Már nem is tudom, hogy tervezzek-e vagy ne. Terveztük, hogy így vagy úgy lesz, aztán kiderült, hogy háború van, menekülni kell. Az ember nem tudja, holnap mi lesz. Csak a gyerekek legyenek biztonságban, más engem nem érdekel.
A Terre des hommes svájci gyermekvédelmi szervezet budapesti központja az UNICEF és hazai szervezetek partnereiként tavaly óta segíti az Ukrajnából hazánkba menekülő gyerekeket és családjaikat. Jelenleg három befogadó szálláshelyen vannak jelen, illetve egy nem-formális oktatási projekt keretében Budapesten vezetnek játékos, felzárkóztató, közösségépítő, tanulást segítő foglalkozásokat – elsősorban ukránul beszélő gyerekeknek.
A háború egyéves évfordulója alkalmából a szervezet segítségével tudtunk találkozni olyan ukrajnai felnőttekkel és gyerekekkel, akik több hónapja a magyar fővárosban élnek – kik albérletben, kik valamelyik szállón. Arra voltunk kíváncsiak, honnan érkeztek, milyen megpróbáltatásokkal kellett szembenézniük, hogyan sikerült beilleszkedniük, illetve kiemelten érdekelt minket, hogy milyen tapasztalatokat szereztek a magyar iskolákban.
Beszélgettünk kárpátaljai magyarokkal és ukránokkal egyaránt, mindannyian már több hónapja élnek Magyarországon, a háború azonban egy pillanatra sem hagyja őket magukra, kire így, kire úgy hat a mai napig.
Közös bennük, hogy nagyon értékes számukra minden segítség, amiben részesülnek. Különösen hasznosnak tűnik a civil szervezetek azon törekvése, mellyel a menekült emberek érdekérvényesítő képességét igyekeznek erősíteni:
Első megállónk a Budapesti Módszertani Szociális Központ (BMSZKI) egyik szállója: az eredetileg hajléktalanszállóként funkcionáló épületben az orosz offenzíva kezdete óta szállásolnak el menekült családokat. Eleinte még nagy volt a fluktuáció, nyár óta viszont szinte állandó a lakóközösség, jelenleg 32-en laknak itt, jobbára kárpátaljai, magyarajkú roma családok.
A gyerekek Ukrajnában nem vagy nagyon rendszertelenül jártak iskolába, ám szeptember óta innen mindenki bölcsődés, óvodás vagy iskolás
– meséli Reich-Váradi Beatrix gyermekvédelmi szakember, a Terre des Hommes helyi csoportjának szakmai vezetője. A gyerekek oktatási helyzete halmozottan nehezített, a már korábban keletkezett társadalmi hátrányokra, mint a mélyszegénység, a rossz táplálkozás, az ingerszegény környezet, a szegregált lakókörnyezet rakódott rá a menekülés traumája és a magyar oktatási rendszerbe való becsatlakozás nyomása. Ez azt eredményezte, hogy a gyerekek nem feltétlenül folytatják az iskolát az életkoruknak megfelelő osztályokban, ezen esélynövelő foglalkozásokkal, például pszichoszociális segítséggel, játékkal és animációval igyekeznek segíteni.
Többen nem kaptak félévi jegyeket, mert felmentették őket az osztályozás alól, így volt, aki megkérdezte, hogy „a többieknek volt odaírva valamilyen szám, nekem nem, akkor én most rossz vagyok?” Az iskoláktól azt a visszajelzést kapják, hogy jól beilleszkedtek a gyerekek, habár az egyik kislány például arról számolt be, hogy Ukrajnában jobban szeretett iskolába járni, mert
ott jobb volt a kaja.
A szülők pedig egyre inkább megértik, miért van szükség arra, hogy a gyerekek iskolába járjanak. A felnőttek közül sokan még a nevüket sem tudják leírni, de akad köztük, aki a gyermekével együtt bejár a tanodai foglalkozásokra, mert szeretné megtanulni leírni a nevét magyarul.
