A gyerekek mindig el szokták mondani, hogy már mióta számolják, hány nap van még vissza az indulásig. Nem is nagyon alszanak előtte. Amikor először látták a Balatont, volt, aki azt kérdezte: »úristen, mi ez a kék, a tenger?«

A Budapest Bike Maffia (BBM) 2022-ben határozta el, hogy olyan emberekhez is eljuttatja a nyaralás örömeit, akiknek nem lenne lehetőségük mindezt önerőből átélni. A hajléktalan és rászoruló emberek fejében ugyanis meg sem fordul, hogy nekik is járhat a pihenés és a kikapcsolódás. A nyári hónapok is a túlélés jegyében zajlanak, számukra ismeretlen a napsütötte Balaton-part lángosillata. Mostanáig legalábbis az volt.

Ez már a harmadik nyár, amikor a szervezet tagjai átmeneti szállókon élő családokat visznek nyaralni a Balaton partjára, azoknak pedig, akik nem tudnak elutazni a tóhoz, maguk viszik el a balatoni érzést: hajléktalanszállók és gyermekotthon kertjeiben szerveznek kerti partikat – lángossal, fagyival, kismedencével és minden mással, amik elengedhetetlen kellékei egy családi nyaralásnak.

Az első családok két évvel ezelőtt gázolhattak bele a tóba, azóta mutatják meg évről évre felnőtteknek és gyerekeknek egyaránt, mitől is olyan különleges a balatoni nyár. A helyszín most Balatonlelle, a hőmérő higanyszála alulról súrolja a negyven fokot – nem véletlen, hogy a résztvevők nagy többsége csak a vízből integet felénk. Amíg ők élvezik odabent az önfeledt játékot, a fenti idézet gazdája, a BBM önkéntese, Baranyai Judit mesél nekünk a parton.

Tavaly az előszezonban voltak, úgyhogy az akkori 18 fok, jégeső és szélvihar után jókora változás a mostani hét ágra szóló napsütés. Ha már az időjárás nem gördített akadályokat a strandolni vágyó családok elé, az érkezés estéjét követő reggelen rögtön célba is vették az egyik strandkellékes boltot, ahol mindenki választhatott magának valamit – így pihenhet most körülöttünk mindenféle strandolástartozék, az unikornisos úszógumitól az aligátoros vízijátékig.

Az eddigi alkalmak során voltak már velük nyaralni ukrajnai menekültek, családok átmeneti otthonában (ezek a helyek az otthontalanná vált és/vagy bántalmazott szülőknek és gyerekeknek biztosítanak bentlakásos ellátást – a szerk.) élő családok és gyermekotthonban élő gyerekek is. Minden évben kicsit más az összetétel. Idén egy nagy család tagjai és nevelőotthoni fiatalok vannak jelen. Ez nem olyan, mint egy tábor, ahová csak a gyerekek hivatalosak – az egész család együtt van.

Több olyan programunk is van, ami rászoruló családokat segít. Ilyen például az ételmentés, amikor rendezvényeken megmaradt ételeket viszünk el nekik. Ennek a mostaninak az a különlegessége, hogy nem fizikai adományt adunk, hanem élményt. Egy kicsit, csak néhány napra ugyan, de kiszakadnak a hétköznapokból.

A program az élmény mellett arról is szól, hogy motivációt adjon a családoknak. „Most is kérdezték, hogy egyébként mennyibe kerülne ez a szállás, ha maguktól jönnének.” Motivációt kapnak, hogy még jobban igyekezzenek, és mindezt talán saját erőből is el tudják érni.

Ezekben az otthonokban ugyanis meglehetősen nehéz életkörülményekkel szembesülnek a családok. Egy szoba az összes családtagnak, közös konyha, közös fürdőszoba. „Az élet gyakorlatilag egy mókuskerék.” A szülők reggel elmennek dolgozni, a gyerekek iskolába, délután hazaérnek, tanulnak, lefekszenek aludni, másnap pedig kezdődik elölről a körforgás.

