Középen ablak, az ablaktól balra is, jobbra is vaságy, előbbi felett fémkapaszkodó lóg, utóbbi fölött fafeszület; elöl kerekesszék, benne Kardos Mihály atya, feje köré rácsos aurát rajzol az ablak fénye; kezében fotó, a fotón ő és a pápa.

Ferenc pápa áprilisban misézett a Bazilikában, tolószéken érkezett. Mihály már bent várta.

Összeakadt a két kerekesszékes tekintete; Ferenc jelezte kísérőjének, hogy dolga van a sorstárssal.

Megfogta Mihály kezét: jobb a jobba. Csönd.

Mihály szólalt meg, olaszul: „Santità, questo è il voslo libro – con le mie riflessioni”, vagyis: „Szentséges Atya, ez az ön könyve – az én reflexióimmal”, és átnyújtott egy kötetet.

Ferenc mosolygott. Mihály latinul folytatta: „Evangelium pro vita. Saepe legende”; értsd:

Evangélium egy életre. Gyakran kell olvasni.

A pápa ajkához emelte Mihály jobbját, megcsókolta, majd bal kezét a pap fejére helyezte, megáldotta, az pedig felzokogott.

Ferencet már tolták is tovább misézni.

Mihály emlékezik:

Egyetlen szót sem szólt. Csak szeretett.

Ez a szegedi hajléktalanellátó otthonban élő Kardos Mihály atya hetvenhetedik éve tartó életének legfontosabb találkozása.

Illetve volt egy ennél is fontosabb, közel négy évtizede.

Magány, kirekesztettség és a ’84-es dermesztő január depressziója nyomta az akkor harmincnyolc éves papot; egy reggelen az újszegedi templomban békétlenséggel szívében misézett néhány híve előtt, pontosabban csupán celebrálta a misét, mert miközben felolvasta az igét, gondolatai elkalandoztak. „Rengeteg bántás ért akkoriban a paptársaimtól, és az járt a fejemben, mit keresek olyanok között, akik ennyire nem szeretnek. Ekkor megjelent nekem Jézus, és azt mondta: Csak engem nézz! Kérte, tartsak ki a szolgálatom mellett, gonoszkodással ne törődjek. Mindössze pár másodpercig tartott az egész. Folytattam a misét. A hívek semmit nem vettek észre.”

Mihály atya kakukkfióka. De nem az a hagyományos fajta, aki kilökdösi a fészekből a pelyhes nádirigókat, hanem az, aki bújik hozzájuk, s nádirigóbb lenne a nádirigónál.

Kései gyerek, amikor 1946-ben meglátta a napvilágot, édesanyja harminchét, édesapja ötvenöt éves volt.

Az édesapa zsidó férfi, Áron törzséig vezette vissza családfáját; az ő sorsának is járna egy riport, de itt csupán néhány pötty jut neki, hátha így a fiából, Mihályból is megértünk valamit:

• 1892-től 1975-ig élt,
• istenfélő izraelita családban nőtt fel,
• gyerekkorától segített a család szegedi festékkereskedésében, tizennyolc évesen németországi gyárba küldték kiokosodni a szakmáról, s miután hazatért, saját receptű zománcokat mixelt,
• az első világháborút végigharcolta, 1919-ben tagja volt az alakulatnak, amely Szegeden kiűzte a London körúti laktanyából a Tanácsköztársaság vöröseit; tettéért a Horthy-érában Signum Laudis kitüntetést kapott,
• a béke beköszöntével ment vissza a családi üzletbe,
• 1939-ben, negyvenhét évesen ismét szólította a sereg, ezt a világégést is végigharcolta; jutalomból foghatott fegyvert, zsidóként a Signum Laudis mentette meg a munkaszolgálattól és a deportálástól, de apja, húgai, sógorai, vagyis a teljes família odaveszett Auschwitzban.
• Ekkor már katolikus, ugyanis 1941-ben, miután hitközségét felszámolta a kurzus, megkeresztelkedett,
• istenhitét az övéi legyilkolása sem rendítette meg, de 1946-ban eleresztette a keresztet, és ahogy újjáalakult régi hitközsége, visszatért a zsidó valláshoz; idősotthont alapított koncentrációs táborok túlélőinek, ahol angolkisasszony főzte a kóser kosztot és rabbi mellett adventista lelkész ápolta a lelkeket; aztán, hogy legyen még egy csavar: 1958-ban ismét váltott, megújította kereszténységi fogadalmát, és még a kommunista állami ünnepeken is templomban imádkozott, vállalva a házkutatásokat és a rendőrségi berendeléseket.

