„A malac nem étel, hanem egy intelligens állat” – a malacmentők hisznek a malacegyéniségekben

A cél megismertetni az emberekkel – főleg a gyerekekkel, mert ők jelentik a jövőt –, hogy a malac nem étel, hanem egy intelligens állat. A különbség csak az emberi fejekben van. A kutya és a malac ugyanaz, csak az előbbit társállatként kezeljük, utóbbit ennivalónak. Pedig nincs köztük különbség. Mindkettő állat. Ráadásul a malac a negyedik helyen áll a legokosabb állatok listáján, míg a kutya a tizenharmadik. Arról nem is beszélve, hogyha belenézünk a szemükbe, láthatjuk, milyen értelmes a tekintetük.

A borsodi Varbón járunk, a Malacvédő Alapítvány menedékhelyén. Az alapítvány azért jött létre, hogy a rászoruló malacokon segíthessen. Az örökbe fogadható állatok állatorvosi vizsgálat és – ha szükséges – ivartalanítás után szocializálódhatnak, egyúttal arra várnak, mikor talál rájuk a jövőbeli gazdájuk. Szeretnék, hogy az emberek megismerjék, milyen állatok a malacok valójában, hogy mindegyikük egy egyéniség.

Jelenleg 37 malac él a telephelyen – amekkorák, annyi félék. A legkisebbek mindössze 12 hetesek – hathetes korukban önkéntesek szedték össze őket az utcán, egy ideig cumisüvegből etették őket, csak utána kerültek ide. Egy kicsit nagyobb, de még mindig a kisebbek közül való Babi is, őt egy erdőszéli turistaösvényen találták, annyira kicsi volt, hogy a köldökzsinór maradványa még le sem száradt. Kétnapos korától ők etették, illetve eleinte kényszeretetést kellett alkalmazni nála, több hétbe telt, mire elfogadta a cumisüveget.

A nagyobbak között is akad, akit az utcán fogtak be – valamelyik két hétig kóborolt, az önkormányzat hívta az alapítványt, hogy segítsenek, mert mindent széttúr a környéken. Azóta már gazdája is lett, szeptemberben viszik csak el, még készül az ól az új otthonában. A mentvények között – így hívják a malacokat – kilenc testvér is van, ők panelházak aljában születtek Salgótarjánban.

A legrégebben itt élő malac Donna – 2018 óta van itt –, a legöregebb a csapatban a 13 éves Rudi. Puncs, a testvére 11 éves, Bejglit Érden fogták be az önkéntesek, Huba három testvérével négynapos korában került ide, a többieket örökbe fogadták, már csak ő maradt. Szürkehályogos a szeme, így kevésbé jók a gazdásodási esélyei.

Watsont azért hozták ide, mert a gazdájának nem tetszett, hogy feltúrta a kertet, Töfi pedig azt követően került ide, hogy egykori szomszédja feljelentette a gazdáit, miután azok kővel dobálták és lapáttal verték az állatot.

A legnagyobb kedvenc talán Ribizli, akinek valamilyen születési rendellenesség következtében folyamatosan kilóg a nyelve. A mókás külső azonban megtévesztő: nem éppen ő a legkedvesebb a varbói malacok között, még a gyengéd közeledésre is meglepően heves támadással reagál.

Vannak más különleges karakterek is – nem csak külsőleg. Puncs például tudatosan indítja az összes napot azzal, hogy amikor reggel előbújik, nem az etetéshez indul, hanem rohan hátra, mert tudja, hogy van ott egy szilvafa, amiről reggelre jó néhány gyümölcs hullik le a földre. Mi épp azt nézzük végig, ahogy nagy elánnal dörgölőzik ehhez a fához, aminek hatására újabb szilvák potyognak le. Azt már csak ő tudná megmondani, hogy mindez csupán véletlen, vagy inkább egy mesterterv része.

Mivel sokkal több malac érkezik be, mint ahány gazdára talál, így hely hiányában egyelőre nem tudnak többet fogadni. Vannak, akik már évek óta itt élnek, de olyanok is, akiket egyszer már örökbe fogadtak, ám a gazdák később külföldre költöztek és visszahozták őket. Néhány malac inkább elkülönül a többiektől – a kondában megvan a hierarchia, és a később érkezőknek sokszor meg kell küzdeniük az elfogadásért.