Az itt nyaraló család ennek ellenére nagyon igyekszik – mondja Judit. A gyerekek épp a minap mesélték, hogy 4,5 körüli átlagokkal teljesítették az idei tanévet az iskolában. Régóta laknak már családok átmeneti otthonában, és mivel egy-egy intézményben általában egy-másfél évet maradhatnak, így folyamatosan új helyekre kell költözniük. A pár hét gyermeket nevel, így viszont – még ha ki is tudnák fizetni – szinte lehetetlen albérletet találniuk.

Amíg pedig nincs albérlet, addig marad a közös szoba a család mind a kilenc tagjának. Nem véletlen, hogy a balatoni lét alatt az egyik legnagyobb kuriózum számukra az, hogy nem ketten-hárman alszanak egy ágyban, hanem minden gyerek – és persze a szülők is – külön ágyban hajthatják álomra a fejüket. Így mindenki kipihenheti magát.

Az itt töltött napok is ennek szellemében épülnek fel. Nincs korai ébresztő, mindenki alhat, ameddig jólesik. Utána egy közös reggeli, majd rögtön indulás a strandra, ahol a fagyitól kezdve a vízibiciklin át számtalan módját próbálhatják ki a kikapcsolódásnak. Előző nap közös bográcsozással zárult a nap, ám ma még izgalmasabbnak ígérkezik az este, hiszen egy bulihajóra készülnek.

Tavalyelőtt ukrán menekülteket vittünk a hajóra. Nem sokkal a háború kitörése után egy rendkívül megterhelő időszakon mentek keresztül a családok, az anyukák és gyerekek minden reggel telefonáltak az apukákkal, mi történik épp otthon. Akkor és ott, a bulihajón láttam először felszabadultnak őket, ahogy fogták egymás kezét és táncoltak.

Judit egyébként egy gyógyszergyárban dolgozik. Tízéves kora óta cserkész, azaz olyan közegben nőtt fel, ahol alapvetésnek számít a másokon való segítés. Korábban is hasonló önkéntes munkákat vállalt, mint amit most a Budapest Bike Maffiánál, és épp akkor érkezett ide, amikor ez a balatoni program elkezdett körvonalazódni. Kicsit úgy is élte meg, hogy kölcsönösen bevonzották egymást.

A program indulása óta minden nyáron itt van, így nem csoda, hogy megannyi katartikus pillanatnak volt már szem- és fültanúja. Nehéz is hirtelen egyet felidézni – de azért sikerül.

Volt olyan anyuka, aki elkezdett sírni, amikor meglátta a Balatont, és azt mondta: nem hiszi el, hogy itt van.

A gyerekek mozgását közben nem könnyű szemmel lekövetni, itt most minden felgyülemlett energiájukat levezethetik. „Judit néni, nézd, Judit néni, gyere, Judit néni, nézd, milyet ugrok!” – kiabálják folyamatosan. Csupán egy-egy szusszanásra jönnek ki a vízből nagy ritkán, két lány is így tett épp, így gyorsan el tudjuk csípni őket, hogy meséljenek az itt töltött időről.

„Nekem a Balaton tetszik legjobban, meg az, hogy játszhatok Mirivel” – mondja tömören Virág a testvérére nézve. „Olyat szoktunk játszani, hogy elképzeljük, hogy sellők vagyunk egy cirkuszban. Aztán belemerülünk a vízbe, elvesszük egymás úszógumiját, és úgy játszunk tovább.” Azt is elmeséli, hogy ma egy nagy halat is találtak a vízben, sőt, anyukája olyan bátor volt, hogy meg is fogta. Izgatottan várja már a bulihajót. És már most tudja, hogy nagyon rossz lesz innen hazamenni.

Nekem itt nagyon jó

– veszi át a szót Miri, aki büszkén újságolja, hogy ez már a harmadik év, hogy itt van. A víz hideg is, meleg is – értékel –, az időjárás viszont nagyon meleg, ezért behűtöttek sok vizet. „A víz a legjobb. Amikor először bemegyünk, akkor nagyon hideg. Utána már nem annyira. Néha kiállok, hogy megnézzem, meddig tart a víz. De nem látok el odáig.” Szeretne jönni jövőre is, majd gyorsan hozzáteszi: „szerintem nem csak én.”