Barbara és családja a kárpátaljai Munkácsról érkezett. Korábban Csehországban dolgoztak, a háború kitörését követően azonban hazatért Ukrajnába – a gyerekeiért ment vissza. Egyik fia már hadköteles, szerette volna, ha biztonságba kerül. Ő van itt vele, illetve az egyik lánya és az iskolás kisfia.
A határt tavaly március 3-án lépték át. A gyerekek nagyon megijedtek, mindannyian féltek, ő maga sokkos állapotban volt.
Ezt nem lehet elfelejteni, az biztos
– összegez némi csendben maga elé révedés után, „ami ott a határon volt, rettenetes, rengeteg ember sírt, őket is úgy sajnáltam”, jegyzi meg, miközben a szeméből kihulló néhány könnycsepp miatt szabadkozik.
Két lánya is Ukrajnában maradt, ők nem akarták hátrahagyni férjeiket, el kellett fogadnia, hogy ők nem tartanak vele. Ott maradt az édesanyja is, nemrég kapott sztrókot, cukorbeteg, nem tudta magával hozni. Ő pedig hiába szeretne, nem tud kettészakadni, „szeretnék otthon is lenni, de ha nem itt vagyok, akkor meg azok sírnak”.
December eleje óta laknak a szállón. Szeretett volna dolgozni, és végül talált egy olyan alkalmi munkát, amiből az otthon maradt családtagjait is támogatni tudja. Segítséget kapott ahhoz is, hogy a kisfiát elhelyezhesse egy iskolában.
„Hála istennek, nagyon jól érzi ott magát, elfoglalják, a tanárok is kedvesek, foglalkoznak vele, étel is megvan, minden megvan. Délután visszajön, ide is jönnek tanárok, segítenek neki, amiben kell. Nagyon meg van elégedve. Befogadták a gyerekek, elfogadják olyannak, amilyen. Nagy követelményeket nem kérnek tőle egyelőre.”
A kisfiú reggelente örömmel, elégedetten megy iskolába, nem kell unszolni, „máris, anyu, máris”, mondogatja, de már öltözik is, ahogy kell. A tanárok meg az igazgatónő is megnyugtatták, ne izguljon, vannak más diákok is, akiknek először a felzárkóztatásban segítenek. Jó lesz minden, biztatták.
Barbara két hete járt utoljára otthon, édesanyja megint kórházba került, sztrók másodjára is. „Sírtak a lányok, hogy menjek haza, sír anyukám is, mint egy pici gyerek, beteg.” Hiába nincsenek lövések, Kárpátalján is nagyon érezni ezt a háborút, az utcák kihaltak, van, hogy fél napig nincs villany, és nagyon drága a napi megélhetés is.
A kis pici házunk
– feleli arra a kérdésre, mi hiányzik leginkább otthonról. Ha volna itt egy házuk, maradnának, a gyerekek biztonságban érzik magukat attól, hogy velük van.
Erika szintén kárpátaljai, de két és fél évvel ezelőtt Kijev mellé költöztek a munkalehetőségek miatt. Kárpátalján olyanok nincsenek, ha vannak is, csak alkalmi munkák, „nem is mondom inkább, mennyi az órabér”, aztán azért csak kimondja: 250 forint. Ha megadják. Ottani házukat eladták, pedig két kezükkel építették, de jól kerestek Kijevben, úgyhogy nem látszik a megbánás szikrája sem az arcán.
Gyermekeivel tavaly február 26-án jöttek át a határon, emlékeiben úgy él, hogy azt hitte, sosem érnek át.
Egy kis ajtón 40–50-en szorultunk kifelé, megzavarodva szaladt mindenki, azt gondolták, Kárpátalját is elérhetik a támadások. Sosem voltunk még ilyenben, el sem lehetett hinni, hogy ez igaz.
