Élet-Stílus

Túlélő-show Indiában

Felrobbant az egyik bojler a fürdőnek csúfolt helyiségben; víz és áram egyszerre csak ünnepnapokon van, bár az utóbbi hiánya nem ráz meg, így legalább van esélyem úgy elmenni a konnektor mellett, hogy nem kapok elektrosokkot.

Nemrégiben tovább nehezedtek a körülmények: az idealisták által konyhának nevezett helyiségből eltűnt az egyetlen olyan berendezés (oké, a vízcsapon kívül), mely legalább magában hordozta a lehetőséget, hogy belépvén az 1*2,5 méteres helyiségbe, arra asszociáljunk, amit máshol jogosan neveznek konyhának: ez pedig a melegítő platni volt. Volt.


Túlélő-show Indiában 1

Vásárlási szokások

Nem estem kétségbe, felkerestem kedvenc boltomat, amelyben azt szeretem a legjobban, hogy semmit nem látni, de minden van. Ez azt jelenti, s ez igaz általában a boltokra, még a könyvesboltokra is, hogy nagyon kicsi az alapterületük (soknak nincs is, csak egy sátornyi), viszont teli vannak szekrényekkel, polcokkal, s a plafonra is mindenfélét rögzítenek.

Szóval próbálják teljesen kihasználni a teret, de a relatíve kicsi felület miatt az áruk többsége a szekrények melyéről, a fiókból, vagy többnyire a lakásként is funkcionáló hátsó helyiségből kerül elő. Nincs túl sok lehetőség arra, hogy nézegess és vásárolj, konkrétan meg kell nevezni, mire van szükség, s ha van, akkor előbányásszák, ha nincs, akkor biztosan meggyőznek, hogy neked nem is arra van szükséged, de legalábbis megígértetik veled, hogy holnap visszajössz, és addigra szereznek (még soha nem szereztek).

Így hát el is mentem kedvenc boltomba, s Nagysága rögtön biztosított róla, hogy nekik pont olyan van, amilyen nekem kell, s azonnal felparancsolta a fiát a szekrény tetejére. Ő elő is bányászott valami borzalmat, de igazán akkor lepődtem meg, mikor azt kérdezte, milyen hosszú zsinórt kérek hozzá.

Mikor mondtam hogy két métert (persze rögtön rávágta, hogy szerinte nekem inkább két és fél méter kellene), levágott a falon lógó vezetékből egy darabot, az egyik végét odaadta a fiának, a másikat magához vette és nemes egyszerűséggel elkezdték lerágni róla a műanyag védőburkot (mely ugye arra van, hogy ne rázzon meg az áram), hogy aztán hozzá tudja illeszteni az egyik végét a platnihoz, a másikat pedig egy villásdugóhoz, amit én a falba dughatok. Mókásan néztünk ki, ahogy én ülök egy széken, mint az imperialista nyugati világ (vigyázat, politológiát tanulok!) megtestesítője, ezek meg gőzerővel rágják a vezetéket, mint az egerek. Szóval így szereztem melegítő platnit, s ennek annyira megörültem, hogy rögtön vettem egy gyönyörű, igazi indiai szandált is – persze ezt is Nagyságától.





Alapadatok Indiáról:

  • Főváros: Új-Delhi
  • Fizetőeszköz: Rupia
  • Terület: 3 287 ezer nkm
  • Lakosság: 1 025 millió fő
  • Fő/nkm: 312
  • Városi népesség: 27 százalék
  • Művelhető területek aránya: 54 százalék
  • Férfiak várható élettartama: 63,2 év
  • Nők várható élettartama: 64,6 év
  • Írástudók aránya: 58 százalék
  • 100 nőre jutó férfiak száma: 106
  • Egy főre jutó GDP: 470$
  • Termékenységi ráta: 3,0
  • Tanulás helyett

    A suliban is zajlik az élet – indiai módra. Itt ugyanis tényleg az életre készít fel a suli, diáktársaimból kiváló növénytempójú bürokraták lesznek. Mindezt abból szűrtem le, hogy az órarend szerint egy hétre kiszabott 14-16 óra helyett a múlt héten körülbelül 4 (négy) volt megtartva, na jó, volt egy nap szünet. Számomra egyébként az tette fel az i-re a pontot, mikor a szombati vizsgán is hiába vártuk a tanárt…

    Itt ugyanis nem elég, hogy elmarad az órák zöme, de be sem jelentik előre, így lassan napi passziómmá válik, hogy besétálok a suliba, dumcsizok az osztálytársaimmal, aztán hazasétálok. Az iskolánál maradva egyébként három dolgot utálok: egyrészt, ha hindu nyelven beszélnek, másrészt, ha a helyi marathi nyelven oktatnak (e kettő együtt az órák 20-30 százalékát teszi ki), de a legjobban az zavar, amikor angolul beszélnek.

    Merthogy az első kettőt nem értem, az még csak hagyján, de az egy kicsit frusztrál, hogy ezek olyan kiejtéssel beszélik az angolt, hogy már csak abból tudok némi önbizalmat meríteni, ha el tudom dönteni, hogy ez most angol-e vagy valami más. No, azért nem adom fel, bár nem csodálkoznék, ha előbb sajátítanám el a marathi nyelvet, mint hogy megértsem az angoljukat.

    Állatkertben és azon kívül

    Az iskola hozzáállását egyébként arra használtam, hogy meggyőzzem magamat, ha nekik nem fontos, hogy oktassanak, akkor én sem fogok belegebedni a tanulásba, s annak dacára, hogy a héten 5-6 vizsgám van, csatlakoztam az ötfős európai delegációhoz. Béreltünk egy nagy autót, egy jó fej sofőrrel, aki végigfurikázott minket az egész városon, elvitt a legszebb, legérdekesebb helyekre. Legalább fél tucat különböző vallási szent helyen voltam, s csak az zavart, hogy állandóan le kellett kapdosni az új szandálomat, s így egy csomó fényképről lemaradt.

    Voltunk valami állatkertféleségben is, bár szerintem jelentősen színesíthetnék állatállományukat, ha szétnéznének a campuson – most tudtam meg, hogy vaddisznónk is van. Vicces volt, egy fél órát sétálgattunk mindenféle gyíkok és más ocsmányság között, aztán hazafelé meg összetalálkoztunk egy tevével az utcán. Itthon aztán meglepetés nélkül konstatáltam, ismét fesztivál van, ezúttal a nepáliak sütögetnek kecskét, vagy mit az ablakom alatt.



    Túlélő-show Indiában 10

     

    2003. október

    A következő rész:


  • Indiai útinapló V. – A marhapörkölt

  • Az útinapló főoldala >>
  • Ajánlott videó

    Olvasói sztorik