Csak véletlen egybeesés, de most is éppen egy padon ülünk Ivánnal. Persze nem ugyanazon, meg nem ugyanott, hanem a gyönyörű, várromok övezte Tettye parkban, a Pécs fölötti dombon.
Wiesner Iván annyira elfoglalt ember, hogy a mi találkozónkat is nehéz volt összehozni. Ha most nem velem lenne, akkor éppen mit csinálna? Az órájára pillant.
Mi van most, késő délelőtt? Igen. Hát általában ilyenkor megbeszéléseim vannak a vármegye valamelyik gyermekintézményének vezetőivel. Vagy találkozóm egy-egy problémás helyzetű fiatallal, lent egy kávézóban. Az is elképzelhető, hogy az önkormányzatban lennék éppen, oda most sűrűn kell járnom, mert folyamatban van egy közös ügyünk: az alapítványunk kapott tőlük két nagy bérlakást a városban, amit mi krízisotthonnak fogunk használni. Most zajlik a felújítás. Én egyébként a krízisotthonnál szívesebben használom a dobbantóház elnevezést, mert sokkal pontosabb. Vagy ki tudja, éppen a városban szaladgálnék, hogy összeszedjem a süteményeket. Önkéntesként helyi asszonyok készítik egy-egy tepsivel – ők a mi sütikommandónk tagjai –, aztán bedobozoljuk a finomságokat, és már viszem is be az otthonba, hadd szippantsanak be a gyerekek egy kis nagymamaillatot. Éppen ma is lesz egy foglalkozásunk…
És csak mondja, mondja, sorolja tovább, hol mindenhol lehetne éppen ebben a pillanatban, ha nem itt lenne. Még hallgatni is szédítő ezt a cikázást.
Az általa megálmodott és létrehozott Útelágazás Alapítványnak, de különösen a Van Élet a Gyermekotthon Után programnak már az elnevezése is sokatmondó. A céljuk, hogy a tragikus sorsú gyerekek – akármiben is nőttek fel – a saját jövőjüket illetően esélyt kapjanak az önálló döntésre.
Gyönyörű cél. Kimondani és leírni roppant könnyű. És megvalósítani?
De ki is ez a 48 éves férfi, aki erre tette fel az életét? Aki immár lassan egy évtizede ostromolja a majdnem lehetetlent? Ráadásul – akár az összes munkatársa – önkéntes alapon teszi ezt, tehát minden ellenszolgáltatás nélkül. Egy misszionárius? Egy vezeklő? Egy filantróp? Netán egy fanatikus gyermekvédelmi szakember?
Egyik sem.
Nem tipikus eset az övé, az biztos. Mert akinek laboráns asszisztens az anyukája, az apja pedig egy köztiszteletben álló ember, a megyei mozgássérült egyesület elnöke, és ugyan egy panelerdő közepén nőtt fel, de egy normális otthonban – sok könyvvel, kajával teli hűtővel meg egy jófej kisöccsel –, arra nagyjából rá lehet mondani, hogy középosztálybeli, jól szituált családból érkezik.
Mert az otthoni gondoskodás nem ment. Próbálták nagyon, de ő keményen ellenállt. Az apa poroszos, rideg szigorral nevelte a gyerekeit, annak idején maga sem tapasztalt mást: egy katonatiszt gyámsága alatt nőtt fel. De minél szorosabban fogta a pórázt, a fia annál erősebben lázadt. Következetesen kerülte még az iskola épületét is, megbukott, lopott, pénzt zsarolt ki a haverjaitól, csavargott, verekedett, korán inni, cigizni kezdett, és magasról tett mindenkire és mindenre. Hatéves korától gyerekpszichológusok hada kísérelte megfejteni a lelkivilágát – sikertelenül.
Mi meg se próbáljuk ugyanezt. Ilyennek született személyiség. Kész. De aztán nagy sokára kiderült, hogy mégsem.
Az intézetben eltöltött öt-hat év még semmin sem változtatott. Ő ugyan elvileg privilegizált helyzetben volt, hiszen a hétvégéken akár haza is járhatott volna, de semmi kedve nem volt hozzá. Közben az apja, aki élete legnagyobb kudarcának tekintette őt, meghalt, tüdőrák vitte el. Ivánt az sem érdekelte, hogy a családja nemigen látogatja. Hazamenés helyett inkább bent maradt a többi, zaciba tett gyerekkel együtt, mert az intézetisek csak így hívták magukat: „a zacisok”.
Nem egészen találó a kifejezés, mert a többségüket nem váltotta ki soha senki.