Az első helyről továbbálltak, majd a Nyugati pályaudvarnál próbáltak szerencsét, de sokáig úgy tűnt, nem találnak menedéket maguknak. „Csak sírtam, hogy milyen az, hogy sehol nincs hely, nekünk meg nincs pénzünk. Amikor odamentem egy sátorhoz vizet kérni, egy férfi látta, hogy sírok, kérdezte, mi a baj. Mondtam, az, hogy nincs hova mennünk, pedig gyerekekkel vagyunk. Adott egy telefonszámot egy BMSZKI-szálláshoz, ahol szeretettel fogadtak minket.”
A gyerekek azóta is nagyon jól érzik itt magukat, az elmúlt időszak megterhelő változásai után nem is kívánkoznak egyelőre új környezetbe.
Pedig egy másik családdal laknak egy szobában. De ha probléma van, megoldják, olyanok már, mint egy nagy család, nem tudná már egyszerűen csak úgy itthagyni őket.
Nem számít a pénz, az számít, hogyan viselkednek velünk. Itt megölelnek a dolgozók, a gyerekeket is az iskolában.
A 9 éves kislánya elsőben, a 11 éves kisfia második osztályban kezdett a budapesti iskolában. „Eleinte sírtak, hogy nem akarnak elsősök meg másodikosok lenni, mondtam a kislánynak, hogy »Ilona, ne legyél már ilyen, mind kicsi lesz, te leszel a góré, te fogod őket tanítani«.” A fia hiába járt kint három évig iskolába, alig tudott írni és olvasni, amikor idejöttek. „Most meg, alig jutottam szóhoz, úgy tud olvasni, mint egy profi magyar gyerek, ő tanít engem is. Nagyon hamar megtanult. Nagyon akarja.”
Erika egy tésztagyárban dolgozik – vagy éjszakás, vagy, ha reggeles, akkor már hajnali ötkor el kell indulnia. Az iskolába indulás előtt a szintén a szállón lakó rokonai segítenek a gyerekeknek, vagyis segítenének, ha lenne rájuk szükség, hiszen egyedül felöltöznek, mire mennek be a szobájukba, már készen állnak az indulásra.
A gyerekek nem hiányolják az otthoni iskolát, itt olykor korcsolyázni vagy uszodába is eljutnak, ehhez hasonló Ukrajnában nem adatott meg nekik. Az otthon azért hiányzik, kérdezgetik időnként, „mikor megyünk haza?”, ő pedig csak annyit tud mondani nekik, hogy nemigen van hova, se ház, se munka. „Hova mennénk haza?!”
A család egyébként Bucsában lakott, ahol a háború elején népirtást rendeztek az oroszok. A szomszédoktól azóta is kapják a fotókat, videókat, próbálja visszakeresni a felvételeket a telefonján, majd együtt nézzük szótlanul az egyik felvételt.
„Ilyen nagy gödrökbe rakták be a halottakat zsákokban, nem hittem a szememnek, hogy ez igaz. Hogy egy ilyen kisvárosban ennyi embert meg lehet ölni. Az élettársam nagybátyja két hónapig a templom pincéjében élt, amikor hazatért, nem ismertek rá, úgy megőszült. Van egy kalapja, azon egy nagy lyuk, ahol a golyó átment. Most is őrzi. Nem értik, hogy nem érte el a találat a fejét. A videón az öreg bácsi lánya is meghalt, megölték a családját, ő maradt meg és az unokája. Úgy sírt, mikor felhívott minket.”
A lánya még nem tudja, mi az, hogy háború, azt hiszi, ez csak játék, a fia viszont érti, mi történik. Mindent megtesz, hogy ne látszódjon rajta, amikor megtörik a háborús hírek, akár egy kép vagy egy videó, de persze nem mindig sikerül.
Néha elsírom magam, aztán kérdezik, »anyu, miért sírsz?«. Mondom, hogy »csak beleesett valami a szemembe, nem sírok«. A 21. században hogy érhet többet egy város, mint egy ember élete? Mi otthagytunk mindent, amiért dolgoztunk, pedig egy kis kapuért ledolgoztunk két évet. Az életünk fontosabb, mint egy ház vagy egy kapu.
