Bod Péter: Lázár János: szavak, tettek, tények
Miniszteri meghallgatásán tett kijelentéseinek döntő részéről mára kiderült, hogy kimondásuk pillanatában sem rendelkeztek valóságtartalommal. Magabiztosan arról beszélt kijelölt miniszterként, hogy felpörgetik az építkezéseket, de arról már augusztusban értesülhettünk, hogy egyszerűen kihúztak kétszázhetven tervezett beruházást a fejlesztési listáról. Ez csak a kezdet volt attól az embertől, aki „építeni jöttem, nem rombolni” mondattal előlegezte meg tárcavezetői tevékenységét.
Lázár miniszteri meghallgatásán arról is beszélt, hogy „Budapest nagyon jól fog járni azzal, hogy ha fővárosi fejlesztések kerülnek hozzá”, és ezt megtoldotta azzal, hogy nem Budapest fog kevesebbet kapni az új kormányzati ciklusban, hanem a vidék többet. A teljesség igénye nélkül vegyük át, mely budapesti beruházások kerültek fel ezek után az elmaradó projektek listájára: a Galvani híd és a déli körvasút építése, a Műegyetem rakpartot és a Kopaszi-gátat is érintő újabb budai fonódóvillamos-pálya kialakítása, a Ráckevei-Duna revitalizációja, a Városmajor megújítása, a csepeli és a gellérthegyi közpark, valamint a dunai evezősközpont létrehozása, a Városliget autómentesítése és a dél-budai centrumkórház is. A kérdés ezek után:
Dobozi István: ELŐREJELZÉSI ZAVAROK
Mark A. Milley-t még Donald Trump exelnök nevezte ki a vezérkari főnökök egyesített bizottsága elnökének. A legmagasabb rangú amerikai katona az ünnepélyes eskütétel alkalmával mondta: „Mindenkit biztosítani szeretnék arról, hogy az elnöknek, a hadügyminiszternek, a Nemzetbiztonsági Tanácsnak és a Kongresszusnak mindig pontos, jól informált, őszinte és elfogulatlan tájékoztatást fogok nyújtani.”
Pár évvel később, 2021 és 2022 fordulóján fekete felhők tornyosultak az orosz–ukrán határ kiterjedt szakaszán. Az amerikai hírszerzés biztos volt benne, hogy Oroszország átfogó támadásra készül Ukrajna ellen. Alig több mint két héttel a tavaly február 24-i intervenció beindulása előtt Milley zárt ajtók mögött arról tájékoztatta a kongresszusi vezetést, hogy „orosz invázió esetén Kijiv 72 órán belül elesik”, s tizenötezer lesz az ukrán és négyezer az orosz katonai emberveszteségek száma. Ennél mérnökibb előrejelzést aligha remélhettek a washingtoni honatyák.
A későbbi harctéri események tükrében érthetően sok bírálat érte a főkatonát az elképesztő felderítési és elemzési fiaskóért (a prognózisról nem is szólva). Azért például, hogy figyelmen kívül hagyta az egyik legfontosabb, történelmi tapasztalaton nyugvó katonai bölcsességet: „No plan survives contact with the enemy.” (Egyetlen terv sem éli túl az ellenséggel való első érintkezést.) Még az is elhangzott, hogy a hibás értékelés valószínűleg lélektanilag megerősítőleg hatott Vlagyimir Putyin orosz elnökre a villámháborús tervének helyességét illetően. Több elemző a Pentagon hírszerzési elemzéseinek minőségi fogyatékosságait emelte ki, amelyek már a 2003-as iraki háborúnál is („Szaddamnak veszélyes tömegpusztító fegyverei vannak!”) téves katonai tervezéshez és megalapozatlan, elhamarkodott invázióhoz vezettek.
Gyenge Dániel: Egyén, kisebbség, többség Ukrajnában
Ukrajna új nemzetiségi törvényt fogadott el, amellyel egyszer s mindenkorra rendezni kívánja az ország egyik legégetőbb belpolitikai problémáját, a nemzeti kisebbségek és a kijivi központi hatalom viszonyának ügyét. Fontos hozzátenni, hogy Ukrajnában ez a harmadik nemzetiségi kérdést érintő törvény. Azok után, amelyeket az ukrán parlament hozott 2017-ben s 2019-ben, ez már a jogi emancipáció elvében fogant az előbbiek jogkorlátozó, asszimilációra irányuló akaratával szemben. A 2017-ben elfogadott s a nemzetközi emberjogi egyezmények elveinek ellentmondó oktatási törvényhez, illetve a 2019-es, orosz nyelvhasználati jogot korlátozó és az ukrán államnyelv dominanciáját védő deklarációhoz képest ez a rendelkezés már világos szándékot mutat a kompromisszumra, a békés kiegyezés híve. Ez a mi szempontunkból azért is fontos, mivel nagy létszámú magyar kisebbség él a Kárpátalján, ahol a bizonytalan jogi helyzet, a Zelenszkij előtt regnáló mindenkori ukrán kormányzatok kiszámíthatatlan jogszabályalkotása és a moszkovita hátterű magyarellenes soviniszta provokációk együttesen idézték elő az etnikai feszültségek kiéleződésének kedvező állapotot.