Az intézeti hat év alatt öt iskolából rúgták ki, és helyezték át egy másikba, nagy nehezen, tíz év alatt végezte el az általánost. Utána kellett valamit kezdenie vele a rendszernek: kamaszkorában elküldték egy segédápolói tanfolyamra. Felvételi vizsga is volt: megkérdezték tőle, milyen lába van a cserebogárnak, ízelt, válaszolta ő, mire: oké, fel vagy véve. Nyögve-nyelve, de befejezte valahogy. Az egészségügyi munka egyáltalában nem szerepelt a jövőbeli terveiben. Illetve semmiféle terv nem fordult meg a fejében.
Pontosan tudtam, hogy nincs jövőm, és nem vagyok senki. Nem érek semmit, nem tartozom sehová. És ez akkor is így lesz, ha kikerülök innen és visszakapom a szabadságomat. Szó szerint pontosan azon mentem keresztül, mint ezek az én mostani állami gondozott fiataljaim.
19 évesen, három nejlonszatyorral a kezében végleg kilépett az intézet kapuján. Kettőben a cuccai, a harmadikban pénz lapult. Félmillió forint. Az évek alatt felgyűlt családi pótlékot meg az árvaságit kapta meg egyben: nagykorú vagy, menj isten hírével. Óriási pénz volt az akkor. „Értelmezhetetlenül hatalmas összeg Az intézetben nyolcvan forint zsebpénzt kaptunk havonta, az arra se volt elég, hogy magamra hívjam a mentőt. Én ehhez voltam szokva.”
Akkor a környéken házat lehetett venni ennyi pénzért. Ő mást tett: elverte, eltaxizta, eldrogozta meg a haverokra költötte az egészet. Élvezte a népszerűségét. Két hónapig tartott ki az a tenger pénz. Attól kezdve haza-hazajárt néha. Olyankor általában kipakolta a hűtőt, éjszaka csavargott, napközben aludt, és egyfolytában pokollá tette az anyja életét. Iván nem tudta neki megbocsájtani az intézetet.
A drogozás nyílegyenesen vezetett a dílerkedéshez. Hozzá még lopott is, mégpedig fifikásan: hogy semmiképpen ne keltsen gyanút, jól szabott öltönyöket viselt, amikor besétált az üzletekbe, műszaki boltokba, hogy aztán ott egyre nagyobb rutinnal vágjon zsebre könnyű, de értékes tárgyakat.
Elkerülhetetlen volt, hogy lebukjon. Három hónapot töltött le előzetesben, egy fogdában, aztán a tárgyalásig kiengedték.
Huszonegy éves volt, és körülbelül ebben az időben jött az a bizonyos pad, amelyre lerogyott:
Istenem, nézz rám, hová jutottam. Ha az vagy, akinek mondanak, akkor nyújtsd ki a kezet, adjál nekem valamit vagy valakit, aki segít kikecmeregni ebből a gödörből. Bizonyítsd be, hogy létezel. Ha igen, akkor én cserében átadom neked magam.
Tesztelni próbálta a mindenhatót. Kezet fogtak, és ha ő nem is, de Isten tartotta a szavát. Alig egy héttel a padjelenet után elé sodort egy gyönyörű, göndör hajú, 18 éves lányt. Mint a mesében. Persze az is lehet, hogy tisztára véletlen találkozás volt.
Ez a Balaton partján történt, ott csavarogtam éppen. Emőke csodaszép, sugárzó lány volt. Mélyen istenhívő családból jött, jómódú, művelt emberek voltak a szülei, és ez a tiszta lelkű teremtés – valami meg nem magyarázható okból – éppen azt a züllött, szétesett pasit választotta, aki én akkor voltam. És akármiket is műveltem – még jó darabig a találkozásunk után is –, kitartott mellettem.
Ez a lány lett később a felesége. Iván még ma sem érti, hogy miért. „Talán kellett neki egy hülyegyerek, akit isten segítségével felnevel. Még az is meglehet, hogy ez sikerült neki. Huszonhét éve vagyunk együtt. Ezzel mindent elmondtam. Illetve nem egészen mindent.”
Minden körülmény szinte kínálta a megváltást, de az élet nem mindig kopírozza le a hollywoodi filmeket, és az a fránya megvilágosodás makacsul nem akart bekövetkezni: szerelem ide vagy oda, Iván a régi haverjai társaságában továbbra is rendületlenül folytatta a speedezést, a lopást, a csavargást meg a többit. Túl erős volt a kötelék az addigi életéhez, a „tesókhoz”.