Akadt már olyan malac, akit a halálból hoztak vissza, úgy került be lesoványodva, rühesen. Van olyan állat is a telepen, akit vélhetően a gazdája bántott, ezért a férfiaktól retteg, ám a nőknek bármikor, minden további nélkül engedi a simogatást.

Az alapítvány létrejötte a fentebb is idézett Földes Péternek köszönhető. Egy barátja felhívta egyszer, hogy lenne egy menteni való törpemalac, el tudna-e menni érte. Mondta, hogy persze, elhozza, itt lesz helye a telken. Aztán kitalálták, hogy hozzák létre az első, malacokat mentő alapítványt az országban. Azóta sem foglalkozik senki rajtuk kívül hasonlóval, egy-egy szervezet akad még, ahol mindenféle állat megtalálható. Ma már két kolléganőjével hárman csinálják az alapítványt, illetve önkéntesek is segítenek a malacmentésben, az állatok befogásában és szállításában.

A malacokat az egyetemi tanulmányai idején szerette meg igazán.

Sertéstenyésztés tárgyból tanultunk róluk, hogy milyen okos és intelligens állatok. Hogy nem is büdösek, csak azért van olyan szaguk, mert a sertéstelepeken kis helyre szorítják be őket. A törpemalacok szobatisztaságra is nevelhetők.

Később Hollandiában dolgozott, amikor egyszer el kellett mennie egy vágóhídra.

Láttam, ahogy a munkások nem sokkolták rendesen a malacokat, mielőtt felkerültek az állatok a felsővezetékes pályára a perzselés előtt. A malacok ott rángatóztak a vezetéken. Akkor mondtam, hogy innentől kezdve malachúst nem eszem.

2014 óta pedig már egyáltalán nem eszik húst. Már egyáltalán nem is hiányzik neki.

A malacokkal való bánásmódot részben az egyetemen tanulta, ám a mindennapokban azért jobbára az elmúlt évek tapasztalataira támaszkodik. Minden malac más, véli, egyéniségek mindannyian – vannak antiszociálisabb egyedek, de olyanok is, akik folyton játszanának és szeretetért ácsingóznak.

Eddig körülbelül harminc malacot adtak örökbe, és száz körülire tehető a befogadott állatok száma.Általában olyanok fogadnak örökbe, ahol nagy terület – például egy lovarda – áll rendelkezésre, de adtak már malacot szimpla családi házas környezetbe is, olyan területre, ahol engedélyezik a malacok tartását.

Az örökbefogadható állatokat a Facebook-oldalukon osztják meg, majd a jelentkezőkkel elkezdenek többek közt arról beszélgetni, milyen körülmények között tartanák az állatot. Ha valaki szeretne, el tud jönni személyesen is megnézni a kiszemeltjét, akik komolyan gondolják a dolgot, el is jönnek. A szállítást általában az alapítvány intézi – legyen a végcél Budapest környéke vagy éppen Kaposvár, ami egy egésznapos program volt számukra –, így látják is, hová kerülnek a mentvények. Az örökbefogadás után várják a fényképeket az állatokról az új otthonukban.

Az elnök egyébként Tiszaújvárosból származik, a feleségével pedig Sajóvámoson laktak először, ám, amikor még mezőgazdasági oktatóként dolgozott, közmunkások tanítása miatt sodorta a szél Varbóra, és annyira megtetszett nekik az ezerfős borsodi falu, hogy végül ideköltöztek.

A malacok nemcsak Péter szívében, de a bőrén is fontos helyet foglalnak el: a tetoválásai a saját malacait, Rudit és Röfit ábrázolják. Utóbbi már nem él, nyolcévesen májnagyobbodásban meghalt, miután megevett valamilyen rosszakarója által eldobált mérgező növényt. Ők Rudival egy párt alkottak, de nem volt kicsinyük – az alapítványnál ugyanis nem támogatják a szaporodást, pedig az ivartalanítással sok esetben egészen Szentendréig kell elmenni, mivel a megyében egyetlen állatorvos sem vállalja ezt a feladatot.

Reggel az etetéssel indulnak a varbói napok. Mindig hajnalban, amikor kivilágosodik – ehhez szoktatták az állatokat. Emellett napi szinten kell takarítani is, nyáron feltölteni a dagonyázó helyeket. Este, miután mindenki a helyére megy, még kap valami nassolni valót, aztán alvás, másnap pedig minden kezdődik elölről.

