A fiú tökéletes másolata az apának. A tekintete, az alkata, a vonásai, sőt még a szakállának a fazonja is. Huszonegy éves, a szüleivel él ebben a József Attila-lakótelepi, földszinti panellakásban, ahol mi most letelepszünk a nappaliban.

Az apát Nagy Gábornak hívják. Ő a mi egykori üzemgazdász-mérnökünk. Pár hónapja találkoztam vele először a Nemzetközi Dokumentumfilm Fesztivál Story Bridge nevű, filmkészítőknek szóló ötletbörzéjén, ahol a szervezők meghívására, sok más civil társaságában mesélt magáról. Film eddig nem lett belőle, de mi most itt vagyunk, legalább.

Délután öt óra van, egyelőre csak ők ketten vannak itthon a családból.

– Milyen volt a mai napja, Gábor?

– Mint a többi. Kemény. Hajnali kezdés, aztán fel a takarítógépre egészen délutánig. De tudja mit? Én szeretem csinálni. Mindig is érdekeltek a masinák. Szállítom a szemeteszsákokat a gyűjtőhelyre nagy teherautókkal, sőt olykor kis traktorokat is vezetek, amikor például a tavaszi ültetés előtt a közparkokban kell megforgatni a virágágyások földjét. De ha csak a járdákat söpröm a géppel, ami a leggyakoribb, akkor is élvezem, hogy odaköszönnek, integetnek nekem a környékbeli gyerekek, meg rámmosolyog az anyukájuk. Van a körzetemben egy óvoda, ott szoktam vizet vételezni a géphez, amikor odaérek, a kissrácok mind kiabálni, ujjongani kezdenek: megjött a takarító bácsi! Ülök a kis egyszemélyes üvegfülkémben, és rendet meg tisztaságot csinálok a környezetemben. Őszi leveleket is szeretek összesöpörni, annak olyan finom, nedves az illata. Közben a fülhallgatómon szól a zene, vagy éppen egy hangoskönyv beszél hozzám. Hosszú regényeket, egész versesköteteket hallgattam én már végig takarítás közben, szóval nem hagyom, hogy monoton rutinná váljon a munkám.

– A rendcsinálás vonzza?

– Eltalálta. Kényszeres rendcsináló vagyok, igen. Mániákus.

Oké, egy rendmániás ember dolgozzon csak a köztisztaságiaknál, ez így van jól. Másrészt viszont mit keres egy diplomás férfi éppen a reménytelenül újra és újra felhalmozódó csikk-kupacok között meg a szeméttelepen?

Hogy mit? Hát, a nyugalmát. Mert megcsömörlött a kereskedelemtől, aminek a környékén harminc éven át üzemgazdászként, de mindenféle egyéb funkciókban is dolgozott. A teljesítményhajhászástól meg a rémes főnököktől, tisztelet a kivételnek, mert olyan is akadt. Ő, ha valamilyen nagy idiótaságot tapasztalt, soha nem rejtette véka alá a véleményét vagy a dühét, de miért is kellett volna kussolnia? Aztán idővel megunta, kiégett. Higgyem csak el neki nyugodtan, nincs ezzel az érzéssel egyedül, harminc év meg bárkinek túl sok lenne abban a szakmában. A legutolsó főnöke, egy egészen fiatal nő, az a modern menedzserfajta, azt találta a szemébe vágni, hogy a kritizálásai túl negatív karakterre utalnak, és ad rá neki egy napot, hogy változtasson a személyiségén. Pardon, hogy min? Na, pá, kezicsókolom. Ő bizony felmondott, és végérvényesen hátat fordított annak a rohadt szakmának. Slussz-passz. Neki családja van, gyerekei, három is, mikor elhúzott onnan, már éppen betöltötte az ötvenet, szóval muszáj jól éreznie magát a bőrében. Vagy legalábbis valamivel jobban.

Az az igazság, hogy a senki földjén toporgott éppen, amikor meglátta azt a bizonyos Facebook-hirdetést. Hogy a Baranyi Krisztináék a kilenckerben vettek egy vadonásúj takarítógépet, és keresnek hozzá egy kezelőt. Na, nézzenek oda, ő meg éppen kilenckerületi lakos! És véletlenül – de tényleg micsoda egybeesés – még jogosítványa is van az ilyesfajta spéci masinákhoz. El is ment, megnézte magának, ott állt a gép a garázsban, tisztára mintha csak őrá várt volna. A kommunális cég meg rögtön a keblére ölelte, kész hallelujázás volt ott, amikor egymás markába csaptak. Hát hogyne! A jelenleg 53–54 évével a legfiatalabb a csapatban. És ellentétben a többiekkel még képesítése is van erre-arra. Azt a gépet például egyetlen másik alkalmazott sem tudná kezelni. Ő meg szépen fölült rá, és három éve le se szállt róla.

Nagy Gábor köztisztasági dolgozónak saját Facebook-oldala is van, amelyen főcímként a következő krédót avagy hitvallást olvashatjuk:

Az a pozíció, amit én képviselek, az egy kulturális, civilizációs pozíció!

Tiszta, világos sor.

