Nemrég összeszámoltam, 125 család tartozik hozzám. A hat év alatti gyerekek 180 körül vannak. Minden csecsemőnek fejből tudom a születési dátumát és a nevét. Aztán mindig van nagyjából 18 várandós kismama. Sokszor már az ő adataik is mennek kívülről. Nemcsak az óvodában vagyok a védőnő, hanem az iskolában is, az utóbbi még száz gyereket jelent. Sok helyen több védőnő is dolgozik. Én itt egyedül vagyok.

Mudri Anita védőnői körzete a Szabolcs-Szatmár-Bereg megyei Nagycserkesz és a hozzá tartozó 16 tanyabokor. Reggel nyolc előtt a nyíregyházi otthonában találkozunk vele, aztán együtt indulunk el. Végigkísérjük egy munkanapját.

A közlekedésben egy, a Magyar Máltai Szeretetszolgálattal kapott terepjáró segíti – volt ugyan korábban saját autója is, de azzal gyakran elakadt, olykor a rendőrökhöz vagy a polgárőrökhöz kéredzkedett be, ha nagy hó hullott vagy ömlött az eső. Az új járművel földúton, sártengerben sem gond eljutni a tanyabokrokba.

Mindig előre megtervezi, milyen állomásokból áll majd a nap, a menetrendet nem csak egy cetlire, de a tenyerére is feljegyzi.

Nem tudna egy irodában ülni reggel nyolctól délután négyig. Emberekkel való kapcsolat, közvetlen viszony minden helyivel, folyamatos jövés-menés: ezeket kedveli a leginkább a munkájában.

Szeretem a mozgalmasságot, hogy mindenféle emberrel találkozom, mindenféle réteggel. Néha persze érzem, hogy túl sok, főleg a látogatós napokon, mentálisan teljesen lemerítenek. Olyankor hazamegyek, aztán ne is szóljon hozzám senki.

A nyugalom tényleg nem gyakori vendég, Anita csengőhangja a nap meghatározó háttérzenéje.

A védőnő két-három napot családlátogatással tölt, a többi napon a rendelőben dolgozik. Itt olykor meghirdetett tanácsadást tart, de a kismamák máskor is mennek hozzá különböző ügyes-bajos dolgaikkal. Mi is a rendelőben kezdünk, itt ügyel a háziorvos is, középen a fogorvos, az első ajtó az övé. Kialakított egy játszósarkot is, ha a gyerekükkel jönnek az anyukák, le tudják oda tenni őket. Van olyan gyerek, aki először itt lát ilyet. Sokan mosdót is.

Minden látogatás más, ahány ház, annyi téma és megoldandó feladat. Más van terítéken egy jólétben élő családnál, más egy szerényebb körülmények között élőnél. A hozzátáplálásról mindenhol szó esik, utóbbinál viszont a lakhatásról, az életkörülményekről is muszáj szót ejteni. Például arról, van-e otthon elég tápszer, tartós élelmiszer.

Változó, hogy mennyi időt tölt egy háznál. Van, ahová csak tíz percre ugrik be, de egy újszülöttnél legalább egy órát elidőzik, megmutatja a köldökkezelést, átnézi a kicsi bőrét, végigbeszélnek az édesanyával mindent kérdést a lázcsillapítástól kezdve a fürdetésig. Kérdés pedig mindenhol rengeteg akad.

Anita nem akart mindig védőnő lenni. Érettségi előtt még arról álmodott, hogy mentőtiszt lesz, végül beírta mindkét szakmát, de a védőnőhöz volt elegendő pontja. Később is elgondolkodott a váltáson, végül mégis maradt, azt érezte, nem bírná lelkileg, amit a mentősök csinálnak. 2006-ban végzett, ekkor már volt is munkahelye a szintén szabolcsi Ibrányban. Néhány évet ott töltött, majd megszületett a nagyobbik gyereke, utóbb megszűnt az ibrányi szerződése, aztán jött a második fia.

