni. Nem nagyon akart menni, és pechükre az első sorban álltam, és jól láttam némelyikük unott arckifejezését. Az ingerszegényen felépített színpadon, ahol az egyetlen vizuális hozzászólás a programhoz a mennyezetre rakott óriási fehér szövetek különböző színű megvilágítása volt, ez nagyon zavarólag hatott.
Sokkal jobban szórakoztam a Mikelangelo and the Black Sea Gentelmen nevű formáción, akik a Magic Mirrorban léptek fel. A hajszálcsíkos öltönyben feszítő zenekar énekese legott gatyára vetkőzött, majd hónaljig felhúzott pantallóban angolos eleganciával elkészített frizurájára szerelt mikrofonjába énekelte lelkesen dalait, melyek valahol a matrózdalok és a sanzonok között foglaltak helyet, miközben gitárját forgatta a feje fölött, ha épp nem játszott rajta. A közönség díjazta is erőfeszítéseiket, mind az ötven ember önfeledten örjöngött, meg tapsolt, táncolt – ki-ki vérmérséklete szerint.
A roma sátorban is adottak voltak a feltételek, jó hangú felkészült zenészek, énekesek, ritmusos, csípőmozgató – melyek szerencsére most még divatosak is – számokat húztak. Mindezt azonban a színpad szélén vigyázzba állva, mintha iskolai ünnepély volna. Sajnos ez így kevés, hamar elhagyja az ember a sátrat, és már-már kezdi azt hinni, hogy benne van a hiba, és akkor végre lát egy jó koncertet.
A nagyszínpadon a Basement Jaxx zenélt. Jó számokat variáltak színes – piros, fehér – tornyok között. Jobbról, balról óriás kivetítő volt jelen, ahova az operatőr egész jó színpadi részleteket vett fel, a kövér énekes hátát, vagy a gitáros kalapját. A színpad hátulját teljes nagyságban égők borították, ahol nonfiguratív, egy-két színre koncentráló ábrák, végtelen minták, fraktálok jelentek meg. A képek végig együtt vibráltak a zenével és az énekesekkel, mindig minden mozgott és változott, a színek, a képek, nem volt egyetlen nyugodt pillanatom. De hát nem ezért mentem a Szigetre?
Nézd meg a legfrissebb cikkeinket a címlapon!
