„Mikor mozdulok, ők ölelik egymást. / Elszomorodom néha emiatt – / ez az elmulás. Ebből vagyok.” (József Attila: A Dunánál)
Ungváry Krisztián történész egy videóban és egy cikkben közölte Bayer Zsolt anyai nagyapjáról, Gyimes Károlyról szóló levéltári kutatásának eredményeit. Ezek a tények.
De minden dilemmától mentesen hallgathatjuk, olvashatjuk-e ezt a leleplezést? Vagy úgy alakult, hogy a kutatás iránya és a szaktudományos szándék kiindulópontja és végpontja végül azonos lett: Bayer Zsolt? A kiskőrösi gettóról szól-e mindez – vagy Bayer Zsoltról? A kiskőrösi gettó orvosának módszeres kegyetlenkedéséről – vagy Bayer Zsoltról? A nyilas-ávós átvedlésről – vagy Bayer Zsoltról? Gyimes Károlyról – vagy Bayer Zsolt nagyapjáról, tehát Bayer Zsoltról? A hazánkról és a hazánk múltjának feltárásáról – vagy Bayer Zsoltról?
„Ez a történet Bayer Zsoltról szól, Bayer Zsolt élethazugságairól” – írja Ungváry.
Hisszük-e, hogy a Bayer Zsolt nevű honfitársunk közvélemény általi, egyéni emlékezetpolitikai megfegyelmezése termékeny közérdek?
Hisszük-e, hogy ebből majd tanul az a rohadék?
Hisszük-e, hogy az egyéni szembesítése a nagyapjával, a nagyapja bűneivel sikeres lehet?
Hisszük-e, hogy „a deportáltak hüvelyi motozása bátran nevezhető a holokauszt történetében hungarikumnak”, amely azonban mégis Bayer Zsolt nyilas nagyapjával, tehát csak Bayer Zsolttal összefüggésben kerül említésre?
Hisszük-e, hogy egy család története az a családfő története, tehát ebben az esetben is eleve férfi- és autoritástörténet, amelyben Gyimes házastársi hűtlenségei és felesége öngyilkossága is egy-egy magyarázó mozzanat marad csak a vezérnarratívában?
Hisszük-e, hogy az egyéni emlékezetpolitikai megrendszabályozás precedenst teremt, tudniillik senki ne hamisítgassa ezután a nagyapja történetét, amely a közös történelmünk?
Hisszük-e, hogy létezhet történeti ismeretterjesztés egy történelemhamisítóval szemben?
Hisszük-e, hogy a tőle áhított egyéni belátás esélyt jelent majd, hogy idén, azaz a holokauszt 80. évfordulóján, demokratikus vita keretében eszmét cserélhessünk, hogy kik vagyunk és kik voltunk egykor, mit műveltünk másokkal és mit műveltek velünk?
Hisszük-e, hogy ez a történet nem szenzáció, hanem tragédia?
Hiszünk-e egy nagyobb és nemesebb célban? Vagy megint kizárólag annyi történik tehetetlenül, hogy csakis rajta/rajtuk keresztül lehet bármire ránézni, bármiről beszélni annak függvényében, hogy őket éppen hogyan érinti?
De fáj-e neki, forgolódik-e álmatlanul, bűnhődi-e meg egyáltalán? Mi közünk hozzá, mi hasznunk belőle? És amúgy mit érzünk mi? Igazságtételt, mely célzott és szelektív? A fényre derült haza melegét? Vérszagot? Kárörömöt? Posztkoitális szomorúságot? Vajon a hazánk múltjához, a tisztánlátáshoz Bayer Zsolt vágyott szipogásán és taknyán át vezet-e az út? És vajon a hazánk jelene és jövője – ahogy ő sejteti – megrángatott ellenzéki civilek taknyán és vérén, az autónkkal elsodort cigánygyerekek holttestén, az orgoványi erdőn át vezet-e? Tehát az ötven éve halott nyilas nagyapa ihletésétől függetlenül, de mégis vérszomjas szóképekkel és vérszomjas fantáziákkal? Ez lenne a jelen érzelemmentes harca, amellyel elkerüljük a poklot?
Bayer Zsolt írásai az egyik legkegyetlenebb, mert legszívtelenebb, tehát legszomorúbb kor- és honfitársunkat rajzolják elénk. Bayer Zsolt megnyilvánulásai az elmúlt évtizedekben mérhetetlen ellenszenvet, jogos indulatot váltottak ki a személyével kapcsolatban, mely személyt, publicista lévén, lehetetlen leválasztani az írásaitól. Bayer Zsolt írásainak kegyetlensége, szívtelensége és szomorúsága – gondolattal, szóval, cselekedettel és mulasztással – sok-sok gyötrelmet okozott a hazánknak és honfitársaink sokaságának, metaforákkal és tetten ért szavakkal.
