Délkelet-Ázsia egyik legmegosztottabb, legtarkább festménye Vietnam. Kambodzsa felől kezdjük meg időutazásunkat a – még mindig – szocialista országba, melyet természetesen, akárcsak Kambodzsát Pol Pot vérfürdője idején, vagy Észak-Koreát a mai napig, demokratikusnak nevezi a vezetés. A határon fontoskodó altiszt strázsál büszkén, de idegennyelvtudás nélkül, így képtelen elmagyarázni, hogy miért kell nekünk úgynevezett “egészségügyi karantén-díj” címszóval 15 ezer dongot – a helyi pénz – fizetni, mikor semmiféle vizsgálaton nem estünk át. Igaz, magát a kifejezést is nehezen értelmezem. 
Saigon
Berobogunk Saigonba, mai néven Ho Shi Min Városba, melyet élő vietnámi nem hív Ho Shi Min Városnak. Ho apót azért mindenki szereti, erről többfelé tudakozódtunk. A helyiek egybehangzó állítása szerint, az egészen apró gyerekek nemkülönben. Annyi bizonyos, hogy még kocsmákban is kint függ ritkaszakállas, zubbonyos képe. A város fele tartva erős déja vu tart fogva: úttörők vonulnak az utcán fehér ingben, veres nyakkendőben.
Lendületes ecsetkezeléssel rajzolt plakátok ábrázolnak munkásfiút parasztleányt, és minduntalan találkozunk a szerelmeskedi sarlóval és kalapáccsal. Ezt egy ausztrál turista sosem érti meg. Mint ahogy azt sem, miért érdeklődött egy rendőrnő a postán digitális fényképeinket tartalmazó cd-nk tartalmáról: Semmi szex, ugye? – kérdezte. 
Berobogunk Saigonba, azaz robognánk, de a sűrű hordalékkal rakott folyóhoz hasonló forgalom igencsak megnehezíti a dolgunk. Három millió motorkerékpár szövete takarja el az aszfaltot. Lámpát nem használnak sem éjjel, sem nappal, sisakot sem, helyette viszont egy négytagú család – akar csecsemőstül – is feltelepszik egyetlen mopedra. Nők is előszeretettel hajtják a kétkerekűeket – amit én szexinek tartok, mint a söröző nőt. Egyesek az esernyős, illetőleg napernyős motorozás hívei, de robogóval mennek – a koktélruha legálabb is erre utalt – a hölgyek a bálba, partira, hosszú sáluk költőien lebeg utánuk.
Élet a földön
A város épületei sajátos elvet követnek, ilyet másutt nem láttam. Kicsiny alapterületű, mindössze két pingpongasztalnyi, ám három, négy sőt több emeletes nyurga házak sorakoznak, mint fiókos szekrény összevissza kihúzott fiókjai, melyeket mindenféle, de a természetben aligha fellelhető színre pingáltak. Az utcafronton, ki tudja miért, barokk ballusztrádos erkély a jellemző. A teljesen giccsre silányított neobarokk stílust a francia gyarmatosítók hoztak, aztán itt nem tudtak vele mit kezdeni. A belváros utcái olyan szűkek, hogy a házak teteje összeér, és az erkélyeket be kell rácsozni a majmokat utánzó betörők elöl.
Az élet az utcán és a földön folyik. Itt ücsörögnek, játszanak, esznek, főznek. A faszénen csak olyan magasan pirul a hús, hogy a cica könnyeden eléri, és a kövön várják, hogy bevégezzék sorsukat a zöldségek, egyszóval, itt a higiéniát máshonnan közelítik meg. 
Minden ajtó, ablak sarkig kitárva. Belátni a szobákba, mely egyszerre nappali, ebédlő és háló. De legyen bármilyen pici, saját, aranyszínű, műanyag házi oltár mindenütt áll, előtte köteg füstölő és apróbb ajándékok, mint egy szelet kókuszdió, pár szem narancs vagy diétás kóla. Ezek alkotják Saigon varázsát.
Azért a kultúra szerelmesei is megtalálják számításukat. Nem hiányzik a Nemzeti Múzeum, és a külvárosban akad a sok kevésbé impozáns mellett néhány csodaszép pagoda is, melyekben százával égnek a többméteres, óriási füstölők – behunyt szemmel odatálalni.