Időről időre tartanak nyílt napokat, a legutóbbin a falu polgármestere is ott volt, illetve főként – ahogy Péter fogalmaz – „rajongók” járnak ide, akik a közösségi médiában is követik a munkásságukat. Néha azért, ha az alapítvány logójával ellátott autóval elindulnak valahova, csodálkozó szempárokkal találkoznak, olykor el kell magyarázniuk az érdeklődőknek, hogy igen, létezik olyan az országban, hogy Malacvédő Alapítvány.

Az állatok tanítására sajnos nem jut idő, ahhoz túl sokan vannak, az elnök szerint egy-egy malaccal lehetne csak megvalósítani, ilyen sokkal már nem megy. A két törpemalac a kivétel.

Ők tudják az »ül« parancsot, forognak jobbra, pörögnek balra. Tudnak pacsit adni, feljönnek a lábamra és puszit adnak, illetve át tudnak jönni a lábaim között. Kicsit legalább lefárasztjuk őket ezzel.

A múltbeli mentések között is akad jó néhány meghatározó élmény. „Lucky befogásának tervezése két napig zajlott, nem volt egyszerű, de nagyon jó érzés volt, hogy sikerült. A gazdája fel is akart jelenteni minket a rendőrségen, hogy ne fogjuk meg az ő malacát, holott már két hete kergette, meg fejbe akarta verni a vasvillával, majd az önkormányzatnak is telefonált, hogy lőjék fejbe. Úgy szóltak nekünk, hogy menjünk segíteni.” A salgótarjáni malacokat kettesével tudták befogni, ez a művelet egy hónapig tartott.

Péter mindezek ellenére is azt érzi, semmi sem okoz számára nehézséget a malacmentésben. Szereti csinálni. Egyedül az okoz komplikációkat, hogy kénytelen mindezt civil munka mellett végezni – egyébként tavaly év vége óta egy kutyapanziót üzemeltetnek Kazincbarcikán. Elvégzett egy kutyakiképző tanfolyamot is, és szeretné kipróbálni, hogy malacokon miként lehet ezt a tudást alkalmazni.

A családnak nehéz volt megszokni ezt a nem mindennapi küldetést, de mára már elfogadják, mondja. Sok hálát, tiszteletet és köszönetet kapnak, ám az elnök azt állítja: akkor is ugyanezt csinálná, ha nem kapna pozitív visszajelzéseket. Az állatokért. „Sokat veszekedtem, gyakran lenéztek minket, hogy a malac az malac, az csak étel. Engem ez nem érdekelt. A mi döntésünk, hogy nem hasznosítjuk a malacot úgy, ahogy mások akarják.”

Ezért is vallja, hogy a fiatalokban van a jövő – az időseket már nehezebb meggyőzni. A nagymamájának is nehezen tud mit mondani a sokadik kérdésére, hogy „mit esztek, ha nem esztek húst”, vagy „hogy nem haltok így éhen?”. Épp emiatt rendszeresen járnak különféle rendezvényekre is, szeretnék minél többekkel megismertetni a malacok világát. Sokszor előfordul, hogy a gyerekek ekkor látnak először életükben malacot élőben.

Nehéz kérdés, hogy a kutyákat vagy a malacokat szereti jobban. A malacokat, mondja végül. De nem tudja megindokolni, hogy miért.

A feleségem szokta mondani, amikor a kutya csinál valami rosszat, és őt leszidom, viszont, ha a malac, őt nem, hogy »persze, azért, mert ő malac«. Nem tudom megmagyarázni.

Nehezen engedi el az örökbeadottakat, de tudja, hogy jobb lesz a sorsuk, mintha itt élnék le az egész életüket.

És persze sokan nem is itt élik le. Varbó után ugyanis Fót egyik csendes utcájába visz az utunk, ahol Tündi és Balázs fogad minket. A tikkasztó hőségben a kert egyik árnyas részén belebotlunk az alapítvány egyik mentvényébe: ő Pömpi, aki testvérével együtt került a szervezethez, miután egy dobozban találták meg őket kidobva.

Miután az alapítvány a Facebookon meghirdette a gazdikereső malacokat, a pár jelentkezett. „Még családi képet is küldtünk, amin az összes gyerek is rajta van, illetve arról is készítettünk képet, milyen helyre kerülne pontosan. Azt éreztem, hogy ő az én szent állatom lesz. Én vagyok a kondás társ. Ha lent a kertben babrálok valamivel, ott van velem, ha fent, akkor ott. Kifigyeltem már mindent – mire hogyan reagál. Meddig fekszik, hol, milyen hangokat ad ki, milyen kedve van épp” – meséli Balázs.