Szóval ő volt Mihály atya zsidó édesapja, aki keresztényként halt meg.

Az édesanyának is jár pár gondolatjel:

• 1911-től 1996-ig élt,
• ő se „gyári magyar”; az édesapja neve Novakov Piszarevics Szvetozár, aki asszonyával egy Szatymaz melletti tanyán katolikusnak nevelte hét gyermekét, aztán magukra hagyta őket, miután az első világháború olasz frontján magyar uniformisban sebesült halálra; az özvegy az árvákkal beköltözött Szegedre, nappal házaknál takarított, ebből éltek, éjjelente hímzett, ebből pedig taníttatta a gyerekeket.
• Mihály édesanyja a fodrász szakmát tanulta ki, majd egy neves szegedi szalonban, Heimnél kapott állást.

Potentátok és jeles iparosok látogatták az üzletet, és igen: a festékboltos is a kuncsaftok között volt.

Egymásba szerettek, de úgymond a társadalmi (meg a kor-) különbség meg a családi ellenállás miatt „nem vállalhatták fel a kapcsolatukat”. Aztán hogy a második világháború elmosta a férfi családját (vele a családi ellenállást) és a társadalmi különbséget is, szerelmük titkolt másfél évtizede után összeházasodhattak, megfoganhatott és megszülethetett Mihály.

Az 1952-es államosításig a festéküzlet biztosított egzisztenciát, aztán az anya segédmunkás béréből tengődtek, amit egy dobozoló üzemben kapott, majd 1955-re a rendszer megbocsátott annyira a férjnek, hogy könyvelői állást nyert egy állami cégnél, ami a régi polgári életformának legalább az illúzióját lehetővé tette.

Noha apja ekkoriban zsinagógában imádkozott, Mihályt az anyja katolikusnak nevelte. Sőt, alig múlt tíz, amikor hivatást is kapott:

A bérmálásomra készültem, amikor az egyik oktatáson a napnál világosabbá vált számomra, hogy Jézus barátja, szolgája, munkatársa akarok lenni. Vagyis pap. Jézus olyan életformát kínál a magamfajtának, amit, ha nem lenne, ki kellene találni, de hát van, és én boldogan elfogadom, belakom.

A kecskeméti piaristáknál érettségizett, a teológiát Szegeden végezte. Ferences szerzetes és ferences tanár akart lenni. „Az egyszerűségük fogott meg, a Krisztus-követés, az, hogy nem magyarázzák az evangéliumot, hanem megélik. Annyit értek, amennyit megélek!”

Mégse lett belőle ferences. „Lezárták a létszámot.”

1969-ben felszentelték – történetünk szempontjából nem érdektelen, hogy ugyanebben az évben tizenkétezer kilométerrel odébb, Buenos Airesben egy bizonyos Jorge Mario Bergoglio, a későbbi Ferenc pápa is pappá válhatott.

Mihály a következő három évtizedben tucatnyi gyülekezet élén megfordult; volt, ahol csupán hónapokig, másutt évekig maradt. Szolgált Endrődön, Eleken, Szarvason, Algyőn, Ásotthalmon, Battonyán, Békésen, Tótkomlóson, Vésztőn, Gyulán és Szeged számos kerületében.

Mindenhonnan továbbvezényelték.

Itt most meg kéne fejteni a folyamatos vándorlás okát. De mi se értjük igazán, s mivel nem történész doktori dolgozat készül, hanem portré egy jóságos aggastyánról, aki élete alkonyán, a Bazilikában egyetlen kézfogásra került a Jóistentől, eszünkbe sincs levéltárazni, szemtanúkat interjúzni – Mihály atya verziójára vágyunk.

„A könyvelésen édesapám munkatársa volt egy asszony, akinek a férje az Állami Egyházügyi Hivatal funkcionáriusaként, úgynevezett bajszos püspökként szemmel tartotta a szegedi egyházmegyét, a vallás visszaszorítása volt a feladata. Balszerencsémre ez az ember az én szemináriumi éveim alatt többször is harsányan érdeklődött a teológián a kis Kardos előmeneteléről, vagyis rólam. Ehhez hozzájött, hogy a diákok és a tanárok is tudtak apám zsidó származásáról. Mindezek következtében gonosz pletykák kaptak szárnyra, teljesen alaptalanul. A valóság az, hogy engem is próbált beszervezni a titkosszolgálat, ahogy szinte minden társamat, de elutasítottam őket, az igazi püspököm mentett meg a kirúgástól, de a jó híremet ez se mentette meg. Ráadásul már papként a tanúja voltam, ahogy egy ügynökké váló békepap ellehetetleníti egy idősebb testvérünket. Az ellehetetlenítőből utóbb egyházi vezető lett, és gondja volt rá, hogy sehol se verhessek gyökeret.”