Cu chi – út oda
Érdekes, bar nem mindenki szamara elérhető programot kínál Cu Chi, de leginkább az oda vezető út. A falu és Saigon között száz kilométernyi alagút szolgált föld alatti erődkent és rejtekhelyül a vietnami háború alatt a Viet Kongnak. A szörnyű csapdákkal ellátott labirintusban főztek, aludtak, készítettek bombáikat, éltek.
Aki nem fél a liftben és nincsenek súlyproblémái, lemászhat a nyomasztóan szűk – vietnamiakra – tervezett alagútrendszerbe, és megtehet pár nyomasztó métert a háborús folyosókon, egyfolytában a kijárat fénysávját várva. Viszont ez a néhány méter elég is ahhoz, hogy örökre pacifista legyen.
Hoi An – híd és templomHoi An félúton Saigon és a fővaros Hanoi között varja a kíváncsiakat. Kötelező a megállás. Két okból is. Az egyik: a fővárosig vezető út délről majdnem kétezer kilométer hosszú, nincs az a fenék, amely ezt egyhuzamban leüli. A másik ok sokkal romantikusabb. Farkasszemet nézhetünk Délkelet-Ázsia legbájosabb városával. A folyóparton gyökeret vert település koloniál stílusban készült. A többnyire egy, legfeljebb kétszintes öles tikfából szerkesztett boltok, kávézok, éttermek foghíj nélkül sorakoznak egymás mellett. feketén-pirosan. Elég csak mászkálni, eltévedni közöttük. Nekem a kedvencem egy hidacska, melyben egy templom van.
Az üzletek sok giccses vacakot árulnak, akárcsak a mi Váci utcánkban, a buta turistának, de aki keres, talál: szép szőtteseknél, persze selyemből, és gyönyörű étkészleteknél el sem lehet képzelni pompásabb szuvenírt. És ha mar az ételeknél tartunk, képzeljük el, hogy tavaszi tekercset fogyasztunk a Thu Bon folyó partján. Helyi szokás szerint magunk készítjük el a tekercseket. Friss koriandert, salátát, mentát, rizstésztát, zöldmangót és sertéshúst tekerünk (fogyasztható) rizspapírba és chilis mogyorószószba martjuk…
|
Hanoival egy vonalban,ha tengerre szállunk szokatlan színház részesei lehetünk. A rendező a természet volt. Különös kedvében a part menten háromezer kis szigetet teremtett, szétszórta őket a sós vízben. A legkisebb csak akkora, hogy néhány bokor épphogy megkapaszkodik, a nagyobbak kisebb kirándulásra is alkalmasak, cseppkőbarlanggal, öböllel. Az itteni hiedelem szerint valamennyi szikla egy sárkányból kilátszó pikkely. Kiszakadni a lüktető, folyton dudáló városi mindennapokból, kirándulni és megnyugodni való a hajókirándulás, mely igényünk szerint akar több napos is lehet, ha nem félünk a tengeribetegségtől, vagy a sárkánytól. A víz tükörsima és kék, nincsenek tankhajók, csönd van. Túl szép, hogy igaz legyen. Hol a hiba? Sokszor van köd. És ez ellen meg az elvtársak sem tudnak semmit tenni.
Hanoi – lomha főváros
A fővaros hasonlítható Saigonhoz, a szordínóra tett Saigon. Lomhább, fakóbb, merevebb. És szomorúbb. Hasztalan próbáltam jókedvvel, mosollyal mások arcara mosolyt csalni, nem sikerült. Csalódtam, csakúgy, mint a Vörös folyóban, mely gyönyörű színe dacára magas betonkerítéssel van kirekesztve a város látványból és életből.
Hanoiban tálalható a bizarr, nekrofil intézmény a Ho Shi Min mauzóleum. Ho apó bebalzsamozott tetemét egy díszőrség vigyázza, betonrengetegbe van bezárva, már ha nincs éppen külföldön, Oroszországban, ahová minden esztendőben elviszik a balzsamozni. És meg lehet nézni a nagy vezető életét feldolgozó múzeumot, illetve házat, és a jelenlegi vezető otthonát, akarom mondani palotáját. Keressük fel őket azon az együléses triciklin, ahol a sofőr mögöttünk tapossa a pedált. Meg fényképezni is lehet közben. Csak előtte fixaljuk az árat, mert a végen furcsa arcokat csinálnak a fuvardíj hallatán. Ezt egyébkent minden vásárlás előtt tegyük meg. Ne legyenek illúzióink, a legtündéribb, ártatlan tekintetű sült banánt áruló öreg nénike olyan simán kéri tőlünk, a normál ár négyszeresét, mint a legdörzsöltebb kofa. 