Nincsenek kiosztott feladatok, de párja a „főmalacos”, vallja Tündi. Négy gyermekük kevésbé vesz részt az ellátásban, de a játékban azért ők is benne vannak, hiszen a teljes család közös döntése volt Pömpi örökbefogadása. Szoktak kergetőzni, meséli, tele van a telefonja erről készült videókkal. Ilyen melegben a slag is előkerül, a malac lelocsolása pedig szórakoztató jeleneteket szül.

A közös élethez persze szabályokat kellett felállítani – az állat ugyanis hajlamos a keretek feszegetésére. A ház konyhájába például annyira sokszor szeretett volna már bemenni, amikor látta, hogy a gazdái ott vannak, hogy az orrával egyenesen ledörzsölte a bejáratnál a hungarocell szigetelést, úgyhogy egy foltban hiányos a fal.

A háznál nem ő az egyetlen állat, voltak itt tyúkok is, csak ők a rókával szemben a rövidebbet húzták, illetve jelenleg a családnak van egy nyula meg két mentett kutyája is – utóbbiak döntő hatást gyakoroltak Pömpire, ugyanis a malac eltanulta tőlük az ugatást.

Amikor hazaérünk, mindhárman ott állnak a kapunál és várnak. Akármilyen messziről, akármilyen későn érünk haza, addig ő sem fekszik le aludni, amíg meg nem érkezünk. Mindig megvár minket

– mondja Tündi.

Természetesen Pömpivel sem minden játék és mese. Olykor komolyabb hisztikre is képes, valamint kevéssé tartja tiszteletben a vendégek érkezését, ahogy a pár fogalmaz: „olyankor egyszerűen beáll középre és hangos.” Ezen kívül le kellett mondani a kerti virágültetésről is. Meg is kapták már másoktól, hogy „kellett ez nektek?”

Kellett.

Nem egyszerű megszokni azt sem, hogy a malacok sokkal makacsabb állatok a kutyáknál – míg az előbbinél rendben van, ha például néha bemehet a nappaliba, máskor kiküldik, „a malac esetében, ha egyszer ledobáltad neki a zöldséget, utána kikéri magának, hogy mégis miért nem kap megint.”

A család már pontosan megtanulta, a malac melyik hangjelzése mit jelent. „Van, amikor örül, amikor kommunikál, aztán, ha odahajol az ember, olyan, mintha szeretetből makogna. Megvan, milyen, mikor játszik. Látni rajta azt is, amikor nem jó neki, hogy egyedül van. Sokszor csak velünk szeretne lenni.”

Néha kinyitják a kert hátsó ajtaját, ott van még nagyjából harminc méter töltés a vasúti sínekig. Olyankor Pömpi kimegy, csak legelészik, élvezkedik, de általában fél óra múlva már hatalmas röfögés kíséretében, nagy elánnal csörtet vissza. Ősszel rendszeresen összegyűjtik neki a lehulló faleveleket. „Eldobja magát a levegőben, majd repül bele a kupacba. Megőrülve szalad körbe-körbe”, meséli Balázs. A 40 fokban azért inkább a lustálkodásé a főszerep.

Tündi örülne, ha jóval szorosabb kapcsolata lehetne az állattal, de a négy gyermeke mellett sokszor úgy érzi, nincs már elég energiája, pedig jóval több együtt töltött pillanatot szeretne.

Jó érzés, hogy a gondját viseljük, egy nehéz helyzetből kirángattuk, és most itt jól érzi magát. Mi szeretjük, ő pedig viszontszeret.

A nap végére előkerül egy kisebb partvis is – mint kiderül, ez Pömpi egyik kedvenc simogató eszköze. Az elterülve élvezkedő állatról Balázs azt mondja, őt is sok mindenre megtanította a jelzéseivel. „Néha csak nyavalyog, aztán két perc simogatás és abba is marad. Csak néhány szabályt kell betartani, amiből az egyik, hogy legyen idő szeretni, és akkor okos és érzékeny állatként tökéletes társ lehet belőle.”

Az estéhez közeledve megtudjuk, hogy Pömpi lefekvés előtti rutinnal is rendelkezik. Minden este a bejárati ajtó elé tol egy szőnyeget, elindul a kertbe, borostyánt szed, majd egy csokorral a szájában visszatér, és fészket épít belőle a bejárat előtt. Aztán az éjszakát a szőnyegen fekve tölti.