Az oldalán található bejegyzések témái olykor a köztisztaság témakörébe tartoznak, máskor általánosabbak, de mindenképpen az ország állapotáról szólnak, szigorúan tapasztalati alapon. Ír például a Kilián-laktanya átjárójáról, ami évek óta folyamatosan telítődik emberi fekáliával és húggyal. Ők meg időnként nekiállhatnak kipucolni a bokáig érő, bűzlő trutyit. A felelősséggel pedig röplabdázik egymás közt a kerület és a főváros.

Mit vár el a lakosság meg a helyi politikum? Hogy minden egyes gisgugya boldogabbik végén készenlétben álljon egy-egy kommunális dolgozó, és a kipottyanó szart már lehetőleg a levegőben kapja el? Ez nyilván nem megvalósítható. A megoldás tulajdonképpen egyszerű lenne, csak első körben nem annyira népszerű. Fegyelmezni, igenis büntetni és edukálni kell.

Máshol Gábor dühöng az Ecseri megálló szerencsétlen átnevezése miatt. Változtatunk valamin, vagy csak gyáván úgy csinálunk, „mintha”? Öregország, hullaország! – jelenti ki summázva. A bejegyzések között – hogy az élet mégse legyen mindig drámai – líra is akad: A videókon Weöres Sándor, Nagy László meg József Attila verseket szaval ez a köztisztasági dolgozó.

„Mit csináljak, erős a racionalizációs törekvésem. Nem hagyhatom szó nélkül, ami zavar és felháborít. És még nem veszítettem el a szemem, az agyam se, remélem. Talán nem indokolt az indulatom? Képtelen vagyok megszokni, hogy ez az ország egyre távolabb kerül mindenféle rendtől. Magyarország az egymást bántalmazók földje lett, ahol dominál a gyűlölet. Igenis, dühös ember voltam és maradok is, míg fel nem dobom a talpam. Ha elhagynám ezt a dühöt, az önazonosságomat veszíteném el vele. Tetszik érteni? Talán ezért imádom a költők közül a legjobban József Attilát. Mert ő a düh svungjával írt csodákat. És közben sose fosta a szót.”

Időközben hazaérkezik Gabi, Gábor felesége a kilencéves Jázminnal együtt. A kislány odarohan az apjához, az ölébe bújik, csacsog hozzá, ad neki sok-sok puszit.

Jázmin a szemünk fénye. Mindenki imádja, olyan a természete. Előfordult például, hogy a gyerekem leszólított az utcán egy szolgálatban lévő rendőrt: szép autód van, beülhetek? Talán máskor, kislány, most dolgozom – így a rendőr. A telefonom elkezdett éppen csöngeni, odanyúlok érte, mire felnézek, Jázmin már ül is benn, forgatja a volánt és tütüzik hozzá. Hogy csinálta ez a gyerek? Mindenkit levesz a lábáról.

– A nagyfiai húsz év körüliek, ez a kislány pedig még kicsi. Mind a három gyerek közös ebben a családban?

– Mindegyik Gabié, de egyiket se ő szülte. Mikor Gabival összetalálkoztunk, ő 32 éves volt, én közel negyven. A két fiam nem sokkal a válásom után hozzám került, egyedül neveltem őket. Két nagyon nehéz kiskamasz. A nagyobbik ráadásul kóros figyelemzavarban szenvedett egész életében, annak összes következményével, és ez örökké el is fogja kísérni őt. Nem látszik meg rajta, rendkívül okos fiatalember, de ez a betegség behatárolja az életét, nagyon sok türelem kell hozzá. Gabi vállalta, hogy az anyjuk lesz. A feleségem nem mindennapi teremtés, annyi benne a természetes szeretet, és hozzá döbbenetes, határtalan türelme is van. Egészen páratlan nő.

– Aki tehát 32 évesen kapott két nehezen kezelhető fiút?

– Hármat. Velem együtt.

Évekig próbálkoztak, de közös gyerekük nem lehetett. Mikor ez bizonyossá vált, mindketten azonnal az örökbefogadásra gondoltak. Olyan hamar megnőttek a fiúk, és ők még egy kicsit babázni szerettek volna. A gyermekjóléti szolgálatnál, ahol jelentkeztek, az első felmérésnél kikérdezték őket: Hány éves gyereket akarnának? Mindegy. Lányt vagy fiút? Nem szempont. Egészséges gyerekre gondoltak? Persze, de ha van valamilyen baja, az se probléma. A jólétisek csak tátották a szájukat, majd óvatosan megkérdezték: van valami származási kikötésük? Semmilyen. Lehet akár cigány is? Természetesen.

Így azért könnyebben megy a dolog. Az örökbefogadni szándékozók többsége ugyanis szőke, kék szemű lánybabára vágyik. Egy apró angyalkára. Lehetőleg csecsemőkorúra. Jó génekkel rendelkező felmenőkkel. Csakhogy a szőke fürtös, kék szemű, egészséges csecsemők általában nincsenek állami gondozásban, hanem jellemzően a saját családjuk neveli őket.

Nem tartottak attól, hogy a szokásosnál is több kockázatot vállalnak a teljes feltételnélküliséggel? – kérdezem tőle.