Kenesei István: Az államgépben rohad valami
Az emlékezetes Mocsai-ügy kapcsán, amikor az edzőből egy debreceni díszdoktori cím segítségével professzort faragtak, rájöttek a törvénybarkácsolók, hogy egyszerűbb díjakhoz, kitüntetésekhez kötni a kinevezéseket, hiszen azokat nem az esetleg visszabeszélő tudósok, hanem a politika adja. Így született meg a „lex Mocsai” 2014-ben, aminek a jóvoltából Vidnyánszky Attila vagy Eperjes Károly is egyetemi tanár lehetett. Akkor egyébként még azt írták elő, hogy a professzori kinevezésekben megkerülhetetlen (de a miniszter által felülbírálható) Magyar Felsőoktatási Akkreditációs Bizottság (MAB) is vizsgálja meg az előterjesztéseket, de azóta, pontosabban tavaly december végén (!) szépen csendben elvették a MAB-tól még ezt a csekély mormogási jogot is, mert az új törvényhely így fest: „A művészeti felsőoktatásban az egyetemi tanári munkaköri cím adományozására és az egyetemi tanári munkakörben történő alkalmazásra vonatkozó feltételeknek megfelel az adott művészeti területen kifejtett művészi munkássága miatt Kossuth-díjban részesített oktató. A cím adományozásával kapcsolatos javaslathoz ebben az esetben a rektornak nem szükséges beszereznie a szakértői véleményt a MAB-tól. Lefordítom: ha ma kapsz egy Kossuth-díjat, akkor holnap professzor lehetsz anélkül, hogy egyetlen kurzust is tanítottál volna. (Csak nem a főbírói kinevezés új szabálya volt a minta?)
Nem sorolom a doktori tanácstagokra, azaz a törzstagokra, valamint a habilitációs bizottságban részt vevőkre vonatkozó összes feltételt, csupán azt, hogy amellett, hogy az adott szakterületen rendelkezzenek munkássággal, az előbbieknek kell, hogy legyen legalább egy PhD-t szerzett diákjuk, az utóbbiaknak pedig bírniuk kell a „habilitált doktor”, rövidítve a dr.habil. címet, azaz már túl kellett esniük egy habilitációs eljáráson. Akkor most lássuk az SZFE új összevont Egyetemi Doktori és Habilitációs Tanácsát (DHT): Prof. Dr. Balázs Géza egyetemi tanár, elnök; Vidnyánszky Attila egyetemi tanár, Káel Csaba egyetemi docens, Kiss-B. Atilla egyetemi docens; és a két külső tag: Prof. Dr. Sepsi Enikő egyetemi tanár és Prof. Dr. Tóth Péter egyetemi tanár.
Hátulról kezdve, a két külső tag első látásra formailag és szakmailag kifogástalan: egyikük a református, másikuk a szegedi egyetem professzora, színháztudományi, illetve zeneszerzői és oktatói munkásságukról ismertek. Tartsuk az SZFE részéről bölcs előrelátásnak, hogy mindketten tagjai a MAB szakbizottságainak, sőt Tóth Péter a művészetinek az elnöke (bár végzett doktorandusza nincsen).
Ha viszont végignézünk a belső tagokon, már több problémát látunk.
Kardos András: A lélek és a tormák – Tóth Árpád ismeretlen verse Lukács Györgyről
Tóth Árpád 1913 szeptemberében érkezik Debrecenből Pestre, miután a debreceni újságíróskodás előtt bezárultak a kapuk. A szülők Debrecenben maradnak, az ifjú költő korrepetitor lesz Bródy Sándor, a Magyar–Osztrák Szénkartell alelnökének két gyermekénél, Andornál és Pálnál. Bródy Pál (1898–1978) az idősebb, vele közelebbi kapcsolatba kerül Tóth Árpád, irodalomról, művészetről is beszélgetnek a nála 12 évvel fiatalabb, későbbi színigazgató és dramaturg testvérrel. Tóth Árpád öt évet tölt a Gresham-palotában élő család szolgálatában, havi 80 pengőért, és amikor a költőnek betegsége miatt szanatóriumba kell utaznia, akkor is megkapja a havi pénzét, és Tátraházáról sűrűn levelezik Bródy Pállal.
Kettejük levelezése az egyetlen dokumentuma annak, hogy a nagyapám, Kardos László hagyatékból előkerült versen kívül Tóth Árpád egyáltalán leírta valaha is Lukács György nevét. Történt ugyanis, hogy a költőt távollétében az a Hauser Arnold helyettesítette a korrepetálásban, aki Lukács György és Balázs Béla filozófusi-művészi köréhez tartozott. Tóth és Hauser, mint mindjárt látni fogjuk, ismeretlenül sem kedvelte egymást. Egyrészt a költő talán aggódott amiatt, hogy Hauser kitúrja őt az állásából, másrészt Hauser erős bírálatban részesítette a távollévő Tóth Árpád műfordításait.
1916. október 3-án a költő levelet írt Bródy Pálnak, melyből a most minket érintő hosszabb részt idézem: „Attól a Hauser-madártól féltelek. Nem jó dolgokat jelentesz róla. Véleményei rémesek, tényleg Balázs-iskola. Ezek folyvást eszme -klozeton ülnek, s esztétikai végbél-szék illatozik belőlük. Még Balázs ér valamit, no de Ady után mégse az övé a második hely. Még a tizedik se. Schöpflin-, Füst-, Osváth-féle véleményei után rosszul esnék, ha ez a Hauser tényleg becsülne engem. És ha én Rodin és Vedres közti különbséget márványba faraghatnám, hát nagyobb szobrász lennék Rodinnál is. Szóval ez a Hauser méltó kisöccse a Lukács Györgynek, meg a Balázsnak. Végnélküli filozofémák, elvontságok, és differenciálmányok. Lukácsot meg Balázst még bevettem, mert tehetségesek, s régi hitem szerint a tehetségeknek még marhaságokat is joguk van vitatni.”
Szponzorált tartalom
A cikk az Élet és Irodalom támogatásával készült.
