Az alacsony jövedelmű munkások a jövedelmük kétharmadát élelmiszerre költik. Az étrendjükben így is a legolcsóbb kalóriaforrások (a burgonya, a kenyér) a meghatározóak, az értékesebb tápanyagok, a hús vagy az „ízletesebb zöldségek” fogyasztása a háztartások jövedelmével együtt emelkedik.
Erről közölt adatokat Ferge Zsuzsa az egyik első, 1957-ben megjelent elemzésében, ami egyúttal azt is vizsgálta, kinek mennyi pénze marad a táplálkozáson és a rezsin túl könyvre, színházra vagy mozira. Az elemzés a többgyermekes családok rosszabb anyagi helyzetére is felhívta a figyelmet: az alacsony összegű családi pótlék nem ellensúlyozza a gyermekekkel kapcsolatos kiadásokat, minél több gyermeket nevelnek egy családban, annál alacsonyabb egy főre jutó jövedelemből kell megélniük.
A diplomás szülők gyermekeinek a fele kitűnő vagy jeles tanuló, a segédmunkások és hivatalsegédek gyermekeinek viszont csak kevesebb mint 10 százaléka. Az értelmiségi szülők gyermekeinek háromszor akkora esélye van középiskolába járni, és több mint négyszer akkora esélye van egyetemre járni, mint a munkások gyermekeinek – mutatott rá az egyenlőtlenségek újratermlődésére egy 1962-ben közzé tett statisztikai közleményében.
A nők végzik a háztartási munka mintegy 80 százalékát, a gyermekek ellátásával kapcsolatos feladatok mintegy 70 százalékát – azokban a családokban is, amelyekben mindkét szülő dolgozik. A nőknek három-négyszer annyi idejét veszi el a házimunka, ami gyakran „nehéz fizikai munkának tekinthető, ráadásul monoton, elzár a társadalom egészétől, és ritkán kap igazi külső elismerést” – írta egy 1965-ben megjelent tanulmányában.
Ezekkel írásokkal vette kezdetét közel hetven évvel ezelőtt az a kiemelkedően gazdag, kiemelkedően nagy hatású tudományos életmű, amely mögött mindvégig az egyenlőség vágya, középpontjában pedig a fizikai és társadalmi életesélyek egyenlőtlenségei álltak.
Egyenlőtlen eséllyel, egyenlőtlen lehetőségekkel, szinte kiszámíthatóan egyenlőtlen kimenettel választunk sorsot önmagunknak és gyermekeinknek. Mindezért nem vagyunk egyformán autonóm, saját törvényeink szerint élő állampolgárok – és ezért nem vagyunk egyformán szabadok sem.
Ferge Zsuzsa ennek a problémának – a feltárásának, enyhítésének – szentelte az életét. Annak a gondos vizsgálatának, hogy kinek mennyi jut: jövedelemből, lakásból, jólétből és nélkülözésből, kultúrából és hatalomból. Annak az átgondolásának, hogy milyen elosztási elvek igazolhatják (ha egyáltalán), és milyen társadalmi mechanizmusok magyarázzák ezeket az egyenlőtlenségeket, és mit kellene tennie az államnak azok csökkentése érdekében. Évtizedeken keresztül ezt kutatta és tanította, miközben olvasta, fordította és tette mások számára is elérhetővé az erről szóló nemzetközi szakirodalmat is. Mindez mégsem csak a „kutatási területe” volt.
Hanem a gondja.
Pont úgy, ahogy József Attila írta: kinek emberhez méltó gondja van.
És pont mint a versben (ülj le közénk és meséljl), úgy olvastuk és hallgattuk, évtizedeken keresztül Ferge Zsuzsát (Mondd el, mit szoktál, bár mi nem feledjük), ahogy szelíd határozottsággal (párnás szavadon át nem üt a zaj) magyarázta a társadalompolitika értékeit és mulasztásait (mesélj arról, mi a szép, mi a baj).
A munkássága közszolgálat volt és hatalmas jótétemény – hogy egy ilyen felkészült és kitartó szövetségese volt évtizedekig az egyenlőtlenségek kárvallottjainak, és általában az egyenlőség ügyének.
Kezdetben a „szocializmus” egyenlőségeszményét szembesítette – kereszttáblák által – a társadalmi valósággal. A rendszerváltás idején a kapitalizmus eljövendő valóságát szembesítette a „szabadpiaci” társadalmakkal kapcsolatos illúziókkal.
Akkoriban, a bolsevik és a neoliberális modellt egyaránt elutasítva, „lényegében szociáldemokrata vagy demokratikus szocialista értékek” mentén igyekezte felvázolni a társadalmi jólét lehetőségét. Azt a piaci fundamentalizmus hívei sem vitatták, hogy az „átmenet társadalmi költségeinek” az enyhítésére szociális intézkedésekre lesz szükség, ő azonban – saját történeti vizsgálódásaira is tekintettel – elégtelennek tartotta a szegénység utólagos, felszíni kezelését.
„Az életesélyek egyenlőtlenségei akkor csökkenhetnek, ha mindenki számára biztosított az adott egészségügyi szükséglethez igazodó egészségügyi ellátás, az emberhez méltó lakás, az emberileg elfogadható, egészséget nem károsító munka és környezet, a család elfogadható megélhetéséhez szükséges, súlyos önkizsákmányolás nélkül megszerezhető jövedelem, az a tudás és szakképzettség, amellyel az egyén bejuthat egy új, korszerűbb technikákkal működő munkaerőpiacra, és amely által a közügyekben értőn részt vevő állampolgár lehet” – magyarázta akkor, hogy miért van szükség a kármentésen túl társadalompolitikára .