2013-ban Nyíregyházán kezdett el újra dolgozni, nem sokkal később érkezett a nagycserkeszi lehetőség. 2015 óta itt ragadt. A kényelmes belvárosi munkahelyét hagyta ott emiatt.

Nem bírtam a várost, jobban szeretek itt kint mászkálni. Párom nagycserkeszi, apósomon keresztül kerültem ide gyakorlatra, ő volt itt a falugondnok sokáig. Most az az újszülött, akinél egykor gyakorlaton voltam kint, terhes. Megszületett az első »unokám«.

Itt sokkal közvetlenebbek az emberek, mondja. Az előző védőnő 37 évig dolgozott a településen, először rácsodálkoztak a helyiek az új arcra, de nem kellett sokat küzdeni a bizalmukért, hamar elfogadták. Az első három hónapban még lejegyezte, hogy aznap hol járt, kinél volt, mindenkihez írt néhány jellemzőt is, mint például: „előttük van kút”. Ha meglátott egy kismotort az udvaron, bement, bemutatkozott. Nagyobb konfliktusa nem igazán volt, kivéve egyetlen családot – miattuk sokat járt a bíróságra.

„Anya és apa is állandóan ittak, nem egyszer mentem ki arra, hogy mindenki részeg, a gyerekek magukra hagyva. Emlékszem, ez az apuka egyszer utánam jött, aztán levágta mellém a baltát” – emlékszik vissza. A védőnőknek, amint felmerül a bántalmazás vagy az elhanyagolás gyanúja, nem dolguk azt kinyomozni, viszont jelezniük kell a gyermekjóléti szolgálatnak. Az illetékes hatóság dönti el, mi történt valójában, és annak mik a következményei.

Az elmúlt nyolc évben két bántalmazásos esettel találkozott. Az egyikben el is vették a családtól a gyerekeket. „A család egy disznóólszerűségben élt, a gyerekek ott feküdtek a földön egy vékony szivacson. A hároméves gyereknek a hátán találtam tenyérnyomokat. Mondtuk, hogy kész, ez így nem mehet tovább, innen addig nem megyünk haza, amíg ezek a gyerekek itt vannak. Elkerültek anyaotthonba, ott derült ki – mivel már szem előtt voltak –, hogy az anya bántalmazza a gyerekeket. Végül ki is emelték őket. Sokat jártam kihallgatásokra emiatt.”

Súlyos elhanyagolással egyszer találkozott. Egy család eltűnt, hetekig nem lelte őket. Egy tanyabokor elhanyagolt parasztházában talált rájuk, a gyerek olyan súlyos állapotban volt, hogy már alig mozgott, sírni sem volt ereje. Egyből mentőt hívott. Volt nála mérleg: a hét hónapos csecsemő négy kilót nyomott. Majdnem meghalt. A kórházban kiderült, hogy anyagcsere-problémái voltak, egyéves korára kezdett helyrejönni. Ennek ellenére nem emelték ki a családból.

A gyermekvédelmi rendszer ezer sebből vérzik: teljesen újra kellene gondolni

– mondja Anita, aki sokszor érzi úgy, hogy nem tud érdemben segíteni. Hogy a körülményeken ő egymaga nem képes javítani. Pláne, ha a szülő sem úgy áll hozzá, ahogy kéne. Ha nem fogadják meg, amit mond. Ha folyamatosan romlanak a körülmények, ha nem váltják ki a gyógyszereket, ha nem mennek el nőgyógyászhoz. Olykor őt is elfogja a tehetetlenségérzet, amikor végignézi, ahogy egy olyan családnál születik újabb gyerek, ahol nem adottak ehhez a megfelelő körülmények. Miközben egy anyuka nemrég csak azért tartotta meg az ötödik gyerekét, mert nem volt pénze abortuszra. Negyvenvalahány ezer forintról beszélünk.

