Odze György: Bem rakparti évek II. – A magyar külpolitika módszeres lepusztítása
Néhány évet vissza kell mennünk Szijjártó Péter pályafutásának elejére. A parlamentben 2002 óta volt tagja a számvevőszéki és költségvetési bizottságnak, a 2010-es ciklus kezdetétől mint alelnök. 2006 és 2010 között a sport és turisztikai, valamint 2002 és 2006 között az ifjúsági és sportbizottságoknak is, egy ideig mindkettőnek alelnöke is. Ezeken kívül elnöke volt a 2005-ös „Az Apró-Gyurcsány érdekkör privatizációból, állami megrendelésekből, illetve állami hitelekből történő meggazdagodásának titkairól” elnevezésű parlamenti vizsgálóbizottságnak is, elmondható tehát, hogy a miniszterelnök bizalmi embere.
2012-ben, tehát nem sokkal a választások megnyerése után az akkori Miniszterelnökségen, az MTI szerint „a miniszterelnök nemzetközi kapcsolataiért felelős” államtitkár lett, és megkezdte saját szervezetének kiépítését. A Külügyminisztériumot akkor Martonyi János irányította, aki meglehetősen csodálkozva értesült erről a lépésről, ami szellemében és igazgatásilag is megosztotta a külügyek intézését. Szijjártó kilépett az addig működő külpolitikai irányítási rendszerből, önállóan küldött utasításokat a nagyköveteknek és adott feladatokat nekik.
Mi szükség lehetett erre?
Ma már világosan látható, hogy ez volt a kezdete a magyar külpolitika módszeres szétzilálásának. Szijjártó felismerte, hogy önállóan, a klasszikus diplomácia megkerülésével, az „erőteljes nemzeti szuverenitás” jelszavával és főleg – ami nem idegen a személyiségétől – látványosan kell cselekednie, mert ezzel jár főnöke kedvében, aki a diplomáciát egyszerű kampányeszköznek tartja. (Csak egy szemléltető példa: Orbán a repülőtérre indulva ingujjban integet autójából: „Indulunk Brüsszelbe csatát nyerni.”)
Szijjártó 2012 júliusának második felében – nem először egyeztetés nélkül – Washingtonba utazott, hogy „bemutassa az ország megújítása során hozott kormányzati döntéseket, tájékoztatást adjon azok eredményeiről, és erősítse a szövetségesi együttműködést a két ország között”. Szijjártó Péter még azt is mondta, hogy feladatai „sherpa” – jellegűek (ez jól hangzott), a lényege azonban az volt, hogy elintézze Orbán hivatalos látogatását a Fehér Házban, ám ez nem sikerült.
Aztán újabb próbálkozások következtek, ezúttal a másik irányba.
Jakab György: A belügy oktatása – vagy az oktatás ügyefogyott belügye
Tehetetlenül nézzük a magyar közoktatás egyre kínosabb vergődését. A korábbi brutális centralizációs törekvések után lényegében igazgatásrendészeti szintre süllyedt az iskolarendszer működtetése. A kormányzati oldal nem titkoltan erőből kívánja „betörni” az eredetileg is hierarchikus világban élő pedagógustársadalmat, miközben a tanárok számára mindez már nemcsak az értelmiségi lét és az emberi méltóság fenntartását, hanem a közvetlen puszta lét biztosítását is veszélyezteti.
Mára már az is nyilvánvalóvá vált, hogy az évtizedek óta zajló folyamatos nyomásgyakorlás mögött tudatos kormányzati megfontolások húzódnak, amelyek sok tekintetben emlékeztetnek a két világháború közötti időszak magyarországi oktatáspolitikai gyakorlatára. A közvetlen politikai cél a társadalmi autonómiák felszámolása, a lojális komprádor burzsoázia gazdasági érdekeinek kiszolgálása, egy hűbéri jellegű paternalista társadalomszervezet kialakítása, amelynek legfőbb oktatáspolitikai eszköze a társadalmi szelekciós mechanizmusok kézbentartása, a mobilitás beszűkítése.