Budapesten a víz hiányzik neki legjobban. Aztán a játékok, a vízibicikli, a labda. Az iskolakezdéskor mindig körbeülnek, és elmesélik, kivel mi történt a nyáron. Ő is szokott mesélni a Balatonról. Idén azt is el fogja mondani, hogy összebarátkozott a „három nagylánnyal” (a gyermekotthonból érkezett fiatalokkal – a szerk.), és milyen jó volt velük beszélgetni. Ja, és a tegnap esti bográcsos pörkölt – az volt eddig a legfinomabb, amit evett.

A lányok visszakívánkoznak a vízbe, úgyhogy kicsit anya is szóhoz jut. „Mi egy mozaikcsalád vagyunk” – kezdi a történetüket Pami. Az apa részéről három, az ő részéről négy gyermek alkotja a családot, utóbbiak közül kettő az ő édestestvére, bár közülük már csak egyet nevel, a másik visszaköltözött az édesanyjukhoz.

„Amióta megismertük Juditékat, mi azóta tudunk nyaralni. Három éve volt az első nyaralásunk. Sosem felejtem el, amikor először meglátták a gyerekek a Balatont. A kisebbik fiú kérdezte, hogy »anya, ez a tenger?« Megható, amikor a saját gyermeked először látja a tavat. És vele együtt te is.”

Szeretnének jönni jövőre is, azt még inkább, hogy önerőből megtehessék, ám egyelőre az anyagiak nem engedik meg, hogy egy ilyen háromnapos utat szervezhessenek.

Nem kicsit, nagyon messze állunk ettől. Mindketten dolgozunk, a párom hétfőtől hétfőig nyomja a melót, hogy minél jobb helyzetünk legyen, és talpra tudjunk állni, de nagyon nehéz. Szégyellünk segítséget kérni, de néha muszáj.

Ahhoz, hogy jövő nyáron megengedhessenek maguknak egy ilyen utazást, rengeteget kellene spórolniuk, ahhoz pedig jóformán mindent meg kellene vonniuk a gyerekektől egész évben. Ezt viszont nem szeretnék. Nem akarják, hogy a kortársaikhoz képest bármiben hiányt szenvedjenek.

„Nekünk egy borzasztó életünk volt” – mondja szűkszavúan a múltról. Párjával három éve vannak együtt, korábban hat éven keresztül egy bántalmazó kapcsolatban élt, amiből sehogy sem tudott kimenekülni. Aztán a párja elkövetett egy bűncselekményt, és börtönbe került. „Akkor megkaptam erre a lehetőséget. Családsegítő segítségét kértem, hogy olyan helyre kerülhessek, hogy ne tudhassa meg, hol vagyok.”

2021 novemberében került a Menedékház Alapítvány otthonába. Egyedül nevelte a négy gyereket, és közben már beszélgetni kezdett Richárddal. „Csak féltem.” Nyolc hónap beszélgetés után tudta rávenni magát, hogy találkozzanak fél órára. Félelmet nemcsak ő érzett, hanem a gyerekek is. „Ők is átélték ugyanazt a bántalmazást, amit én. Hiába akartunk menekülni, nem tudtunk. Miután bekerültünk az otthonba, a gyerekek egész nap be voltak zárkózva, senkivel sem beszélgettek. Én se jártam ki, még főzni sem. Közös volt a konyha, bárki kijöhetett.”

Aztán jött Richárd. „Benne egy olyan embert ismertem meg, aki még szóval sem bántja az embert. Úgy van vele, inkább bántsák őt, mint ő mást.” Beköltözött Pamihoz és a családjához, a gyerekek is a kezdetektől fogva jól kijöttek vele. Neki sem volt könnyű korábban, meséli Pami, ő egy lelkileg bántalmazó kapcsolatot hagyott maga mögött, amiből a gyerekek miatt nem tudott sokáig kilépni. Végül mégis sikerült, a gyerekeket pedig Pamival magukhoz vették.