Ahol a szülők tudnak dolgozni, ott sokkal jobbak az otthoni körülmények. Ahol rosszak, ott gyakran előfordul, hogy a gyereket az óvodában kezdik el kézmosásra, vécéhasználatra tanítani, számos helyen még kinti vécé sincs. Az egyik legszegényebb utcában a házak 90 százalékában nincs bevezetve a víz, vagy ahol akad is fürdőszoba, olyan szegénységben élnek, hogy nem tudják fizetni a vizet, így előbb-utóbb a fürdő is lepusztul.

Van a közelben egy kacsafeldolgozó üzem, aki oda bekerül és megállja a helyét – mivel kemény fizikai munkáról, éjszakázásról beszélünk –, az jól keres, viszont, aki feladja, nem igazán tud máshol elhelyezkedni. Mezőgazdasági munkák akadnak még, nyáron sokan bevállalják a dinnyecsőszködést, az egész családdal kiköltöznek a dinnyeföldre. Ilyenkor ő is odamegy családlátogatásra. „Nyáron mindig kapok dinnyét. Nőnapon meg az egyik kisfiú virágot is hozott.”

Hogy mit jelent a védőnő itt a családoknak? Hát, segítséget, mondja Anita.

Nagyon bíznak bennem, sokszor olyan dolgokról is tudok, amiket biztos, hogy senki másnak nem mondanak el. Tőlem nem jut vissza semmi, nem játszom el a bizalmukat. Segítség vagyok.

A kismamákat minden alkalommal felkeresi, akár egy súlymérésről, egy gyors vizeletvizsgálatról van szó, vagy épp arra kérik, hogy nézzenek meg egy szívhangot, mert az anyuka nem érzi a születendő gyermeke mozgását, és ettől megijed.

A mai listán szerepelnek olyan gyerekek is, akiknek az óvodában fejtetűt talált a hajában, nekik szükségük van igazolásra arról, hogy megszűnt a probléma, mielőtt visszatérhetnek a közösségbe. Egy másik családnál autisztikus tüneteket mutat az egyik gyerek, a neurológiai vizsgálatával kapcsolatban megy a szervezés. Az egyik kislány hajhullásával kapcsolatban is intézkednie kell, plusz egy cukorbeteg kismamát is muszáj ellenőrizni, méri-e rendszeresen a cukrát, ha már a kórházba nem volt hajlandó befeküdni.

Némelyik családnál büszkén mutatják, milyen sokat szépült a ház az utóbbi időben, máshol szabadkoznak az aktuális állapotok miatt. Van, ahol néhány éve még rengeteg konfliktus kísérte a védőnői látogatásokat – nem volt bútorzat, hiányzott a festés –, de mára sikerült elérni, hogy a család teljesítse az előttük tornyosuló feladatokat. Anita szerint az ilyesmi is fontos sikerélmény.

Elmaradások, szűrővizsgálatok, vitaminok, időpontkérések, fogamzásgátlás, mit ehet a gyerek, mit nem: semmi sem maradhat kibeszéletlenül a védőnővel. Aki néhol Anita, máshol „védőnéni”.

De mi számít sikernek?

Ha végigjárja az iskolát, ha szépen gondozza a gyereket kiskorától kezdve. Ha időben eljutnak, ahová kell, fejlesztésre, gondozásra. Ha valamilyen tünetet észlel, akkor bejön szólni.

Mára megtanulta szétválasztani a munkát és a magánéletet, azt mondja, miután hazamegy, nem foglalkozik azzal, mi volt napközben. Aztán persze egy-egy durvább esetnél csak nem tudja elkerülni, hogy egész nap vagy akár egész héten azon agyaljon. A családja mindig támogatta ebben, szerinte ezt máshogy nem is lehetne csinálni.

Időnként próbál más családok nevelési stílusán is változtatni, még ha komoly kihívás is, annyira ráhagyóan nevelnek néhol. Az egyik kislány például a minap azért nem ment óvodába, mert nem volt tiszta a pulóver, amit viselni szeretett volna – édesanyja a kívánsága szerint kimosta, ám az indulásig nem száradt meg.

