Várhegyi Éva: Az infláció megeszi a pénzünket
Rég nem látott mértékű infláció pusztította az elmúlt két évben a jövedelmeinket és pénzügyi megtakarításainkat. Bár az árdrágulás csillapodásával akadozik már a pénznyelő gépezet, aligha nyerhetjük már vissza azt, ami elveszett. Paradox módon leginkább még annak a kormánynak a feneketlen bendőjében bízhatunk, amely a gazdaság túlfűtésével és választási költekezésével felpörgette az inflációt, mivel az emiatt felduzzadt adóssága finanszírozásához nagyösszegű állampapírra kell vevőt találnia.
A 2022. második felében felgyorsult, idén januárban 25,7 százalékon tetőzött infláció mára egy számjegyűre apadt ugyan, de éves átlaga így is megközelíti a 18 százalékot. Az árak hasonló elfutását utoljára a rendszerváltást követő években, a mesterségesen elfojtott infláció feltörésekor élhettük át. A most magasra szökött inflációt a kormány „háborús” meg „szankciós” jelzőkkel illette, holott a hasonló helyzetű országokhoz képest is kiugró mértékét a gazdaságot túlfűtő kormányzati és a jegybanki politikáknak, no meg a 2022. évi választási győzelem érdekében kifolyatott pénzösszegek idézték elő. Ha nyakló nélkül költekezik a kormány, és a jegybank is számolatlanul önti a pénzt a gazdaságba, akkor a korlátozott kínálatot túlszárnyaló kereslet óhatatlanul az árszint növekedésében csapódik le.
Vásárhelyi Mária: Láttuk-e, hogy jön?
1990. őszén Bence György és az ELTE Filozófiatörténeti Tanszéke konferenciát rendezett „Láttuk-e hogy jön?” címmel. Az előadók arra keresték a választ, hogy a társadalomtudomány különböző területeinek képviselői látták-e előre azokat a gazdasági, történeti és politikai folyamatokat, amelyek végül az államszocialista rendszer összeomlásához vezettek. Vagyis, hogy voltak-e gazdasági, társadalmi, politikai előzményei a rendszerváltásnak és a különböző tudományterületek képesek voltak-e ezeket a jelzéseket felismerni.
A konferencián én viszonylag könnyű helyzetben voltam, hiszen a Magyar Közvéleménykutató Intézetben negyedéves rendszerességgel szondáztuk a közhangulat változásait és a mérések alapján kirajzolódó barométer egyértelműen jelezte a társadalmi elégedetlenség növekedését, a hatalomba vetett bizalom gyengülését, az egyéni perspektívák szűkülését, az ország jövőjének egyre borúlátóbb megítélését. Számos jel mutatott tehát az elégedetlenség fokozódására, a lakosság biztonságérzetének és bizalmának fogyatkozására, arról azonban sejtésünk sem volt, hogy mindez hova vezet. Semmit nem tudhattunk az állampárton belüli politikai erőviszonyokról, a gyarmattartó szovjet birodalom gazdasági tartalékairól, a szovjet-magyar kapcsolat alakulásának belső titkairól, csak a sorok között olvashattunk. A nyilvánosságban nem folytak valódi politikai viták és az első nyilvánosságban egyáltalán nem jelenhettek meg rendszerkritikus vélemények. A jövőt illetően a sötétben tapogatóztunk.
Aztán 2010-ben bekövetkezett az újabb rendszerváltás, a demokratikus és jogállami intézmények radikális leépítése, az ellenzék kiszorítása a médiából valamint a gazdaság és a kultúra összes területéről, a saját klientúra pozícióba juttatása, vagyis Magyarország Fidesz általi teljes megszállása.
De vajon 14 évvel ezelőtt, egy demokratikus berendezkedésű országban, ahol akkor már 20 éve az emberek szabadon tájékozódhattak és elmondhatták véleményüket, láthattuk-e hogy mi jön? Voltak-e előjelei annak, hogy a fideszes hatalomátvétel gyökeresen átalakítja az ország belső viszonyait és nemzetközi kapcsolatait.
Az én állításom az, hogy szemben az 1980-as évek végén kialakult helyzettel, a 2010-es fordulat előtt pontosan látni lehetett, hogy kétharmados felhatalmazással a Fidesz hogyan kívánja átalakítani az ország politikai, gazdasági rendjét, mivel 1998 és 2002 között, az első Fidesz kormány országlásának idején „kicsiben” minden megtörtént, amit 2010 után, a kétharmados választási győzelmet követően „nagyban” megvalósítottak.
Balázs Péter: 2024 – EURÓPA ÉVE?