Bayer Zsolt egykori és mai szavai, szavainak régen megfásult, régóta mesterkélt dühe, ez a szűnni nem akaró póz, tehát ez a cinizmus, tehát ez az unalom, azt a benyomást kelti alkalmi olvasójában, hogy ennek az elbeszélőnek, ennek a krónikásnak még mindig nincs miért örülnie.
Hiába a lassan két évtizedes diadal és teljhatalom, mert számára egyéni elégtétel csak a Másik legyőzéséből, megalázásából, lincshangulatból származhat – persze így is mindig csak átmenetileg. Elégtétel, de mire?
Bayer Zsolt fájdalmának, tehát szomorúságának, szívtelenségének és kegyetlenségének egyik ősélménye épp a Gyimes Károly nevű nagyapa története és az elvett kiskőrösi ház. Ez a következtetés pedig nem vulgárpszichologizálás, hanem olvasás eredménye. Ő maga írta meg sokszor, például húsz évvel ezelőtt, Tamás Gáspár Miklósnak válaszul (ahogy ennek egy részét Ungváry is idézi):
Legelőbb a perzsaszőnyegeket és a festményeket vitték el édesanyáméktól. Azzal rendezték be a kiskőrösi pártházat. Aztán elvették a házat. Végül pedig elvitték nagyapámat. Akik a perzsaszőnyegek és a festmények elrablásával kezdik, a nagyapák elvitelével végzik. (…) De ha az Amerikába szakadt, elüldözött osztálysorsosaim leszármazottai megnyerik a magyar állam ellen indított pereiket, és leakasztgatják múzeumaink falairól régi családi festményeiket (azután, hogy egyszer már felvették értük a kártérítést), akkor visszakérem a festményeinket. A perzsaszőnyegeket. A mosonszolnoki földeket, a malmot, a kocsmát, a kiskőrösi házat. Nem a dédiékét, azt eladtuk. A nagyapámét, amit elvettek. Mert akkor az az enyém. Mert egyszer neked, egyszer nekem. Mert másképpen nem lehet. (…) Amikor kitört itt a kommunizmus, kiskőrösi nagyapámék cselédje egy reggel hátba vágta nagypapát, és azt rikkantotta nagy boldogan: »Na doki! Mától mi is tegeződünk!« És beköszöntött az új rend. A furkók, a tahók, a bunkók rendje.
Máshogy olvassuk-e ezt az idézett történetet az új adalékok ismeretében? Máshogy olvassa-e innentől Bayer Zsolt ezeket a saját szavait: saját szavaiból a saját történetét? Vajon megrendül-e? Akarjuk-e látni, hogy megrendül-e? A haza üdvét leljük-e meg abban, ha megrendül?
Mi történik mindezek után ezzel az identitást láthatóan megalapozó és igenis máig meghatározó ősélménnyel, ősfájdalommal, őssérelemmel, amit Bayer Zsoltnak a kiskőrösi nagyapa és a kiskőrösi ház jelent? Mi történik ezzel az őstörténettel, amelyben az unokaperspektíva óriása, ez a nagy, erős és csöndes ember, Gyimes Károly immár nem egy rendszer elhurcolt áldozata, hanem kíméletlen, gyáva és harsány gonosztevő?
Mi történik annak a Bayer Zsoltnak a történetével, aki a kiskőrösi ház elvételekor és a nagyapa elvitelekor még meg sem született? Aki ezt a történetet, ennek a történetnek a szavait a családi emlékezet szavaiból közvetlenül és készen kapta? Elfogadta őket, beléjük nőtt, és úgy mesélte újra ezeket a szavakat, hogy bennük látta meg és általuk láttatta – „ebből vagyok” – önmagát, később pedig ebből az önmagából a világot. Mert ezekre a szavakra, erre az őstörténetre alapozta aztán a saját további szavait, azokat a kegyetlen és szívtelen szavakat, amelyek – gondolattal, szóval, cselekedettel és mulasztással – oly sok gyötrelmet okoztak a hazánknak és honfitársaink sokaságának, metaforákkal és tetten ért szavakkal.
Most azt látjuk, ahogyan ő is látni kénytelen, még ha belátni talán nem is hajlandó, hogy a történet, amit otthon egykor hagyományként kapott, nem volt készen. Hiába hazudott, és már hiába is hazudna. Eszköztelen. A nagyapa igazi története most visszamenőlegesen elveszi az unoka történetét.
És mi történik akkor, ha kiderül, hogy amit sértett vakhűséggel önmagamnak hittem, az már az időm kezdete előtt másképpen volt?
Az írás szerzője Fehér Renátó költő, író.