A telefonján szerencsére nem csak a bucsai horrorról vannak felvételek, egymás után keríti elő a képeket és videókat a gyermekeiről, büszkén mutogatja a farsangot, az iskolai ünnepségeket. Jártak már itt színházban, a Tropicariumban, voltak együtt korcsolyázni is. Vagyis ő csak a jég mellől nézte büszkén a gyermekeit. „Én rá se tudnék lépni, de nézd, milyen ügyes a kislány!”
Második helyszínünk a Terre des hommes ferencvárosi központja, ahol épp egy délutáni workshop előkészületei zajlanak. A helyszín telis-tele gyerekrajzokkal, színes ceruzákkal és legóval, kívülről csak az ukrán feliratok jelzik, hogy itt otthonukból menekülni kényszerült gyerekekkel foglalkoznak. A háború persze minden helyiségbe beférkőzött kicsit, az egyik legó-kreálmányról például kiderül, hogy „egy kislány azt mondta rá, olyan, mint egy lebombázott épület”.
Az egyik termet kisajátítjuk néhány ukrán szülővel és gyermekkel. A tolmácsolásban Junkucz-Joó Orsolya, a Terre des hommes munkatársa van segítségünkre, a feladat nem mindig egyszerű, hiszen egy-egy kérdés kapcsán egészen élénk társalgás alakul ki, örülnek a szülők, hogy végre megoszthatják a tapasztalataikat sorstársaikkal.
Érződik a szóváltásukon, hogy az ukrán nyelv többé vált az elmúlt egy évben, mint egy néha egyszerű szavakból, máskor bonyolult, barokkos körmondatokból álló rendszer: sorsközösség lett belőle. Akár egy kilencedik kerületi helyiségben is.
Kateryna tavasszal jött a donyecki járásból, eleinte három hónapra terveztek, hamar nyilvánvalóvá vált, hogy több lesz annál. Történetét azzal kezdi, hogy nem ez az első háborújuk, hiszen 2014-ben is átéltek orosz támadásokat. Amikor megérkeztek Magyarországra, mindenki azt kérdezte tőle, miért nem mennek tovább, de nem értette, miért kellene, természetes volt számára, hogy itt marad, megpróbál beilleszkedni. A családja férfi tagjai és a nagyszülők is eljöttek a harcoktól hangos Donyeckből, ők jelenleg a valamivel biztonságosabb Dnyipróban vannak.
A háború kitöréséig irodában dolgozott, ám itt kénytelen volt fizikai munkát vállalni – édesanyjának sem mondja el, pontosan mit csinál, hogy ne féltse, annyira távol áll ez tőle.
Mondtam neki, jobb, ha nem tudod, mit csinálok, fizikai munka, nyolc órán keresztül állni kell
– mondta, de ettől függetlenül nagyon hálás a cégnek, mert segítettek neki a lakhatás megoldásában, így nem kell aggódnia két kislánya miatt.
Nekünk azért elárulja, hogy autóalkatrészek csomagolásával foglalkozik. Aminek egyébként látja az előnyeit is, hiszen amikor szellemi munkát végzett, mindig azon gondolkozott munka után is, mit kell még csinálnia, most viszont, ha letudta a nyolc órát, elfelejtheti az egészet, van ideje a gyerekeivel foglalkozni. Kateryna rettentően hálás, azt mondja, nem számít, milyen munkát kell végeznie, az számít, hogy egyáltalán van munkája, amiből fenn tudja tartani a családját.
Habár nem beszélünk közös nyelvet, még így is érezhető, melyik mondatai szólnak a lányokról, a lelkes, nagyívű mesélés közben olyankor máshogy csillog az egyébként is végtelen hálával teli tekintete. Lányai már tavasszal folytatták az ukrán iskolát is, mert eleve olyan helyről jöttek, ahol a háború miatt online oktatásra tértek át. A gyerekek már sok mindent megtanultak magyarul és angolul is, voltak fogorvosnál nemrég, azt mondja, nyugodtan ült a váróteremben, mert tudta, hogy
a lányok úgyis megoldják.