„Ha cukros vizet akar inni a gyerek, akkor azt iszik. Az egyik kislány négyéves lesz, napi több liter kólát iszik meg, egy éve küzdök az anyával, hogy egyszerűen ne vegye meg neki, hiszen az óvodában megissza a vizet. »De a kislány elájul, ha nem veszem meg neki!«, feleli erre. Egy négyéves gyerek diktál, és nehéz megértetni velük, hogy nem azzal tesznek jót, ha ráhagynak mindent. Kellenek szabályok, hogy biztonságban érezzék magukat.”

Igyekszik változtatni ezeken a beidegződéseken, amennyire a lehetőségei engedik. Próbálnak napirendet kialakítani már csecsemőkortól kezdve, de nem mindenki veszi jó néven, és sokallt már be attól, hogy megpróbálták átvágni vagy hülyének nézték. „Elegem van az egészből”, fakad ki ilyenkor.

Aztán kiheveri egy nap alatt és újra útnak indul.

Titkok is akadnak bőven, de általában mindig fény derül rájuk. „Egyszer egy gyerek nem hízott, nagyon vérszegény volt, bekerült a kórházba is. A doktornő utánanézett, azzal szembesült, hogy nincs kiváltva a tápszer. Kiderült, hogy a nyers tehéntejet kamillateával hígította a család, azt adták a csecsemőnek. Alig élte túl.”

A sokadik megállónk Hajniék háza. Hajninak nyolc gyereke van. Mindig mosolyognak azon, hogy Anita 40, Hajni pedig 35 éves, de már van két unokája. Úton a harmadik. Egyik gyereke 11 hónaposan hunyt el. Belenyúlt egy hosszabbítóba, nem tudták újraéleszteni.

A védőnő azóta mindenhol figyel erre is, mindig ott van az agyában: ha valahol látja, hogy csak úgy összetoldanak két vezetéket, szóvá teszi. De sok helyen még most sem figyelnek erre.

Sajnos, nekünk is az kellett, hogy megtörténjen. Nem tudjuk, mi lesz holnap. De itt ma már semmi nem tud rázni

– mondja Hajni. A védőnővel átbeszélik az aktuális problémákat – tápszer, időszerű oltások, altatás. Ingerszegény környezet, besötétítés, meseolvasás, hangzanak az utóbbival kapcsolatban az intelmek. „Én fejből találom ki a meséket, olyanokat, hogy jobban tetszik nekik, mint a könyv”, bizonygatja az anyuka. Kettőjük ismeretsége régre nyúlik vissza, Anita már Nyíregyházán is gondozta az egyébként odavalósi Hajnit, aki aztán elkerült Nagycserkeszre, és itt újra egymásba botlottak.

Két gyermeke épp óvodában, egyiküket holnap íratja be az iskolába. „Nagyon okos gyerek, még a tanár bácsi is megdicsérte. A másik akaratosabb fiú, el van kényeztetve. Előtte hét hónappal történt, ami történt. A széltől is óvtuk. Most meg visszakapjuk.”

Mindenért hálás Anitának. Bármiben is kérjen segítséget, ő mindenben ott van neki, „hiába nyolc gyerek van, én mindegyikőjük születésénél kértem tanácsot, nem mindegyik egyforma”. Számíthatott is rá mindenben. „Még ha csak délután öt percre is futott le, hogy »jól vagy, minden rendben?«. Vagy csak felhívott. Ő nem csak egy védőnő nekem. Hiába van rend, tisztaság, elegendő étel, Nyíregyházán ennyi gyerek születését már nem úgy vennék, ahogy ő.”

Anita zavarban van, de Hajni biztosítja, hogy ő most nem hízeleg, ezeket a háta mögött is bárkinek elmondaná. Előkerül néhány régi történet is, többek közt arról, hogy Anita rendszerint hamarabb tudta Hajniról, hogy terhes, mint ő maga.

Mindig én szóltam, hogy »Hajni, nem vagy te terhes?«. Ő meg mondta, hogy »Anita, ne beszéld már belém!«. Aztán hoztam a tesztet, kiderült, hogy az.

