„Tessék, kerüljetek beljebb” – mondja nekünk mosolyogva Xuan a gödöllői kertvárosi ház kapujában. – „Reggel még nagy kupi volt a lakásban, de a tiszteletetekre gyorsan rendet csináltam.”
Ez a vietnámi asszony – pici akcentussal ugyan, de – úgy beszél magyarul, mintha itt született volna. Az otthona is pont olyan, mint egy átlag magyaré: szekrénysor, szabvány konyhabútor, a berendezés egy részét még a lakótelepi lakásukból hozták magukkal, amikor ebbe a kertes házba költöztek.
Éppen kalocsait hímzek, szépen haladok vele, szeretnétek látni?
– kérdezi tőlünk, miközben a finom vietnámi jázminteát kortyolgatjuk. Persze, hogyne szeretnénk.
Ha bárki azt gondolná, hogy ez az asszony valami textiltermékekre szakosodott, újkori áttelepülő vagy piacozó ázsiai nő, az téved. Xuan egy tudományos intézet kutatója, és már majdnem ötven éve él Gödöllőn. Pedig annak idején nem tervezett semmi hasonlót. Az a hajdani saigoni fiatal lány nemesi családi múlttal, déli neveltetéssel, semmi mást nem akart, mint forrón szeretett hazáját szolgálni. Bármi módon, bármi áron. Ha kell, az életét adni érte. És kis híján, tényleg kellett.
„Anyám, én megyek a partizánok közé. Jövő héten indulok. Minden el van rendezve” – jelentette be a szüleinek az akkor 14 éves kislány. Ez 1968-ban történt a vietnámi háború idején. Az asszony majdnem elájult, az apja is döbbenten nézett rá, de a lányuk tántoríthatatlan maradt.
Úgyis mindig a szememre hányjátok, hogy képtelen vagyok rendes ázsiaiként viselkedni. Hogy túl nyílt vagyok, túl élénk, túl szókimondó. A dzsungelben legalább megtanulom, milyen is egy igazi vietnámi.
Egy 14 éves gyerek. Egy fanatikus, eltökélt kölyök.
Rendes kiképzést kapott, de harcoló egységbe nem vették be. Ez nagyon fájt neki. Mert az ő apja, ugye, kapitalista nagyvállalkozó volt, a „kizsákmányoló osztály” tagja. Igaz, jó pontnak számított, hogy mivel Xuan egész családja szívből gyűlölte a betolakodó megszállókat, a családfő hazafias érzelmű emberként már a háború kezdete óta komoly összegekkel meg járművekkel támogatta az északiakat. Ezért ugyan befogadták a lányát a partizánok közé, de „csak” egy bunkerirodában dolgozhatott a miniszter mellett.
Pedig ő annyira igyekezett, hogy olyan legyen, mint a többiek. Igazi, egyszerű, vietnámi harcos proletár. Bunkert ásni azért engedték, lőgyakorlatokon is részt vett, a parancsnak mindig vakon engedelmeskedett, egyszerű tőmondatokban fogalmazott, a seregben nem tudtak a francia nyelvtudásáról, sem arról, hogy milyen neveltetést kapott. Együtt énekelte a harci indulókat a többiekkel, mégis fenntartásokkal fogadták őt.
És akkor, három év dzsungel- és partizánélet után történt valami, ami alaposan megváltoztatta Xuan életét.
„Elmesélem, ha akarjátok. Mert sok fura kanyar után ugyan, de abszolút köze van ahhoz, hogy én néhány évvel később véletlenül éppen Magyarországra kerültem. Önthetek még teát?”
Halálmenet a szép jövő felé
17 éves voltam már, amikor nekiindultunk annak az 1500 kilométeres gyalogmenetnek. Mert a parancs az volt, hogy minden dél-vietnámi fiatalnak, aki alkalmas a tanulásra, el kell jutnia Észak-Vietnámba, hogy ott majd az eljövendő új állam friss szakembereivé képezzenek ki bennünket. Sok-sok ezren voltunk, és erősebben hittünk a küldetésünkben, mint az Istenben vagy önmagunkban
– kezd bele a történetbe Xuan.