Őt is sokszor kijavítják, ha valamit nem jól mond. Szeptembertől pedig magyar iskolába is járnak.
„A legnagyobb probléma néha felkelni a lányoknak”, meséli Kateryna, jelezve, hogy sok ukrán gyerekhez hasonlóan ők is csinálják párhuzamosan a kinti iskolát is online formában, így néha meglehetősen túlterheltek. Ukrajnában elég általánossá vált, hogy nincs mindig internet, úgyhogy általában úgy oldják meg a tanítást, hogy a gyerekek megkapják a tananyagot önálló feldolgozásra, aztán félévente vizsgáznak belőle.
A nagyobbik lánynak könnyebben, a kisebbnek nehezebben ment a beilleszkedés, „őt a tanárnő is úgy jellemezte, hogy olyan, mint egy dió, akinek a héját fel kell törni”. Persze nem akar semmit erőltetni, „attól csak rosszabb lesz”, hagyja, hogy a saját tempójában nyíljon ki, amikor eljön az ideje. Vittek már haza kettest is az iskolából, ami nem esett jól nekik, de tudják, hogy nem az eszükkel van a baj, hanem a nyelvtudás hiányával, úgyhogy eltökéltek abban, hogy beletegyék az energiát a nyelvtanulásba.
Az ukrán oktatási rendszer szigorúbbnak tűnik, mint a magyar, az itteni lazább, barátságosabb. Az is kellemes, hogy itt nem klasszikus csengő van az iskolákban, hanem valamilyen zene szól ahelyett.
Kateryna egyelőre nem akar, nem mer, nem is szeretne semmit tervezni, azt mondja, egyelőre csak a mának él. Azt még mindenképpen el akarja mesélni, hogy télen a Budapest Helps közösségi központban találkoztak egy foglalkozáson Karácsony Gergellyel, a kisebbik lány pedig egy rajzot is készített neki.
„Csak gyorsan rajzolt valamit, pedig nagyon szépen tud ám rajzolni, csak nem volt sok ideje. Odaadta neki, átkarolta, aztán mondta, hogy »olyan volt, mint amikor apukám megölel«. Amikor ezt meghallottam, elmentem a mosdóba, letöröltem a könnyeim, visszamentem és mosolyogtam tovább.”
Ruszlán és anyukája, Ludmila Melitopolból jöttek – ez a város már lényegében a háború kezdetén orosz fennhatóság alá került. Ők hatvan napig éltek ott orosz uralom alatt, aztán végre kijutottak az országból, és mivel férje nem alkalmas katonának, együtt jöhetett át a család. Amikor először kiment az utcán Budapesten, még azt mondta, „úristen, mit fogok én itt csinálni”, aztán, ahogy teltek a hetek, hónapok, megszokta. Férje építészmérnök, most az ő cégébe segít be, miközben tanul magyarul, de az angol nyelvtudásával elboldogul.
Ő is megjegyzi, hogy nem mindig van energia arra, hogy tartsák a tempót az ukrán tantervvel, hiszen Csepelen laknak, a kisfia pedig egy harmadik kerületi iskolába jár, így minden reggel fél hatkor szól az ébresztő. Nem volt ez mindig így, ám a csepeli iskolát nem szerette Ruszlán, hisztivel, sírással indultak a reggelek, most viszont a korán kelés ellenére is mosollyal. Megéri a fáradságot, mondja, van ukránul tudó tanár is. Ruszlán azért a kisfiúkra jellemző határozott magabiztossággal közbevág, hogy ő bizony már tud magyarul is beszélni az iskolában, ha kell.