Ezzel együtt, azt mondja Mihály atya, az összes egyházközségben megtalálta a helyét.

Misézhettem, prédikálhattam, és a Jóisten mindenütt megörvendeztetett néhány nagyszerű találkozással, pár jó hittanossal. Endrődön és Ásotthalmon a csodámra jártak, amikor egyszerre ötvenhat elsőáldozóm meg százhuszonkilenc bérmálkozóm volt. Mindkét falu általános iskoláját vadkomcsi káder igazgatta, előttem egyetlen pappal se álltak szóba, én viszont nem csaptam a hónom alá a fejem, mert úgy szorít, inkább időpontot kértem, hogy bemutatkozhassam, ugyanis Jézustól tudjuk, hogy minden embernek jár a tisztelet, vagyis a kommunista iskolaigazgatónak is. Fogadtak, társalogtunk, aztán kezet rázva váltunk el, onnantól sose támadtak. Persze tettem gesztusokat, például amikor rászervezték a bérmálásra az úttörőavatást a templom előtti téren, nem átkozódtam, hanem azzal kopogtam be, hogy inkább csúsztatom én egy héttel a bérmálást, csak ne csorbuljon a béke, amin úgy meglepődött a direktor, hogy azt mondta, ilyen konstruktivitást ő még nem tapasztalt a klérustól, és ragaszkodik hozzá, hogy igenis maradjon a bérmálás, az úttörőavatás kivárja a következő vasárnapot.

A nem szűnő papi támadások viszont keserítették életét, elmenekült: a Jézussal való találkozása évében, ’84 decemberében kiköltözött ferences szerzetesnek San Giovanni Rotondóba, „nyolc hónapig bírtam, hazahúzott a honvágy”. Itthon ismét nem volt jó, megint át- és áthelyezték; ráment az egészsége, negyvenkét évesen cukorbeteg lett.

„A hívek nem értették, miért nem maradok, én pedig nem beszélhettem, nem ellenkeztem, hanem engedelmeskedtem. És feszültem. Egyke vagyok, és nagy igazság, hogy a tökéletes szeretetben felnevelt egykék sorsa nehéz, mert gyermekkorukban hozzászoknak az elfogadáshoz, ami odakint a világban nem dívik, még az egyházban sem.”

A betegség komoly volt, de nem vétetett komolyan. „Azt fogyasztottam, amit a paptársaim, cukorbeteg menü nem készült, valamit enni kellett.”

Érszűkületes lett, a lábán fekélyek nőttek, trombózist kapott, aztán infarktust.

Épp betöltötte az ötvenötöt, amikor nyugdíjazták, 2001-et írtunk.

A következő évben fél lábát amputálták. Egyházmegyei otthonba került. „Luxusotthonba! Gondtalan élet, de tétlen, céltalan, értelmetlen. Rettenetesen éreztem magam. A hetven ápoltból három pap, a többi csupa előkelőség, politikusok, orvosok öreg szülei, fogalmam sem volt, fiatalemberként hogyan létezhetek köztük. Ráadásul ebben az időben keresett fel egy történész, és megmutatta, hogy a kommunizmusban milyen jelentéseket írt rólam egy beszervezett paptársam. Szörnyű volt.”

2012-ig bírta a társaságot, ekkor nagyot gondolt: albérletbe, szegénységbe költözött. Egyetlen szobájába csakhamar befogadott egy hajléktalant, aztán még kettőt. Amivel túlvállalta magát. „Az egyikük kukázott, ruháján, bőrén, haján behordta a rovarokat, hiába fertőtlenítettem, pár nap múlva megint ellepett minket a poloska, a tetű. Ha ittak, és mindig ittak, tárva-nyitva hagyták az ajtót, jégverembe értem haza. Próbáltam lebeszélni őket a piáról, hiába. Az alkohol állítólag a Sátán csábítása, de butaság mindent a Gonoszra fogni, az emberi restség, akaratgyengeség egymaga is képes a szörnyű pusztításra. Amúgy a három hajléktalanom egyike meghalt, a másik szállón, a harmadik pedig egy ideje ismét a szobatársam, immár itt.”

Mihály atya feladta az albérletet, és az újkígyósi egyházi otthonban nyert lakhatást. „Ott ismét utolért a régi pletyka és a régi rosszindulat, de ebbe már nem kell belemenni. A lényeg, hogy hamar eljöttem.”

De előbb leterítette őt a második szívinfarktusa. Plusz a kórházban fertőzést kapott, s odalett a másik féllába is. Lelke akkoriban megsínylette a test csonkítását, de ma már elég nagy az időbeli távolság, s azt mondja:

Szerencsés korban élek, mert itt a vágást nem fönt, hanem lent kezdik.

Aztán 2015-ben végre eljutott ide, a Máltai Szeretetszolgálat szegedi hajléktalanszállójába: papnak és lakónak.

„A leginkább számkivetettek, a hajléktalanok papja akartam lenni, azzal a feltett szándékkal, hogy aki hagyja magát, azt viszem a Jóistenhez; ugyanis én nem térítek, csak szót értek, aminek persze lehet a vége megtérés. Az egyházban a fejemhez vágták, hogy megbolondultam, és ahelyett, hogy idős paptársak között elmélkedve tölteném földi létem utolsó szakaszát, beveszem magam a bűnösök közé, merthogy szerintük a hajléktalan csakis bűnös lehet, és aki közösséget vállal velük, korpa közé keveredik, felfalják a disznók. A válaszom számukra az, hogy nyolc éve szolgálok itt, ez életem legjobb döntése. Csupa tapasztalás! Megtapasztaltam, hogy igenis van szívük az itt élőknek. És azt is megtapasztaltam, hogy akad bennem annyi szeretet, hogy jut belőle nekik is.”

Sőt a városiaknak is jut. Mihály atya péntekenként bejár a Szent Teréz templomba Biblia-kört tartani. „Ott is van mindenféle élethelyzet, mostanában egy végletesen pesszimista matektanárnőt próbálok rábeszélni arra, hogy ne csak a számokat, hanem az életét is próbálja pozitív értéktartományba terelni. Nekik is Jézus tanításait olvasom, mindent, ami érthető, meg azt is, ami nem. Megy a kérdezz-felelek: hol ők kérdeznek, hol én felelek. Beszélgetünk.”

Mivel Mihály atya gyerekként nyert hivatást, így a szerelemben nincs tapasztalata, legalábbis direktben nincs. Mandínerből annál inkább.

Ötven éven át a gyóntatószékben csücsülve sokat tanul az ember. Az elakadásokat, eltévedéseket meghallgatva ma már tudni vélem, mi hoz boldogságot a családra, ismerem a buktatókat, és ezekre felhívom a házasságra készülők figyelmét.

Íme Mihály atya családi jótanácsai:

• kell a közös asztal, ahol közösek az étkezések; „amikor elkezdenek külön étkezni, lazulnak az emberi kapcsok”;
• közös otthonban közös ágy, az is kell; „amikor az egyik fél vidéki vagy külföldi munkája miatt huzamosan külön alszanak, az is komoly veszély”;
• kell a közös kassza; „aki vagyonnyilatkozattal megy házasságba, az lényegében előkészíti a válását, ha nincs bizalom, oda a házasság lényege”;
• közös élmények is kellenek, közös cselekvés, közös játék, közös pihenés, közös idő, „amíg egymásra figyelnek”;
• a hívőknek extra javallat is jár: a közös ima a legerősebb ragasztó; „ha Isten felé közösen megnyílnak, akkor egymás felé is megnyílnak, és akkor nincs félreértés, nincs az, hogy én azt gondolom, hogy te azt gondoltad, hogy azt gondolom, hanem szövetség és szeretet van, és szükség esetén megbocsátás”;
• „s ha ez mind megvan, akkor a pár garanciális, boldogan, együtt öregszenek meg”.

A gyónáson megismert drámák sora végtelen. „Huszonéves pár ötéves gyerekkel, együtt laknak, de érdemben már nem beszélnek egymással. Egy másik párban lebénul a férj, az asszony beadja otthonba. Egy harmadiknál megvan a szeretet, a sok gyerek, viszont kevés a pénz, az apa külföldön vállal állást, hetekre eltűnik. Egy negyediknél az idős apához bekopogtat a hajléktalan és kétségtelenül összeférhetetlen fia, mire az apa ajtót mutat. Ez mind egy-egy tragédia előszobája.”

S mit tehet a pap? „Senkit nem utasíthat, hogy igenis minden nap beszélgess, igenis ápold magad a férjedet, igenis fogadd vissza a fiadat. Az én dolgom meghallgatni, kérdezni és imádkozni azért, hogy mindenki rátaláljon a helyes válaszra, aztán ereje is legyen helyesen cselekedni.”

Írtuk az imént, hogy Mihálynak a szerelemben nincs tapasztalata. Pontosítanunk kell: „Normális férfi nem ússza meg a szerelmet, én sem úsztam meg. A hölgyet a hivatásomon keresztül ismertem meg, de ha hiszed, ha nem, egyetlen csók sem volt közöttünk. Amikor eljött az idő, bejelentettem neki, hogy nem vállalhatom tovább a lelki gondozását. Elfogadta. Később hozzáment egy görögkatolikus paphoz, három gyönyörű gyereket szült, boldogan él szép házasságban. Fájt elengedni, de ahhoz, hogy életem során sok száz lánynak, asszonyka lehettem a lelki atyja, az kellett, hogy egyre se úgy nézzek, mint nőre. Persze hogy hiányzik a család, a saját gyermek, de én a hivatást választottam, és helyesen döntöttem. Igazi barátom sincs, talán csak egy, kint szolgál Rómában, évente egyszer ha látjuk egymást, mert barátságok ápolására se jutott se időm, se energiám, hiszen hogy felvehessem az új és újabb hozzám fordulók gondját-baját, az kell, hogy szabad legyek.”

Mihály atya anyagiaktól is szabad. Ahányszor továbbvezényelték, mindenét szétosztotta a hívek között, csak a ruháját és néhány könyvét vitte magával.

„Életem során most vagyok a leggazdagabb, az ágyam alatt két teljes doboz könyvet tartok.”

Ami pénze van, elkölti. „A püspökség havi kétszázötvenezer forint nyugdíjat folyósít. Százhatvanezret beadok ide az otthonnak adományként, marad a kilencven. Hetente egyszer taxi visz tolószékestül a Biblia órára és vissza, ami alkalmanként tízezer, marad negyven-ötvenezer. Ebben a hónapban a névnapom a program, megbeszéltem a fővérrel, hogy a harminchárom betegtársam és a tizenhat fős személyzet minden tagja kap egy-egy banánt és öt darab nápolyit, valamint egy-egy pohár üdítőt, minderre harmincezret szánok, marad a tízezer. De ne sajnálj, ehhez jön még az államtól hatvannyolcezer nyugdíj, plusz csonkaként harmincnyolcezer rokkantsági, és már rögtön száztizenhatezernél járunk, amiből jótékonykodhatom, például a volt albérlettársamnak adok havi húszezret, neki egyéb jövedelme nincs, viszont van tüdőrákja. És adok havi öt-ötezret a szentmisén megjelenőknek is. És vásárolok könyveket, és vásárolok csomó borítékot és bélyeget, ami ahhoz kell, hogy megválaszolhassam a nekem érkező leveleket. És ezzel el is fogyott a pénzem. Meg az időm is.”

Sokan írnak és sokan is érkeznek tanácsért. „Nemrég járt itt egy negyvenkét éves férfi, nyolc éve öngyilkossági szándékkal kiugrott a harmadikról, csigolyatöréssel megúszta. Nyomorult maradt, azóta gyakran beszélgettünk, eljutott valami kis hitre, persze nem lett szent, elüti a boros üveg, de legalább keresi Istent.”

Ennél vidámabb történet azé a gimnáziumi tanárnőé, aki elhozta az atyához az elsős osztályának fényképét. „Aztán négy éven át leveleztem a diákokkal. Érettségi előtt eljöttek mind, körbeültek a teraszon, és végre személyesen megismerhettük egymást. Most is várom egyiküket, másodéves egyetemista, azt ígérte, hozza a kedvesét is, aki, biztos vagyok benne, átmegy az általam összeállított ideálteszten.”

Hogy mi az az ideálteszt? Mihály atya szisztémája arra, hogy mit figyeljen meg a másikon az, aki igaz társat keres:

• figyeld meg, hogy beszél másokról; „ha valakinek faterja meg muterja van, az kicsit más, mint aki az édesapjáról és az édesanyjáról mesél”;
• figyeld meg, hogyan fordul a gyerekekhez, és azt is figyeld meg, hogy a gyerekek hogyan fordulnak hozzá;
• figyeld meg, hogy fordul az öregekhez és a betegekhez.

„Ha mindezekre képes figyelni, és ha mindezekhez jó, akkor minden bizonnyal rád is figyelni fog, veled is jó lesz, és megosztja majd örömét bánatát, örömödet, bánatodat.”

Mihály atya nap mint nap misézik a szálló ebédlőjében.

A délelőttje még a szórakozásé volt, Bud Spencer-filmet nézett a tévében. „Nem lehet mindig a Bűn és bűnhődést olvasni, bár Dosztojevszkijnél többet senki nem tud az emberről, a motivációiról. Piedone viszont abban zseniális, hogy nála a Jó világosan elválik a Gonosztól.”

Délután háromkor viszont már az Úrra figyel Mihály atya. Zöld stólát terít vállára, sorra veszi az asztalra helyezett kegytárgyakat. „Na, van borunk, van vizünk, van ostyánk, hitünk is van. Már csak néhány hívő kéne.”

Be is biceg az első hívő, surran a második, s érkeznek a többiek is. Heten ülik körbe az asztalt: hat bentlakó és egy a világ túlfelén, Kuvaitban tanító fizikus, akit harminc éve Mihály esketett, azóta is, ha itthon van, ki nem hagyná az atya aktuális szertartását.

Kalkuttai Szent Teréz élete a téma. Katolikus stand-up, sztori sztori hátán, íme egy: „Teréz anya gazdag amerikai turistákat fogadott a haldoklók templomában. A töméntelen szenvedés láttán elérzékenyültek az amerikaiak, és mondták, hogy adományoznának, mire Teréz anya azt felelte, hogy rendben, de legyen oly nagy az az adomány, hogy fájjon az adományozónak.”

Mihály, mint egy baba, bele-belekacag az általa is ezerszer mesélt történetbe, a katarzist pedig megkönnyezi – valahol itt lapul az ő varázsereje.

Eztán olvasmány következik a Bibliából, a mise végén áldozás, kézfogás, békesség – tényleg mintha templomban lennénk.

Az elmúlt nyolc évben száznál is többen megfordultak az atya miséin az otthonban. „Volt köztük egykori kétkezi munkás és sokdiplomás értelmiségi, volt tanár, katona, kamionsofőr, mindenféle ember. Mind tehetett arról, hogy idekerült, és mindet sújtotta tőle független külső körülmény is, kinél előbbi, kinek utóbbi a meghatározó. De a többség kikerül innen, egy-két év után menni kell, ez nem szociális-, hanem egészségügyi intézmény. Olyanról nem hallottam, akit visszafogadott a családja. De az erősebb akaratúak talpra állnak, munkát szereznek, albérletbe költöznek. Az elcsigázottak a hajléktalanszállót, néhányan az utcát választják. Öngyilkosaink is vannak, egyik lakótársunk komoly terveket ácsolt, de előre megmondta, ha nem kapja meg a vágyott állást, eldobja az életét. Úgy is tett: amikor elvesztette a reményt, kisétált a télbe, a fagyhalálba. Nem ítélem el, mert nem tudni, kinek mekkora a szakítószilárdsága. Mesélik, a messze Franciaországban egyszer valaki úgy emésztette el magát, hogy a gátról beleugrott a sebes Rhone folyóba. Kérdezték a tiszteletest, Vianney Szent Jánost, hogy vajon elkárhozik-e az illető. Az atya így felelt: a gát és a víz között még ott volt az Úr. Bölcs mondat. Én magam rengeteget temettem itt, sokféle halált láttam, szépet és csúnyát, lassút és gyorsat, vágyottat és váratlant.”

Magyaráz, balja valahogy mozdulatlan marad a levegőben, mutatóujja lóg csak ki az árnyékból a fénybe – tényleg mint egy szentkép.

Mesél még.

„Egy szobatársam pár hónapja lehelte ki a lelkét a mellettem lévő ágyon. Hajléktalanként, gégerákosan került be, borzalmasan szenvedett, minden joga meglett volna jajgatni, de oly méltósággal viselte a kínt, az elmúlást, én még ilyet nem láttam. Gyönyörűen tért meg az Úrhoz. Egész egyszerűen csonkig égett. Tán nekem is ilyen halált ad a Jóisten. Az ő dolga. Az életet élni kell, nem a mi birtokunk, ajándék, ő rendelkezik róla, tudja, mikor vet véget neki. Nem félek a haláltól, de nem várom, nem siettetem, még csak nem is foglalkozom vele. Soha, de soha, egyetlen pillanatra se ingott meg a hitem. Egyszerű gyalogos pap akartam lenni, áldás, hogy az is lettem, és ugyan a lábam elkopott bele, valahogy csak elbotladoztam ebben a világban.”

Jó kis végszó.

De el kell még varrjuk az áprilisi találkozás pár szálát.

Először is: Mihály atya hogyan került a kevés kiválasztott közé a Bazilikába?

Váratlanul meglátogatott a püspöki helynök, és mondta, ha vállalom az utazás fáradalmait, beférek melléjük az autóba. Gondolkodtam, kibírom-e a Szeged-Budapest-Szeged utat, és arra jutottam, hogy Ferenc pápa nekem a legnagyobb rizikót is megéri, nagyon nagy ember, úgy él, ahogy azt a kedvenc egyházfőm, a Vatikánt 1958 és 1963 között vezető és a második zsinattal megreformáló XXIII. János rendelte, vagyis az egyháznak az a dolga, hogy szolgálja az emberek üdvösségét, boldogságát, úgy az ittenit, mint a túlvilágit. Ferenc pápánk két lábbal a földön áll, de a feje mindig az égnek tart. Nem játszik, nem szerepel, hanem él. Mer jó lenni. Mer egyszerű lenni. Mer a legelesettebbek felé fordulni. Szóval mindezek miatt úgy döntöttem, a négy ép pap testvér mellé pakknak jó leszek, legföljebb bedobnak a csomagtartóba, ehhez képest ők kedvesen bekötöttek a vezető melletti ülésre.

Másodszor: mi az a könyv, melyet oly nagyra tart Mihály atya, hogy a pápának ajándékozta, és egyáltalán hogyan gondolta, hogy lesz módja átadni a kötetet?

„A pápa írt egy csodálatosan rendhagyó könyvet a Covid alatt, ami világsiker, itthon viszont számos paptársam még csak nem is hallott róla, tán mert a mi egyházi embereink hitkérdésekben jobb szeretnek hivatalos megnyilatkozásokból tájékozódni, ez viszont egy végtelenül személyes mű olyan gondolatokkal, mint például hogy nagyon más lenne ez a világ, ha nem férfiak, hanem anyák irányítanák, vagy hogy nem elitben, hanem népben kell gondolkodni, a szegényeket kell felemelni, az éhezőket jóllakatni. Ez a könyv nékem életre szóló örömhír, egy öregember mély bölcsessége, őszinte vallomása az életről. Vásároltam belőle egyet, elolvastam, beleszerettem, elajándékoztam, vettem még egyet, elolvastam ismét, azt is elajándékoztam, vettem még egyet, olvastam, na, a lényeg, hogy a mostani példány a tizennegyedik, ezt is már vagy tízszer elajándékoztam volna, de sehol sem kapható. Az jutott eszembe, hogy Ferenc pápa a világ összes könyvét megkapta ajándékba, köztük felbecsülhetetlen ritkaságokat, de az ő saját könyvét, amit magyarra is lefordítottak, na, azt biztos nem, és tán örömet okozok neki, ha látja, hogy nekem mennyire fontos ez a mű. Még megjegyzést is írtam a borítóra, azt, amit ott elmondtam neki: „Evangelium pro vita. Saepe legende.” Arról fogalmam sem volt, hogyan adom át neki, de tudtam, sikerülni fog, és rábíztam magam a gondviselésre. Megérkeztünk, odatoltak az első padsor mellé, jött Ferenc, meglátott, és ahogy közeledett felém, az jutott eszembe, hogy ez az ember olyan, mint a gyémánt, kemény, tiszta és átlátszó, aztán, amikor hozzámért, megéreztem, hogy egyúttal gyöngéd is, mint egy anya. A maximális szeretetet adta, amihez számára nem kellettek szavak, és én is a szeretet tőlem telhető maximumát igyekeztem sugározni felé. Lélek találkozott lélekkel, ami csoda. Az érintésével Isten szeretetét adta át nekem. Ezt megérezve zokogtam fel.”