Így kialakult ez a szép nagy család. Mindenhonnan vannak testvérek, gyerekek. Én szeretem a nagy családot. Imádom, amikor másodpercenként azt hallom, hogy »anya, anya!«

A gyerekek miatt szeret leginkább a Balatonnál lenni. „Látni, hogy teljesen el tudják magukat engedni. Nincs semmiben hiányuk. Nincsenek azok a szabályok és kötöttségek, amik a mindennapokban megvannak az otthonban. Itt szabadok. És az az őszinte mosoly. Ahogy a szemük csillog. Ahogy kora reggel készen vannak, és mondják, hogy »menjünk, siessünk a strandra!« Amit alapvetően meg kellene tudnunk adni a gyerekeknek. Csak nem nagyon tudjuk – csak ilyenkor. És borzasztó szép látni őket, ahogy önfeledten vidámak, és szerzik a barátokat folyamatosan.”

A kedvence épp az, amire a legtöbben panaszkodnak körülötte: a nagy meleg. Na meg a bográcsos főzés. Már tavaly bejelentette, hogy idén is ő főz, ha jöhet. Sokat jelent neki, amikor láthatja a többiek arcán, hogy örömet szerzett azzal, amit készített.

Ha majd hazamennek, a víz fog hiányozni neki a leginkább. Meg a nyugalom. Hogy nincs rajtuk az a nyomás, ami az otthonban a mindennapjaik része. Habár nem tudnak visszajönni a nyáron többször, mindig biztatják a gyerekeket, hogy egyszer majd helyrerázódnak, és lesz egy kis lakásuk. Amihez biztosan lesz nyáron egy medence.

„Judit egy angyal, azt kell tudni róla” – mondja a BBM önkéntesére nézve, aki évközben is tartja a kapcsolatot Pamiék családjával. „Miután hazamentünk az első balatoni nyaralás után, egy hónappal később hívott telefonon, hogy nem haragudnánk-e meg, ha a kicsiket elvinné kicsit sétálni, fagyizni. Azóta baráti kapcsolatban vagyunk.”

Nem azért segítenek, hogy visszakapják, de közben meg soha nem tudhatjuk, hogy a mi életünk mikor fordul akkorát egy perc alatt, aminek hatására olyan helyzetbe kerülünk, amilyet soha nem tudtunk volna elképzelni korábban – jegyzi meg Judit. És aminek következtében mi szorulunk segítségre. Tudja, hogy az egész rendszeren nem tud változtatni, de úgy érzi, számít az a kicsi is, amit hozzá tud tenni.

Nekem az is megrendítő, amikor ételmentést csinálunk, és odaviszem a vacsorát valakinek, aki elmondja, mennyire köszöni, mert ma már nem tudott volna enni. Elmondhatatlan érzés, amikor valakinek a legalapvetőbb szükségletei nem teljesülnek, és te tudsz segíteni ezen. Legalább valamennyit. Szokták mondani, hogy nem oldja meg az életet az, hogy adunk valakinek egy szendvicset. Miközben ő akkor aznap már kapott vacsorát. És mellé figyelmet.

Mostanában egyébként írnak a szendvicsekre valamilyen személyes üzenetet is. Jó étvágyat! Ne add fel! Legyen szép napod! – ez lelkileg még többet tud adni az önkéntes szerint. „Nem tudhatjuk, hogy annak az embernek aznap este egy jó szó mit jelenthetett. Hálásak mindenért.”

Ahogy az itteni gyerekek is. Virágot kérdezte például reggel, hogy mit reggeliztek. Mondta, hogy vajas kenyeret párizsival. Finom volt? – kérdezett vissza. A kislány – írásban aligha visszaadható – lelkesedéssel felelte: „nagyon”. Egy másik lány az érkezésüket követően egyáltalán nem evett. Semmit. Aztán elkezdtek vele beszélgetni, majd este megette a nagy adag vacsorát. „Ennyit számít, hogy beszélgetsz valakivel néhány órát. Hogy meghallgatod. Csodákat tud tenni, ha figyelsz valakire három napig.”