Ludmila hangsúlyozza, hogy mennyire felkészültek a magyar pedagógusok, és megjegyzi azt is, hogy gond nélkül kommunikálnak angolul is, ahhoz képest, hogy tudja, mennyire alul vannak fizetve itt, Magyarországon.
Mindent megtesznek, jutalmazzák a gyerekeket, matricákkal motiválnak, nagyon figyelnek rájuk.
Mivel az otthonuk jelenleg is megszállt terület, így nem tudja, mikor térhetnek haza, egyelőre biztosan nem, „mit csinálnék ott így?”, kérdi. Sokszor megkapja, hogy miért van Budapesten, „amikor a miniszterelnök kvázi oroszpárti”, de hangsúlyozza, hogy ő ebből semmit sem érez, annyira sok segítséget és támogatást kapott az utóbbi hónapokban, hogy nem is volt számára kérdés, hogy ebben az országban marad-e. „A szomszéd néni Mikulás-napon ajándékot akasztott az ajtóra Ruszlánnak, nagyon szereti, mindig megöleli, ha találkoznak.”
Oleksandr Zaporizzsjából érkezett, felesége és két gyermeke már március óta Budapesten van, ő szeptember végén csatlakozott. Gyermekei versenyszerűen kajakoznak, úgyhogy a magyar kajakszövetség révén sikerült átjönniük, neki pedig van orvosi igazolása, hogy nem szolgálhat, így lehet most itt, Budapesten.
A gyerekek két különböző fővárosi iskolába járnak, de azt mondja, jók a tapasztalataik, mindkét helyen segítenek a szocializációban, egyiküknél egy oroszul beszélő pedagógus kvázi tolmács szerepben is helytáll, ha kell. A kommunikációról sincs egy rossz szava sem, „mindent leírnak KRÉTÁ-n, e-mailben, Facebookon, néha már sok is.”
A férfi azt mondja, amíg azt látja, hogy a gyerekei jól érzik itt magukat, addig itt lesznek, hiszen az a legfontosabb, hogy nekik a legjobb legyen. Az eddigi tapasztalatai szerint a magyarok döntő többsége segítőkész velük, nemcsak a különböző szervezetek, hanem az egyszerű emberek is. Arra például nem számított, hogy hetente egyszer az edzőteremben csak futólag találkozik valakivel, aztán karácsonyra süteményt kap tőle.
Vannak persze negatív tapasztalatok is, egy BKV-sofőr – őszhajú, szakállas, állapodnak meg a leírásában – például többüknek közös emlék, mert láthatóan nem tetszik neki, hogy ingyen utazhatnak, és mindig elkéri a papírjukat, olykor az ajtót sem akarja kinyitni nekik. De erről asszociálva is inkább arról áradoznak, mennyire csodálatos a budapesti tömegközlekedés, teljes ámulattal tölti el őket – aztán már az is, hogy látják, engem mekkora ámulattal tölt el az ő ámulatuk –, hogy
itt kiírják, ha egy percet is késik valami.
A 16 éves Danylo Zaporizzsja megyéből, egy Tokmak nevű kisvárosból érkezett tavaly március végén, édesapja már Magyarországon dolgozott, így egyszerűbb dolguk volt. A fiatal hobbija a filmkészítés, rendezés, forgatókönyvírás, már nálunk is forgatott rövidfilmeket, egyikben Ludmila és Ruszlán is szerepet kapott.
Az online ukrán iskolán kívül egy második kerületi intézményben is tanul, jelenleg a nyelvi előkészítő évet csinálja, úgyhogy a nyelvtanulás áll a fókuszban. Élvezi, hogy pozitívan viszonyul hozzá mindenki az igazgatótól kezdve a tanárokon át, „mindenkit segítő szándék vezérel”. Ami nem tetszik neki, hogy itt nagyon szigorúan veszik a hiányzást az ukrajnaihoz képest.
A jövőjével kapcsolatban csak legyint: „már nincs hova hazatérni, orosz katonák költöztek a házunkba”.