Négy hónapon át meneteltek észak felé, végig a Ho Si Minh-ösvényen a hegyeken át. Egyfolytában zuhogott a monszuneső. Naponta pár maréknyi rizs jutott nekik, ez volt minden. Rengetegen lettek maláriások az úton, Xuan öccse is meghalt. A lány is magas lázzal küszködött, éjjelente csontig átázva didergett a függőágyán, amit, mint mindenki, a szabadban akasztott fel, közben titokban, hogy senki se lássa, egy szem cukorkáért imádkozott Buddhához. Szembe velük az ellenkező irányból pedig vonultak az északiak, a Vietkong harci egységei, ők dél felé tartottak felszabadítani Saigont.
Ha hiszitek, ha nem, mi kivétel nélkül mindannyian eltökélten hittük, hogy a majdani tudásunkkal fogjuk építeni a kommunizmus gyönyörű világát. Naivnak hangzik? Esetleg szánalmasan? Vagy túl fanatikusan? Lehet. Így most visszanézve nem volt ebben a hitben semmiféle pátosz. Egyszerűen így gondoltuk akkor. Még talán boldog is voltam egy kicsit, mert háromévnyi dzsungelélet után már nagyon éheztem a tanulásra.
Mikor négy hónap múltán megérkeztek északra, szétosztották őket különböző falvakba, egy-egy házban nem lakott több, mint egy-két diák, hogy bombázás esetén ne pusztuljanak el mind egyszerre. Xuan soha nem félt és soha nem aggódott semmi miatt. Sőt, soha nem érezte magát olyan biztonságban, mint akkor. Tudta mi a dolga. A tanárok meg biciklin cikkcakkoztak ide-oda a falvak között, hogy megtarthassák az óráikat. Egy paraszt házában élt, petróleumlámpa mellett tanult és kitűnőre érettségizett.
Mire ez megtörtént, a háborúnak is vége lett, 1976-ot írtunk. Apja, az idealista patrióta az első volt a déliek között, aki önként és őszinte bizalommal adta át a győztes, épülő új világnak az üzemét, az irodáit és a vagyonát. Ez jelentette a legpirosabb pontot a lánya számára is, mert így ösztöndíjat nyerhetett egy európai, baráti szocialista ország egyetemére. Mindenáron külkereskedelemmel akart foglalkozni. Kitűnő eredményei ellenére, nem a moszkvai Lomonoszovra delegálták a vietnámi hatóságok, pedig az számított a jutalom csúcsának. És nem engedték azt sem, hogy külkereskedelmet tanuljon. „Xuan elvtársnő, ne akadékoskodjon! A pártnak agrármérnökökre van szüksége, és ezért magát Magyarországra fogjuk küldeni. Becsülje ott meg magát, elvtársnő!”
Te jó isten, agrármérnök? Eszik vagy isszák ezt a szakmát?
A párt parancsa viszont szent. El kellett fogadni.
A vietnámi tréning egy további esztendőn át tartott. Hogyan viselkedjünk a külföldiekkel? Hogyan kell európai módon enni? Nem csámcsogni. Fiúknak előre engedni a nőket. Egy pár alapmondat magyarul. Kábé ennyi. És Xuan elvtársnő 1977-ben jó néhány honfitársával együtt a gödöllői agráregyetemen találta magát. Minden vietnámi diák pontosan tudta: ha nem képes tökéletesen teljesíteni a tanulásban, akkor semmire se képes. Arra meg főleg nem, hogy a hazáját szolgálja.
A tiltott love sztori és a büntetés
Nem is gondolta volna, hogy lassan megszereti az agrárszakmát. Pedig így történt, és a nyelvbe is úgy-ahogy belejött. Tetszett neki az a nagy szabadság és lezserség, amit a magyarok a hetvenes években élveztek. Az itteni diáktársai elmagyarázták, mit jelent az a szó, hogy fridzsiderszocializmus. Meg az, hogy a legvidámabb barakk. Viccesnek találta ezeket a kifejezéseket, de megértette.
Viszont történt egy baj. Nagyon nagy baj: Xuan szerelmes lett egy magyar évfolyamtársába, Jóskába. Kölcsönös, szenvedélyes szerelem volt ez, amit csak a legnagyobb titokban és konspirációval élhettek meg. Mert ez a viszony azt jelentette, hogy nem engedelmeskedik a párt szavának, amely szigorúan tiltotta a magyarokkal vagy más külföldiekkel való közelebbi kapcsolatot. Mi több: az intim érzelem egy európai polgár iránt egyenesen bűnnek számított akkortájt.