Mindenki szerethető. Ezt betonbiztosan így gondoltuk, és most is így gondoljuk Gabival.

Már a legelső ajánlat izgatottsággal töltötte el őket. Belenézhettek a gyerek aktájába is. Egy három és fél éves roma kislány, akit egy gyerekanya szült Borsodban. A baba csak a védőnőnek köszönhetően maradt életben, amikor egy rutinútja során észrevette: az anya egyáltalában nem táplálja az ötnapos csecsemőt. A baba közel volt a kiszáradáshoz. Ekkor került állami gondoskodásba, majd nevelőszülőkhöz Miskolcon.

Az első látogatáson rettenetesen feszültek voltak mindketten, az egész úton Borsod felé egy szót sem voltak képesek váltani egymással. Aztán a megismerkedésből első látásra szerelem lett. Egy gyönyörű mosolyú, édes, fekete hajú kislány! Mikor a hivatalos ismerkedő látogatásnak vége lett, Gábor megtorpant a ház kapujában, és azt mondta: én ezt a gyereket nem tudom most itt hagyni, nekem ez a gyerek kell! Ő a miénk!

Alig lehetett becibálni az autóba. A következő héten már sétálhattak is együtt. Egy hónappal később, karácsony előtt hazavihették Jázmint. A két nagyfiú is teljes lázban égett.

Az első pillanattól egyedül hozzám kötődött igazán. Egyfajta apaszerelem. Féltékeny volt Gabira, undok volt vele, mintha ki akarná őt lökni a kettőnk kapcsolatából. Ez hónapokon át ment így. Ahogy másnál előfordul szülés utáni depresszió, Gabinál valamiféle örökbefogadás utáni depresszió lépett fel. Ha nincs a feleségemnek végtelen türelme és akkora szeretettartaléka, amekkora, nem is tudom hogyan végződött volna. De hát egy kisgyereknek is hatalmas trauma: jön két idegen, kiragadja a környezetéből, elviszi a nevelőszülőtől, és azt mondja neki: ezen túl mi leszünk a szüleid.

Óhatatlanul felmerül az emberben a kérdés: mi lett volna ezzel a kislánnyal, ha…

Gábor kitalálja, min töprengek. „Ki tudja, most talán az árokparton játszana a porban, mezítláb valahol Borsodban. Most meg ragyog, egy kis napsugár, hat éve, amióta velünk van, bearanyozza, persze jól fel is fordítja az egész család életét. Jó fej gyerek, nagyon okos is, kivételes tehetsége van a tánchoz és az énekléshez. Ezért aztán színitanodába is járunk, most szerepelt a Valahol Európában előadásában. Ő is imádja a költészetet, elsősorban Weörest, meg Nagy Lászlót, Faludyt, sokszor játsszuk azt, hogy tandemben mondunk verseket: én kezdem, aztán ő folytatja.”

Mikor Jázmin iskoláskorú lett, a házaspár úgy döntött, ha anyagilag bele is döglenek, de magániskolába íratják abban a reményben, hogy ott talán nem kap majd diszkriminatív megjegyzéseket. Legalább kisebb rá az esély. Ez eddig be is jött.

Nem mintha ebben az iskolában aranyból lenne a vécékagyló, nincs benne semmi különös – jegyzi meg Gábor. „Csak azért a halom pénzért, amit havonta kifizetek, Jázmin megkapja, ami különben mindenhol, minden gyereknek ingyen kijárna. Tizenöt fős osztályok, elegendő tanár, egyénre szabott figyelem. Főleg pedig, hogy itt respektálják a gyerekeket.”

Alaposabban körülnézek a nappaliban. Már eddig is feltűnt, hogy milyen kevés a bútor, azok is elég régiek, kicsit megviseltek. Hogy mennyire egyszerű itt minden. Ezen kívül, mint afféle lakótelepi lakásban, van még két fél szoba, az egyikben a fiúk alszanak, a másikban Jázmin a szüleivel. A gyerek ragaszkodik hozzá, hogy ne a nappaliban, hanem a szülői hálóban legyen az ágya: szereti, ha apa és anya a közelében szuszognak.

Nyaralni Túrkevére járnak családostul. Külföldi utazásról nem is álmodhatnak, pedig az milyen jó lenne!

Szelektálni kell: a jövedelmünkből nem telik egy csomó mindenre, elsősorban a magániskola díja miatt. A fiaimnak sincs állandó jövedelme, a kisebbik még tanuló, ugye, a nagyobb, a 21 éves már leérettségizett ugyan, de a kóros figyelemzavara miatt nem képes hosszabban megmaradni egy-egy munkahelyen. Őt is támogatnunk kell. Most is éppen új állást keres. Neki végképp nincs motivációja arra, hogy külön költözzön tőlünk, nincs is hová, nem is lenne miből. Ez hosszú távon is így marad majd. Nem bánom. Viszont szeretünk jókat enni, és főleg együtt lenni. Egynapi utcatakarítás, szemetelés után olyan nekem a családomhoz hazajönni, mintha minden nap egy szanatóriumba érkeznék meg.