2024 tisztújító év, az Európai Parlament (EP) júniusi megválasztása után több fontos uniós intézmény összetétele és vezetése megújul. A kontinens hatalmas színpadán cserélődnek a díszletek és a szereplők, miközben másodjára lép hivatalba a Tanács magyar elnöksége. Jövőre éppen 20 éve, hogy Magyarország csatlakozott az Európai Unióhoz (EU), NATO-tagságunk pedig már 25 éves lesz. Novemberben elnököt választ az USA, ennek nagy a tétje: miként alakul az amerikai-kínai bipoláris erőtér, számíthat-e Európa amerikai védelemre? Az egyesülés kihívásaival küzdő Európa a széteső és átalakuló világrendben keresi a tájékozódási pontokat csakúgy, mint a birodalmi álmokat dédelgető, területrabló Oroszország, az iszlám kultúra államai és mozgalmai, vagy a feltörekvő fejlődő hatalmak.
Európa pozíciója a többpólusú világban Magyarország számára is fontos. Tudomásul kell venni, hogy az európai eredetű modernizáció már nem globális társadalmi-gazdasági minta, normaadó szokásai egyesekben a gyarmatosítás emlékeit is felidézik. Történelmi és kulturális hagyományaink szerint azonban számunkra ez a felzárkózás legjobb modellje, ezért is választottuk a szovjet összeomlás után. Európa ügye a magyar kormány számára leszűkült egy éleződő konfliktusra, amely a modellválasztással is kapcsolatos. Az uniós alapok folyósítását a közös költségvetés jogállami feltételekhez kötötte; ezeket Orbán Viktor kormánya csak részben és ímmel-ámmal teljesíti, pedig megtehetné és akkor könnyedén hozzájuthatna az uniós alapokhoz, a rendszere viszont megroggyanna. Ezért politikai zsarolással, jelesül Ukrajna támogatásának és EU-csatlakozási tárgyalásainak akadályozásával próbálja kicsikarni a számára kedvező döntést, amivel az egész nyugati világ biztonságát veszélyezteti.
Váncsa István: Áldott, békés
Csendes éj, szentséges éj világunknak csak egy viszonylag kicsiny és egyre kisebbedő hányadára borul, a glóbusz más részein viszont bősz háború dühös taréja berzeng s a béke lágy szemébe kurrogat. Ezt amúgy Richard mondja a János király negyedik felvonásában, valahol már idéztem és nem kizárt, hogy még fogom is, lévén fölöttébb kifejező és napról napra aktuálisabb. Karácsonyi gyertyagyújtogatásunkkal egyidejűleg legalább hét olyan háború tombol, amelyeknek mindegyike tízezernél több halálos áldozatot követelt, és még ki tudja, mennyit fog, pusztító erejük pedig fölöttébb változatos. Közöttük a legfiatalabb és egyben a legabszurdabb a pólyáskorú szudáni háború, amely idén áprilisban tört ki, a hadviselő felek a Szudáni Fegyveres Erők egyfelől és a szintén szudáni Gyors-reagálású Erők másfelől. Ez a csetepaté októberig nagyjából tízezer halálos áldozattal és még több sebesülttel járt, ötmillióan váltak hajléktalanná, ám ebben a lakosság semmi szokatlant vagy különöset nem talál. Szudán 1956-ban lerázta a gyarmati igát, ahogy erről a hazai sajtóban is olvashattunk, azóta ez folyik, valamit valamiért.
Szudán története részint végtelen történet, vagy legalábbis most annak látszik, részint pedig modellértékű. Jöjj el, szabadság, te szülj nekem rendet, sóhajtották a harmadik világ népei, a szabadság pedig eljött és háborút szült. Myanmar például 1948-ban vált függetlenné, azóta pedig egyhuzamban polgárháborúkkal múlatja az időt, a halálos áldozatok száma úgy kétszázezer körül lehet. Vagyis manapság a gyilkolászás nem annyira országok között, hanem inkább országokon belül folyik, korunk népei a saját házuk táján keresik az ellenséget, és mit ad Isten, rendre meg is találják. Így egyszerűbb, kézenfekvőbb, nem kell sok ezer kilométeres távolságokra utaztatni a csapatokat, kevesebb üzemanyag fogy, az eredmény viszont a legkényesebb igényeknek is megfelel. Korunk jellemző konfliktusa tehát a polgárháború, amely az otthon édes melegében abszolválható, a vitézek legkésőbb reggel nyolckor megjelennek a csatatéren, délután fél ötig hadakoznak, utána mindenki az otthonába tér.
Már amennyiben akkor még az otthon is és a harcos is megvan. Ha nem, akkor nem.
Szponzorált tartalom
A cikk az Élet és Irodalom támogatásával készült.