A vietnámi közösségben volt egy társuk, akinek rendszeresen jelentenie kellett minden apró történésről. Kíméletlen gyűlések során bírálták Xuan elvtársnő viselkedését. Ő pedig mindent tagadott, Jóska csupán elvtársilag segít neki a tanulásban – hajtogatta. Kémkedtek utánuk, újabb és újabb megalázó, embertelen vietnámi diákgyűlés követte egymást Gödöllőn.
Valamint leírják, hogy gyanús kapcsolatot ápol a külföldiekkel. Így nem zárható ki az sem, hogy kém. És ő egész további életében pária marad. Férjhez menni se tudna soha, mert dokumentum van arról, hogy egy európai, azaz egy „nyugati elvtárs” kurvája volt. Akkor tényleg vége az életének.
Xuan és Jóska csaknem belebolondultak ebbe a helyzetbe. Bármelyik pillanatban lebukhattak volna. Egy fiatal, velük szimpatizáló tanársegéd a tanszékről odament hozzá: „Xuan, nevezd meg, kérlek, azokat a veszélyes diákokat! Én majd jól megbuktatom őket a kollokviumon, hadd legyenek elfoglalva a pótvizsgával, addig sincs idejük a gyűlöletükkel gyötörni téged.”
Komoly háttér volt számára a magyarok barátsága.
Közeledett a diplomaosztó. Valamit ki kellett találni. Ki kellett dolgozni a taktikát.
Teherbe kell esnie, mégpedig úgy időzítve, hogy mire a diplomáját megkapja, átlépjen a negyedik hónapba. Mert az még nem látszik meg a testén, tehát nem toloncolják vissza azonnal, de van némi esély, hogy ebben a terhességi szakaszban már a magyar törvények védik az embriót.
Nagy lutri volt ez, mert azzal mindenki tisztában volt, hogyha egy vietnámi lány a tanulmányai alatt véletlenül terhes lesz, és ezt megtudják, az kegyetlen következményekkel jár.
Sokat imádkoztam Buddhához. És ő segített rajtunk! A legtökéletesebb időben estem teherbe. Egy kollégiumi társnőm édesanyja tanácsolta, hogy menjek el az anyavédelmi intézetbe, és meséljek el mindent. Itt akarom megszülni a magyar gyermekemet, mert Vietnámban nem engedik, mondtam a vadidegen, idős nőgyógyásznak. »Na jól van, kislányom, akkor maga nagyon vérzik.« Nem vérzek, egészséges vagyok. »Dehogynem, maga veszélyeztetett terhes, és ezért tartósan kórházba kell kerülnie, nem érti? Itt van a papír arról, hogy nem szállhat se repülőre, se vonatra, se hajóra. Nem szállítható.«
És ez a doktorbácsi eldugta őt a kórházban. Minden ottani orvos tudott az esetről: ha jönnek a rendőrök, mutatta volna az igazolást és kész.
Előtte Xuannak arra is volt gondja, hogy megtévessze a vietnámi nagykövetség embereit: értesítette őket, hogy a diplomája kézhezvétele után melyik héten, melyik repülővel szeretne hazautazni.
Jóska meg feljött Pestre, egyenesen az Igazságügyi Minisztériumba. A születendő gyermeke és a leendő felesége védelmét kérte. A főosztályvezető, akinél járt, nemzetközi jogász volt, és nagyon megértőnek mutatkozott: különböző, jogilag legális opciókat tanácsolt, sőt, vállalta a kockázatot és a felelősséget. Odaszólt a külügynek: elvtársak, ez nem bűnöző, ez csak egy szerelmes nő. Azok meg felvették a kapcsolatot a vietnámi követséggel. Kész diplomáciai pingpongmeccs kezdődött ebben a roppant kényes politikai ügyben.
Ők ketten meg csak kapaszkodtak egymásba és a segítő kezekbe, Buddhától a minisztériumig, ami adódott.
És megszületett minden szenvedésük feloldója és a megváltás kulcsa. Viktóriának keresztelték, ami, ugye, azt jelenti: győzelem. Nem véletlenül kapta ezt a nevet. