A biciklivásárlás rejtelmei Indiában

Büszkén jelenthetem, másfél hétnyi viaskodás után siker koronázta erőfeszítéseimet a hindu bürokráciával szemben: hivatalosan is a University of Pune másoddiplomás képzésben résztvevő hallgatója vagyok. Mondjuk, nem teljesen úgy, ahogyan azt én képzeltem, szociológia helyett ugyanis politológia szakon…

A lehetőségek hazája

Hát igen, az egyetem „adminisztrációs tanszékének” sikerült másfél hét alatt egy komoly kanyart beleszőni az életpályámba. Persze még ezért is küzdenem kellett: azt villámgyorsan, két nap alatt kitalálták, hogy már nincs hely a szociológián, és amúgy is elkéstem, fogadjam hát el, hogy politológiát tanulok.

Tekintettel az általuk felsorolt alternatívák bőségére – na ilyen nem volt – jeleztem, hogy részemről rendben van. Talán túl gyorsan bólintottam rá a dologra, mert alig telt el újabb négy munkanap (itt minden második szombat is az), mosolyogva közölték, hogy a politológiai tanszék elfogadta a jelentkezésemet, de késésemre való tekintettel szíveskedjek jövőre visszajönni, és akkor beiratkozhatom…

Ezzel nem lopták be magukat a szívembe, viszont elérkezettnek láttam az időt a határozottabb állásfoglaláshoz, már amennyi határozottságot és magabiztosságot meghagyott bennem az a tudat, hogy egyedül vagyok a világ egyik legfurcsább országában, ahol nem használnak slozipapírt, közös pohárból isznak, ráadásul szinte az egyetlen „otthonról hozott”, viszonylag ismerős tárgy, a Hold is elforgatva látszik.

A Punei Egyetem A „kelet Oxfordjának” egyik legpatinásabb egyeteme, bár „egyszerű” egyetemistával alig találkozni errefelé. A gyarmatosítóktól örökölt indiai oktatás ugyanis a nyugat-európai országok struktúrájával kompatibilis, a gimnázium után 3-4 éves főiskolai képzés következik és az itt megszerzett diplomával (Bachelor of..) lehet beiratkozni további kétéves egyetemi képzésre. A Punei Egyetem összlétszámát nem sikerült kinyomoznom, valószínűleg tíz és húszezer között mozog, viszonylag sok a külföldi, ám jórészük Ázsiából érkezett, az európai ritka, mint a fehér holló. Az intézményt az ország öt legjobb egyeteme között tartják számon, elsősorban a reáltárgyak színvonalas képzése miatt. A városban élők mindenesetre kihasználják az egyetemet, hiszen nem csupán a punei gyermekek továbbtanulása kapcsán kerül szóba, de a városi forgalom, zaj és szennyezettség elől is gyakran menekülnek ide a hétvégén kirándulni, sétálni vagy csak a földön üldögélve élvezni a viszonylagos csendet és a természetet.

No végül is határozott megálljt parancsoltam a “gyötörjük a szakállas fehér fiút” projektnek, aminek köszönhetően alig három nap alatt (ez a magyar ügyintézésben négy percnek felel meg) sikerült bekerülnöm a politológia szakra, ahol hétfőn lesz az első órám. Egyébként ahogy itt az ügyintézés megy, arról Petri György egy verse jut eszembe, melyben valami ilyesmit ír: “bár tudnánk tenni a semmit, de nem tudjuk, hát erről ennyit.” Hát ezek tudják! Egy átlagos jelenet: bemegyek a tanulmányi osztályra, egyik ipse a gépen szöszmötöl, másik a mobilján játszik… Eltelik húsz perc majd feláll az egyik és rám mereszti nagy, bamba szemeit, s ekkor aztán kezdődhet a móka. Szóval türelmetlen ember ne menjen Indiába. Én például az elmúlt másfél hét alatt úgy lelassultam, mint állat. Lehet, mire hazamegyek már csak növény leszek.

A rovarvilággal összezárva

Kezdem megszokni a kollégiumot is, bár néha kicsit sokan vagyunk a szobában, s itt sajnos nem lányokra (akik egyébként nem tehetik be a lábukat a fiúk/férfiak kollégiumába!), vagy cimborákra gondolok, hanem a különböző típusú bogarakra, rovarokra. Pedig a koli próbálkozik. Érkezésem napján például felszereltek egy vaskeretes moszkitóhálót belülre az ablakkeretre, amivel csak egy gondom van: ahhoz, hogy kinyissam és így hozzáférhessek az ablakhoz el kell húznom a helyéről az ágyamat, az ilyen belsőépítészeti átalakítások viszont nem kimondottan egyszerűek egy tíz négyzetméteres cellában.

Egyre bátrabb vagyok az étkezések terén is. Már mindenféle furcsa sátrat, büfét vagy mit is kipróbáltam. Kezdenek leépülni a vegetáriánus étkezésekkel kapcsolatos előítéleteim, tegnap például egy isteni kávét ittam egy ilyen helyen:) No de komolyra fordítva a szót, tényleg vannak egészen jó kaják is, bár nem titkolom, hogy alig várom a hétfőt, ekkortól ugyanis a tervek szerint egy hétig „próbaüzemben” non-veg vacsora lesz a koliban. Szerintem már az elnevezés is érdekes, hisz otthon van „normális” és vegetáriánus ember, itt meg van vegetáriánus és nem-vegetáriánus, s az utóbbi a „nemnormális”. Egyébként kajaügyben már csak azért is igazi sikertörténet eddigi szereplésem, mert még mindig nincs hasmenésem.

Egy piros biciklivel gyarapodtam

Nemrég tértem vissza egy fél napos bevásárlótúráról, és büszkén jelentem: vettem egy gyönyörű, piros, használt kerékpárt! Igazán büszke vagyok rá! Az egész nap a vásárlás jegyében, s igen izgalmasan telt. Délelőtt nekivágtam a városnak, hogy bicikliárust találjak. Vakmerően gyalogoltam hosszú-hosszú ideig, s azzal bíztattam magam, hogy visszafelé már úgy is cangával jövök. Hát ráfáztam, mint barát a szentképlopásra, mert nem találtam megfelelőt, s így 3-4 órányi séta után kissé elpilledve értem vissza a campusba.

Minderre még rátett egy lapáttal, hogy eltévedtem az egyetemvároson belül is, ami további két óra bandukolást jelentett. No persze ez nem szegte kedvemet, így egy félórás pihenő után délután újból nekivágtam. Ekkor viszont egy morális problémába futottam bele: találtam egy biciklitárolót, ahol a cangák őrzésével megbízott hindu hajlandó lett volna nekem eladni az egyik biciklit. Hosszan vívódtunk mind a ketten, vajon helyes-e ez így. Egymásból próbáltunk erőt meríteni, hisz én sem akartam ismét gyalogolni hazáig, őt is csábította a tudat, hogy egy külföldinek biztosan jóval áron felül sikerül eladnia más portékáját. Végül azonban ellenálltunk a gonosz kísértésének és lemondtunk az üzletről. Persze mondanom sem kell a csodaszép (említettem már, hogy piros?) járgányomat végül a campus bejáratától 150 méterre vásároltam…

2003. szeptember

A következő rész: