Belföld

Lehettek-e hétköznapi problémái egy tartótisztnek a Kádár-rendszerben?

Mohos Márton / 24.hu
Mohos Márton / 24.hu
A BM III/III. Csoportfőnökségen dolgozóktól nem azt várták el, hogy töltsék meg a börtönöket, hanem azt, hogy bomlasszanak, manipuláljanak és kompromittáljanak – nyilatkozta a 24.hu-nak Tabajdi Gábor történész, akivel annak apropóján készítettünk interjút, hogy megjelent a Tartótisztek című könyve. Megkérdeztük tőle, mikorra juthat el oda a magyar társadalom, hogy ne keverje össze a zsarolással, megfélemlítéssel beszervezett civil hálózati személyeket a tartótisztekkel, de beszélgettünk poloskázásról, K-lakásokról, a Beatricéről és a Besúgó-sorozatról is.

Mielőtt belevágnánk, hadd kérdezzem meg: a Szent István parkban találkoztunk, merre van a legközelebb olyan K-, azaz konspirált lakás, amit a belső elhárítás használt a hetvenes-nyolcvanas években?

Nagyjából tíz méterre. A Pozsonyi út 38.-ban és a 40.-ben is volt ilyen K-lakás. Az egyik lakásnak „Duna” volt a fedőneve, 1967 után használta pár évig az egyházi elhárítás: itt találkoztak a tartótisztek a református egyház magas rangú vezetőivel. Áttételesen ismerhető meg, hogy mi minden történt itt, mivel eddig az a dosszié vált kutathatóvá a szaklevéltárban, amelyben nem a lakásban elhangzott beszélgetéseket rögzítették, hanem az ingatlan működtetésével kapcsolatos dolgokat: zárcserét, hűtőgépcserét, kávépótlást – ilyesmiket. Azt azért tudjuk, hogy a „Duna” fedőnevű K-lakásért Bíró Sándor, a III/III-as csoportfőnökség 1/c alosztályának munkatársa, a protestáns egyházi vonal tartótisztje felelt, ő jelentkezett be ide Csarnai Sándor néven.

Mohos Márton / 24.hu

Kezdjük egy fikcióval! Az 1980-as évek elején járunk, vidékről felkerül Budapestre egy tehetséges fiatal, aki 19 évesen egy egyetemi kollégiumba költözik. Melyek azok rizikófaktorok, amelyek miatt ez a fiatal egyetemista a III/III-as csoportfőnökség látókörébe kerülhetett?

Ha jól értem, most felvázolta a Besúgó című filmsorozat alapképletét.

Igen, de a forgatókönyvtől elszakadva az érdekelne, hogy egy hasonló szituációban mitől kerülhetett fel egy fiatal értelmiségi a belső elhárítás térképére?

Vegyük sorra. A belső elhárítás világán belül különböző területeken többféle osztály működött, úgyhogy többféleképpen is célszeméllyé válhatott valaki. Az egyes osztály volt az egyházi elhárítás, amely azoknak az egyházi kisközösségeknek a tagjait is figyelte, akik konfrontálódtak a Kádár-rendszerrel, ilyen volt például a katolikus egyházon belül a Bokor-mozgalom vagy a Regnum Marianum közösség, de a fiatalok körében népszerű református és evangélikus lelkészek csoportjait is szemmel tartották. A kettes osztály foglalkozott az úgynevezett ifjúsági elhárítással, ennek a leglátványosabb terepe a rendszerkritikus rock- és punkbandák köré épült rajongói kör volt, vagyis például egy olyan Beatrice-rajongó, akik elég közel került a zenekarhoz, könnyen felkerülhetett a belső elhárítás radarjára. A hármas osztály foglalkozott az egykori politikai elítéltekkel, és ha valakinek a szülei korábban börtönben ültek, és az elhárítás érdemesnek találta őt a megfigyelésre, szintén célszeméllyé válhatott. A négyes osztály a kulturális elhárításé volt, vagyis azonnal érdekessé válhatott egy fiatal egyetemista a belső elhárításnak, ha kapcsolatba került megfigyelt művészekkel, avantgárd csoportokkal, alternatív színházi műhelyekkel, rendszeren kívüli írói körökkel.

De a hetvenes évektől talán az volt a legnagyobb rizikófaktor, ha valaki aktívan részt vett a március 15-i, október 23-i titkos megemlékezések szervezésében.

Ha egy egyetemista célszeméllyé vált, ki és hogyan indíthatott vizsgálatot ellene?

Erre nagyon szigorú ügymenete volt az állambiztonságnak. Az eljárásoknak számos szintje volt, ezek közé tartozott például az úgynevezett előzetes ellenőrzés, komolyabb ügyekben bizalmas nyomozás indulhatott, a különösen veszélyes személyekről pedig úgynevezett figyelő dossziékat (F-dosszié) vezettek. Ezek bizonyos értelemben a rendőri nyomozásokhoz hasonlítottak, amelyeket egyének és csoportok ellen folytattak, csak az állambiztonság titkosszolgálati eszközöket is használhatott.

Mohos Márton / 24.hu

És akkor el is érkeztünk a tartótisztekhez. Ők valójában nyomozók voltak?

Igen. A Belügyminisztérium III/III-as csoportfőnökségén dolgozó hivatásos tiszti állomány irányította a vélt vagy valós ellenséges személyekkel szembeni nyomozásokat 1962 és 1990 között.

De ugye nem ők poloskázták be a megfigyeltek lakását, és nem ők követték a célszemélyeket az utcán?

Természetesen nem, vagy csak nagyon ritkán. A lehallgatások, a követések, a poloskák elhelyezése egy másik részleg feladata volt. A különböző csoportfőnökségektől – hírszerzéstől, kémelhárítástól, belső elhárítástól – kapott parancsok alapján az állambiztonság szervezetéhez tartozó, úgynevezett segédoperatív szervek hajtották végre a konkrét titkosszolgálati manővereket. Ez volt a BM III/V. Csoportfőnökség, a technikai szakszolgálat. A közhiedelemmel ellentétben ezek a titkos lehallgatások nem voltak tömeges méretűek, az elrendelésükről csak a csoportfőnökségek vezetői dönthettek.

A Tartótisztek című könyvének az a legfőbb újdonsága, hogy nemcsak általánosságban ismerteti a III/III-as csoportfőnökségen dolgozók munkáját, hanem egy tablót is megrajzol: arccal-névvel mutatja be azokat, akik a belső elhárításnál dolgoztak a részleg működése, azaz 1962 és 1990 között. De mielőtt róluk beszélnénk, érdemes felidézni, hogy összesen hányan dolgoztak az állambiztonságnál?

Összességében az állambiztonság létszáma az egész korszakban 4500–5000 körül alakult. Ezen belül a belső elhárítás létszáma a közel három évtized alatt stagnált, nagyjából 550–600 körül mozgott.

Ennyi III/III-as tartótiszt működött tehát a Kádár-korszakban?

Ennyi. Ennek a létszámnak kicsivel több, mint a fele, mintegy 250–300 tartótiszt dolgozott a budapesti központban, a többiek vidéken.

Mohos Márton / 24.hu

Vajon miért alakult úgy Magyarországon, hogy az ügynökkérdés, ügynökügy kifejezésekhez a közvélemény nem a hivatásos tartótisztek személyét és működését kapcsolja, hanem az általuk megfélemlítéssel, zsarolással, fenyegetéssel beszervezett civil hálózati személyeket, az úgynevezett besúgókat?

Ez nehéz kérdés. Egyszer majd valaki biztosan mélyebben is megvizsgálja, hogy ezzel az alapvetően terminológiai kérdéssel kapcsolatban mennyi a félreértés és mennyi az utólagos manipuláció.

Az angolszász kémfilmek világából mindenki számára ismert, hogy a titkosszolgálatok hivatásos munkatársait (például James Bondot) ügynöknek nevezik. Ez keveredett össze azzal, hogy az állambiztonsági szakzsargon idehaza nem a hivatásos állományt (a tartótiszteket), hanem az általuk bezsarolt, együttműködésre kényszerített civileket hívja ügynöknek.

Ráadásul az állambiztonság 1945 után más elnevezéseket, kategóriákat is használt, amikor a kollaboránsokat vette számba. Beszéltek hálózati személyekről is, és mivel ez talán a legszemléletesebb, ezt használja a történeti szakirodalom is. 1972-ben egyébként az összes hálózati személy szerepét felülvizsgálva mindenkit új kategóriákba soroltak, így a III/III-as csoportfőnökségen is titkos megbízottaknak, titkos munkatársaknak hívták a „titokban és szervezetszerűen” a szervvel együttműködő állampolgárokat. Tény ugyanakkor, hogy a belső elhárítás működésének, a tartótisztek tevékenységének feltárását jelentősen lassította az iratokhoz való hozzáférés lehetősége. A rendszerváltozáskor elsőként a politikai perek aktái nyíltak ki, majd a hálózati személyek munkadossziéi, így óhatatlanul ők kerültek először fókuszba. A történészek is hamarabb kutathatták a besúgók munkadossziéit, mint a rendszert valójában működtető tartótisztek személyi anyagait.

Visszafordítható ez még egyáltalán? Mert ha nem, akkor a magyar társadalom végérvényesen súlyosabb etikai vétségnek tekinti majd a besúgók ténykedését, mint a rendszer fenntartásáért küzdő, pénzért dolgozó tényleges ügynökök, vagyis a tartótisztek működését.

Ezt nem tudom megmondani. Én kutatással, tények és összefüggések feltárásával foglalkozom, megpróbálok társadalomtörténetet írni, és legfeljebb csak reménykedhetem abban, hogy hosszú távon ennek hatása lehet a közvéleményre. A mechanizmus működése világos. A politikai megrendelés a Jászai Mari téri „Fehér Házból” érkezik, a pártdirektívák nyomán a Belügyminisztériumban elkezdenek intézkedési terveket készíteni, nyomozásokat rendelnek el, működésbe lépnek a titkosszolgálatok, és aztán – ha szükséges és sikerül – zsarolással, manipulációval együttműködésre kényszerítenek állampolgárokat. A történeti elemzések számos ügyben feltárták, hogy az állambiztonság rendszerében mekkora a civil hálózati személyeknek a szerepe, illetve a tőlük beszerzett információknak mi a súlya az egyéb nyomozati módszerekkel (lehallgatással, követéssel, levélellenőrzéssel) beszerzett adatokhoz képest.

Visszatérve a könyvéhez: mennyire lett teljes a tartótisztek tablója?

Abban az értelemben közel teljes, hogy a már korábban is ismert nevekhez sikerült arcokat, életutakat, sorsokat, életkörülményeket kapcsolni, megrajzolhattam a tiszti állomány hétköznapi működésének kereteit, a belső viszonyokat, és 130 főtiszt karrierjét a feltárt dokumentumok alapján sikerült részletesen is elemezni.

Mohos Márton / 24.hu

Honnan érkeztek a belső elhárításhoz az emberek? Akadtak köztük polgári származásúak is?

Szinte kivétel nélkül szegényparaszti sorból, illetve a munkásvilágból érkeztek a későbbi tartótisztek, a kor fogalmaival élve döntően „népi káderek” voltak. Sokan néhányévnyi munkavégzés után fegyveres testületekhez kerültek, majd onnan át az államvédelemhez. 1948 után kampányszerűen emeltek ki a fiatalokat a nagyüzemekből (például Csepelről), és voltak, akiket különböző tömegszervezetekből vagy oktatási intézményekből vett át a politikai rendőrség. A Kádár-rendszerben is végig erős osztályszempontok érvényesültek, ugyanakkor az is kiderül az életrajzokból, hogy 1962 után már nagyon színes élettapasztalatokkal érkeztek a szervezetbe. Engem például meglepett, hogy több későbbi tartótiszt is megjárta a szovjet hadifogságot, másvalaki meg arról számolt be, hogy az édesapját 1945-ben az oroszok elvitték málenkij robotra, és azóta nem tért haza. Ez azt jelzi, hogy a hatvanas években már lazultak valamelyest a káderképzés származási előfeltételei.

Az elmúlt években a magyar közvéleményben szép lassan kialakult egy kép az egykori tartótisztekről, miután egyre-másra érkeztek olyan játékfilmek és sorozatok – például a Játszma, az Apacsok és a Besúgó –, amelyeknek III/III-as tisztek a főszereplői. A laikusok most olyannak látják a tartótiszteket, ahogy Kulka János, Nagy Zsolt, Szervét Tibor vagy Thuróczy Szabolcs megformálta őket. De tényleg ilyenek voltak?

Az említett filmek remek forgatókönyvekből születtek, melyekben sűrítetten vannak jelen a belső elhárítás működését jellemző elemek. Nézőként tetszhetnek ezek a filmek, oktatóként, előadóként viszont érzékelem, hogy az akciószerűségük egy kissé félrevezető.

A valóságban például minden sokkal lassabban történt, egy-egy beszervezés általában nem egy-két találkozással, hanem hónapok munkájával valósult meg, a K-lakásokban sem olyan intenzíven történtek a dolgok, mint az akciófilmekben.

Másrészt viszont érvényesek lehetnek a felidézett korképek. Ilyen például a Besúgóban a lakhatás kérdése, a szereplők mindennapi életkörülményeinek ábrázolása. Életszerű, hogy egy tartótisztnek is lehettek lakásgondjai, a Kádár-rendszerben ők is csak hosszú várakozás után juthattak szolgálati lakáshoz, és mindez a motivációjuk, a jutalmazásuk kapcsán is meghatározó szerepet játszhatott.

Ha már itt tartunk: hogyan jutalmazta a rendszer a belső elhárításnál dolgozókat?

Az biztos, hogy a tartótisztek az átlagnál jobban kerestek. Másrészt viszont a kiemelt fizetéssel számos megkötés is járt, sok volt a túlmunka, nem utazhattak nyugatra, de még a házasságkötésüket is engedélyeztetniük kellett. A többszörös stresszfaktor a szervezet mindennapi munkavégzésre is kihatott. A munkaegészségügyi problémákat a kezdetektől érzékelték a BM illetékes szervei. Ha pedig a személyes szintet nézzük, sokan közülük betegségek miatt „leszázalékolva” kerültek nyugállományba. Sokan úgy képzelik, hogy minden tartótiszt a Rózsadombon lakott, ám a címlista alapján látható, hogy csak a főtiszteknek jutott belbudai ingatlan. Az alacsonyabb beosztású tisztek a nyolcvanas években is csak Békásmegyeren, Újpesten vagy a Havanna-lakótelepen kaptak szolgálati lakást.

Mohos Márton / 24.hu

A rendszerváltás után kiemelt nyugdíjat kaptak?

Erre csak a levéltárban lévő történeti dokumentumok alapján tudok válaszolni. A belső elhárítás munkatársai jó fizetésekkel, többnyire a leszereléskor kapott jutalmakkal kerültek nyugállományba. A Belügyminisztériumban pénzjutalom mellett tárgyjutalmakat (például aranyórát) is osztogattak az arra érdemeseknek. A kutatható akták utolsó feljegyzései arról szólnak, hogy valakit a BM vagy a „rendőrség halottjaként” temettek el a tartótisztek közül – akár még a kilencvenes években is. Tehát az állami gondoskodás (saját egészségügyi, oktatási, kulturális intézmények, különböző juttatások vagy éppen BM-üdülők révén) halálukig elkísérte az állambiztonság munkatársait.

Azt írja a könyvében, hogy a III/III-as csoportfőnökségnek nemcsak az volt a feladata, hogy a politikai ellenséget feltérképezze, hanem az is, hogy a nyilvánosság elől elrejtsék a Kádár-rendszer nem kívánatos jelenségeit. Mondana erre egy példát?

A belső elhárításnak ez a tevékenysége a nyilvánosság kontrolljának a biztosításához kapcsolódott. Az egyik ismert tabutéma volt például a Kádár-rendszerben a szegénység kérdése. Amikor 1979-ben Solt Ottiliáék létrehozták a Szegényeket Támogató Alapot, és ezzel tematizálták a szegénység problémáját, a belső elhárítás akcióba lépett. Ez nem direkt elhallgattatást vagy börtönbe zárást jelentett, hanem egy lejárató akciót. Cinikusan „Kéregető” fedőnéven indítottak egy eljárást, amely nemcsak titkos megfigyelést és adatgyűjtést jelentett, hanem igyekeztek kompromittálni a SZETA vezetőit: bizalmatlanságot próbáltak szítani, miután egyes vezetőket hamisan hanyag pénzkezeléssel vádoltak meg.

Érdekes adat a könyvében, hogy az 1970-es évtizedben évente mintegy 100–130 embert ítéltek szabadságvesztésre politikai okok miatt. Közülük hányan lehettek olyanok, akiket a belső elhárítás juttatott börtönbe?

Szinte senkit, mivel a börtönbüntetések döntő többségét a kötelező sorkatonai szolgálatot megtagadókra szabták ki, néhányan pedig azért kerültek rácsok mögé, mert tiltott határátlépést követtek el.

A III/III-as csoportfőnökségtől nem azt várták, hogy töltse meg a börtönöket, a belső elhárítás feladata a bomlasztás, a manipulálás, a kompromittálás, illetve a titkosszolgálati eszközökkel beszerzett információk más pártállami szervekkel történő megosztása volt.

Ez volt a „szignalizáció” intézménye, amelyet követően az adott hivatali, munkahelyi vagy iskolai vezető beszélgetett el azokkal, akiket figyelmeztetni akartak.

Mohos Márton / 24.hu

Arról nem ír a könyvében, hogy a III/III-as tartótisztek a tevékenységük során vajon átlépték-e jogszerűség határait. Elkövettek-e bűnöket, vagy nyomozóként az akkori jogszabályok szerint jártak el?

Erről azért nem írtam, mert egyrészt a jogtörténeti megközelítés kevésbé érdekelt, másrészt ezt a kérdéskört már a kilencvenes években tényfeltáró bizottságok és igazságügyi eljárások is vizsgálták. Ismert, hogy a „szocialista törvényesség” jegyében a hetvenes évektől több titkos törvényerejű rendelet hoztak az állambiztonság tevékenységével kapcsolatban. Ezek a titkos jogszabályok egyrészt növelték a belső elhárítás jogkörét, másrészt igyekeztek szétteríteni a nyomozásokkal kapcsolatos személyi felelősséget, valamint lehetőséget adtak arra a tartótiszteknek, hogy szinte minden egyes lépésükkel kapcsolatban elmondhassák: parancsra cselekedtek.

Merre szélesíthető még tovább a tartótisztek tablója?

Amit most elkészítettem, az leginkább egy puzzle-hoz hasonlítható. Egy állomásnak, kutatói helyzetjelentésnek tartom. Eddig jórészt egyedi történeteket sikerült feltárniuk a kutatóknak, itt az ideje, hogy a tényeket egy nagyobb rendszerben, összefüggéseiben is ábrázolni lehessen. Az is fontos, hogy az állambiztonság, ezen belül a belső elhárítás működését pontosabban, árnyaltabban helyezhessük el a Kádár-kori magyar társadalom valóságában. Ennek a könyvnek a megírásakor például az volt az egyik legizgalmasabb felismerésem, hogy a tartótisztek nemcsak megfigyelték és manipulálták a kádári panaszkultúrát, hanem a belső körükben maguk is alkalmazták azt. Ráadásul kisebb-nagyobb fegyelmi vétségekkel, fusizással, korrupcióval sokan ki is játszották a számukra is adott szabályokat. Összességében tehát sokkal mélyebben tagozódtak bele abba a társadalmi-politikai rendszerbe, amelynek a megvédésére felesküdtek, mint azt korábban gondolhattuk.

Ajánlott videó

Nézd meg a legfrissebb cikkeinket a címlapon!
Olvasói sztorik