Jöhet a következő megálló. Anita mesél. „Az okoz örömet, amikor rendben van minden. A sikersztorik. Amikor van egy magas vérnyomásos titkolt terhesség, és sikerül odáig eljutni, hogy megszületik a gyerek és egészséges.” A munka önmagában sem egyszerű kihívás, ehhez jön még a rendelőben a tonnányi adminisztrálás. Sokat küzd, hogy meglegyen a papírmunka, mert ha nincs dokumentálva minden, olyan, mintha semmit sem csinált volna. Rengeteg jelentést kell írni: oltások, szűrések, éves statisztikák.

„Anyagi szempontból mindenki azt mondja, hogy jobb lenne, ha jobban megbecsülnék”, társadalmi szempontból viszont semmilyen negatív élménye nincs, teljesen elfogadták a helyiek mára.

Mindennap a gyerekek viszik előre. „Kicsit azért legalább nekik jobb legyen már.” Megviseli, olykor meghasad a szíve attól, hogy „ezeknek a gyerekeknek nincs semmijük, de tényleg semmijük”. Alkalmanként visz magával a saját családjában már nem használt ruhákat, hogy kaphassanak új darabokat. Nem könnyű azzal szembesülnie, hogy sokan túl fiatalon vállalnak gyereket. Olykor alig elvégezve a nyolcadik osztályt. Nem ritkán érkeznek a rendelőbe kismamák az iskolából. „Van, hogy az iskolában egy fiatal lány védőnőjeként vagyok ott, aztán jönnek hozzám, mikor szülnek.”

A gyerekekért igyekszik mindent megtenni, amit csak tud. Egy tehetséges gyereknek például néhány éve kijárt egy próbanapot a környék egyik elitiskolájában.

Volt az általános iskolában egy kisfiú, aki kiemelkedően jól tanult, de az osztálytársai piszkálták. A fejlesztőpedagógus szólt, hogy egy jobb iskolába kéne íratni, ahol több esélye lenne továbbtanulni. Egy nyíregyházi iskolában felvették, ott is annyira jól tanul, olyan elszánt, azt mondta, orvos akar lenni. Lassan érettségizni fog. Biztos, hogy orvos lesz, sikerülni fog neki.

Egyes szülők hanyagsága miatt viszont sokat bosszankodik. Hogy nem mennek el vizsgálatokra, terhesgondozásra, nem váltják ki a gyógyszert, ha ki is váltják, nem szedik. Nem törődnek az egészségükkel, dohányoznak kismamaként. „Néhol nem a szegénység a baj, hanem a hozzáállás.”

Aztán eszébe jut, hogy ismerte ezeknek a szülőknek a szüleit is. Tudja, milyen körülmények között nőttek fel. Hogy a mostani szülő gyerekként soha nem láthatta azt, hogy anya és apa elmennek reggel dolgozni, reggelit készítenek, kitakarítanak. Nem látott soha mást, nem is tudja, hogy lehetne máshogy is csinálni.

Az viszont még soha nem fordult meg a fejében, hogy otthagyja a védőnősködést valami más munkáért.

Sehol sem könnyű, az elit részeken is megvannak a nehézségek. Megtaláltam itt magam, szeretek itt dolgozni, akkor is, ha sokszor tényleg nehéz. Türelmesebb, határozottabb lettem, mióta itt vagyok, korábban nem mertem volna így konfrontálódni, megmondani a magamét, felszólítani másokat.

Anita a munka mellett elsőéves a gyógypedagógiai szakon, éjjelente szokott tanulni, néha egy-két napot kivesz szabadságnak. Tavaly hirtelen felindulásból beadta a jelentkezését, majd arra eszmélt, hogy felvették. Errefelé nagyon sok gyerek küzd tanulási zavarokkal, illetve egyik kisfia is diszlexiás, diszgráfiás, „minden disz- megvan neki”.

Hazafelé tartunk. Hosszan hallgat, aztán csak annyit mond: lassan el kell kezdeni tanulni a következő vizsgára.