Az újkapitalizmus évtizedeiben is ebből a nézőpontból mutatott rá a rendszerváltást követő szociálpolitikai jogalkotás hiányosságaira, és a közös társadalombiztosítási rendszerek fölszámolásának a veszélyeire – nem csupán szakfolyóiratokban, hanem (amint azt Jászi Oszkár értette) tudományos publicisztikák sorában is.
A legtöbben a „szegények védelmezőjeként” ismerték. És persze az is volt:
A tudományos munkásságának az egyik megkülönböztető jegye viszont éppen az volt, hogy a szegénységről és a szegénység enyhítésére szolgáló jóléti intézkedésekről is az egész – vagyis a társadalmi egyenlőtlenségek – kontextusában írt és gondolkodott. Gyanakvó volt a szegénygondozással, a szegénypolitikával és a segélyezéssel szemben. A közös rendszerekben hitt: a közös, magas színvonalú bölcsődékben, óvodákban és iskolákban, a közös családi pótlékban, az egyenlősítő adózásban és az olyan, közös társadalombiztosítási rendszerekben, amelyek éppen a kusza logikájukkal biztosíthatják, hogy nem felerősítik, de még csak nem is egyszerűen visszatükrözik, hanem csökkentik az egyenlőtlenségeket.
Írásaiban gyakran hivatkozott T. H. Marshall klasszikus esszéjére, amely a jóléti államok fejlődését – az osztályegyenlőtlenségek és az állampolgáriság közötti háború történetét – a következőképpen írta le. A szociális intézkedések kezdetben csak a társadalmi felépítmény legalsó, alagsori szintjének a megemelésére (a nyilvánvaló nyomor enyhítésére) szorítkoztak, később azonban már az egész átépítését tűzték ki célul: azt, hogy családi házzá alakítsanak egy felhőkarcolót.
Ferge Zsuzsa mindenekelőtt ennek: egy olyan társadalom eszméjének volt a következetes képviselője, amelyben a széles értelemben vett jóléti szolgáltatások és az egyenlősítő újraelosztás nem csupán a szélsőséges szegénységtől óvják meg az alul lévőket, hanem általában gátat szabnak a magukra hagyva elkerülhetetlenül elszabaduló egyenlőtlenségeknek.
A civilizációs folyamat alapvető elemének tekintette a társadalmi biztonság mindenkit átfogó intézményeit, az „önözés-magázás-tegezés, a testtartásban is kifejeződő meghajló alázat” visszaszorulását, és általában „a társadalmi távolságok csökkenését nemek, generációk, feljebb- és alattvalók, főnökök és beosztottak között”. A jóléti állam leépítésének vagy elsorvadásának a tétjét és veszélyét sem önmagában a szegénység növekedésében, hanem ezeknek a civilizációs vívmányoknak a fenyegetettségében látta. Egy olyan folyamat kibontakozásában, amelynek során egyre kevesebbet költünk a közös iskoláinkra és kórházainkra, viszont egyre többet börtönökre, és amelynek a végén nem a piaci utópia vár majd ránk, hanem egy végletesen szétszakadt, élhetetlen, közös élmények nélküli társadalom, a fajgyűlölet és az idegengyűlölet, „érzelmi háztartásunk eldurvulása”, és a „mások szenvedése iránti önfelmentő érzéketlenség”.
Amint arra az egyik utolsó, Széchenyi emlékének szentelt előadása is felhívta a figyelmet:
Ettől az államtól több családtámogatásra és lakástámogatásra számíthat a gazdag, mint a szegény. A szélsőséges szegénységtől a magyar állam védi meg a legkevésbé a polgárait, az igazán szegények itt élnek a legkevesebb pénzből az egész Európai Unióban.
A közös intézményeinkből, aki teheti, menekül, és kimenekíti a szeretteit: a közös iskoláinkból a gyerekeit, a közös kórházainkból a szüleit. A közszolgáltatások lopakodó magánosításával a színvonalas, méltó szolgáltatást az állam – vagyis önmagában a társadalmi tagság – egyre kevésbé, és egyre inkább csak a vásárlóerő – a kedvező osztályhelyzet – tudja biztosítani. Akár magát a méltóságot is.
A feladat tehát adott. És miközben sokan érezzük magunkat elárvulva most, hogy Zsuzsa meghalt, az életműve egyszerre mutat példát, és biztosít erőforrásokat ehhez a munkához.
Ferge Zsuzsa értünk dolgozott, öröksége és üzenete rólunk, a hazánkról, és nekünk szól, mindannyiunknak:
ha továbbra sem veszi komolyan a politika, és vesszük komolyan mindannyian az egyenlőtlenségek tarthatatlanságát, akkor a társadalom többségének rossz lesz ebbe a társadalomba beleszületni, élni, megöregedni.
Háláljuk meg a munkáját, és emlékezzünk rá azzal, hogy olvassuk és komolyan vesszük azt, amit írt.
Emelvén szívünk a gyásztól a vágyig.
A szerző szociálpolitikus, a főpolgármester lakás- és szociálpolitikai főtanácsadója