A közoktatás területén mindez az iskolarendszer szisztematikus megosztásában nyilvánul meg: a lojálisabbnak gondolt egyházi iskolák kiemelt támogatást kapnak, bízva abban, hogy majd onnan kerül ki a kurzus hűséges rendszerfenntartó elitje; a felső-középosztály más csoportjainak gyermekeit a drága magániskolák felé terelik; a többség számára fenntartott állami iskolarendszert pedig sok tekintetben alárendelik a munkaerőpiac aktuális érdekeinek, és olcsó gyerekmegőrzővé teszik. Az elmúlt bő évtizedben a regnáló kormányzat abszolút értékben is forrásokat vont ki az oktatásból, sikeresen megosztotta a közéletet és a pedagógustársadalmat, rögzítette a szociális egyenlőtlenségeket és egy számára kedvező elitcserét hajtott végre.
Petschnig Mária Zita: Kitörés helyett betörés – a magyar gazdaság térvesztése
Tizenhárom évvel ezelőtt, amikor a kormányt még a programjával együtt kellett elfogadni a parlamentben, Orbán Viktor olyan kormányzást ígért, „amelynek egyetlen mércéje a nemzet tagjainak felemelkedése” és amely „megteremti a gazdasági felemelkedés primátusát az eladósodással… szemben”. Azt vállalta, hogy Magyarország az unión belüli volt szocialista országok közt újra éllovas lesz. Tizenhárom év után – vagyis nem elhamarkodottan – számba véve a gazdasági teljesítmények legfontosabb csomópontjait – amire ebben a cikkben kísérletet teszek –, sajnos azt kell megállapítanunk, hogy a 2010 óta regnáló Orbán-kormányok ezt nem tudták beváltani. Sőt!
Pedig lett volna esély rá. A globális válság romjait a Bajnai-kormány nagyrészt eltakarította, a nemzetközi tőke nagyon is támogatólag és bizakodva fogadta Orbánékat, akárcsak a hazai vállalkozók. A parlamentben megszerzett kétharmados többség reményt adott arra, hogy e támogatottság mellett a kormány majd meg tudja hozni azokat a reformintézkedéseket, amikbe – elégséges politikai erő híján – a korábbi kabinetek nem mertek belevágni, s amik megalapozzák a magas ütemű, tartós növekedést, felzárkózásunk felgyorsítását.
A 2023-as adatok közt valóban találhatunk olyanokat, amelyek tekintetében éllovasok vagyunk. Ilyen például az inflációnk (amiből nehezen engedünk), a jegybank tényleges kamatlába (ami visszafogja a gazdaság növekedését). De az is, hogy az unió 11 kelet-közép-európai országa körében nálunk a legmagasabb az államadósság rátája, s emiatt (többek közt) másoknál jóval drágábban tudunk a nemzetközi piacokon forrásokhoz jutni. Ám 2010-ben valószínű Orbán nem ilyen mutatókra gondolt, és mi sem ilyeneket vártunk.
Agnieszka Matusiak: A kivégzett újjászületés 3.0 és a „nagy orosz kultúra” birodalmi genetikai öröklődése
Tehát így állunk, a nagy, csodás irodalom, az orosz kultúra felelős azért, ami ma történik Bucsában, Irpinyben, Borogyankában, Hosztomelben, Makarivban, Csernyihivben, Mariupolban, Herszonban. Pontosan ott látjuk, mint korábban Afganisztánban és Csecsenföldön korunk igazi orosz hőseit: gyilkosokat, erőszaktevőket, rablókat, „undok – kis (vagyis nyomorúságos) ördögök” ezreit, akik literszám vedelik a lopott szeszt, hogy bátorságot öntsenek magukba, majd célba vegyék a védtelen polgári lakosságot: gyerekeket, öregeket, nőket, kiirtsák a sorköteles korban lévő férfiakat, akiknek hasznukat venné az ukrán hadsereg.
Ne feledjük, hogy a távoli orosz perifériák állampolgárai ugyanúgy az orosz nemzet tagjai, ugyanabban az oktatási rendszerben nevelkedtek, az ilyen nézőpont elfogadása pedig a nagyvárosi elitekhez tartozó orosz értelmiség tipikus birodalmi álláspontja. A belső kolonizáció szellemében lenézik az orosz nemzet ázsiai komponensét. Klimowicz professzor úr említett közleménye emlékeztet a hangvételével az ismert orosz filmkritikus, Anton Dolinyin március 21-i bejegyzésére (Tyelegram). Elhagyta Oroszországot, így tiltakozott az ukrajnai háború ellen. Ez a szöveg válasz az orosz kultúra világméretű bojkottjára, ami az Ukrajna ellen indított fegyveres támadás következménye.
Szponzorált tartalom
A cikk az Élet és Irodalom támogatásával készült.
