Természetesen senki sem felelős felmenői tetteiért, azt azonban nem teheti meg, hogy valótlan állításokat terjeszt róluk. Különösen nem teheti meg ezt egy olyan személy, aki először a magyar alkotmányosság őre, majd a nemzet egységét kifejező legfontosabb közjogi funkció birtokosa – írja a Telexen megjelent cikkében Ungváry Krisztián történész.
Ungváry a bevezetőjében arra utal, hogy néhány nappal ezelőtt Karsai László történész a Hvg.hu-n megjelent írásában kiderítette: Sulyok Tamás, Magyarország kedden hivatalba lépő köztársasági elnöke valótlan információkat közölt a nyilvánossággal a saját apjáról. Az új államfő még az Alkotmánybíróság elnökeként nyilatkozott a kolozsvári Krónikának azt állítva, hogy édesapját 1946-ban távollétében halálra ítélte a népbíróság, és leginkább azért, mert székesfehérvári válóperes ügyvédként elvállalta egy olyan asszony ügyét, akinek a férje később a város párttitkára lett. Sulyok szerint az apja csak úgy tudta elkerülni a kivégzést, hogy tíz évig az ország másik felében bujkált – ám Karsai László szerint az interjúban elhangzott történetnek nincs valóságalapja. Mint fogalmazott: „Sulyok Tamás vagy rosszul tudja, vagy hazudik. Édesapját, Sulyok László székesfehérvári ügyvédet soha, senki, legkevésbé a népbíróság nem ítélte halálra.”
Ungváry szerint – ahogyan Bayer Zsolt esetében – most is azzal próbálkozik a kormánypárti média, hogy „apák és fiúk” ügyet kreáljanak minden olyan esetből, amelyben egy számukra kedves politikus saját felmenőiről valótlanságokat mond.
Az ügyről Karsai által írt cikkben egyetlen olyan gondolat sincsen, ami ezt az értelmezést alátámasztaná – mint ahogyan én sem támasztottam alá ezt az értelmezést a Bayer Zsoltról szóló írásomban
– fogalmaz Ungváry, aki szerint nonszensz az a logika, amely alapján tilos szóvá tenni azt, ha egy politikai szereplő valótlanságot terjeszt a felmenőiről. „Bayer és Sulyok felmenői kapcsán ugyanis senki sem tett olyan állítást, hogy az utód felelős a felmenő tetteiért, sőt azt sem állította senki, hogy az utódot a felmenői meghatároznák.”
Ungváry úgy véli, Sulyok Tamás várhatóan arra fog hivatkozni, hogy ő is egy tévedés áldozata.
Mivel a történész szerint ez az ügy ténykérdésekből áll, meglepő volna, ha az új államfő nem ismerné el, hogy „az apja 1944-ben a nyilasokkal összevethető Magyar Nemzeti Szocialista Párt Fejér megyei »megyevezetője« volt, és az »igazi szocializmus« mellett szállt síkra, követelve a nagybirtok államosítását és a munkásság megszabadítását a kapitalista elnyomás alól. Mivel a korabeli lapokban is megjelent, ezért meglepő volna, ha nem ismerné el azt is, hogy ügygondnokként az üldözések haszonélvezőjévé vált, amikor elvállalta az Auschwitzba deportált dr. Lőwy Endre ügyvédi praxisának átvételét.”
Ungváry szerint borítékolható, hogy az ügyben a politika játékszabályainak megfelelően fognak felállni a frontvonalak:
- a kormányzat tévedésről,
- az ellenzék hazugságról fog beszélni.
Ungváry azt állítja, életszerűtlen az a történet, amit Sulyok Tamás előad.
Lehetetlen másra gondolni, mint arra, hogy Sulyok valótlanságai egyúttal tudatos hazugságok is. Persze csak abban az esetben, ha abból indulunk ki, hogy az ország első közjogi méltósága rendelkezik azokkal a kognitív képességekkel, amelyek egy átlagembertől is elvárhatóak. Nem volna szükség ezekre a hazugságokra, ha Sulyok nem próbálná a kommunizmus áldozatának beállítani saját magát és apját
– fogalmaz a történész, aki egyáltalán nem csodálkozik azon, hogy a kommunista párt által dominált népbíróság a magyar alkotmányosság őrének apját felmentette a vádak alól. „Nála sokkal súlyosabb háborús uszítók és antiszemiták is rendkívül olcsón megúszhatták a büntetést.” Abban a közegben „a szocialista gondolat iránt annyira lelkes dr. Sulyoknak sem volt félnivalója. Ő és gyermekei töretlen karriert futhattak be a pártállam alatt. Azt, hogy mi értelme van akkor mégis ezeknek a valótlanságoknak, amelyeket az államfő terjeszt, döntse el az olvasó – zárja az írását a történész.
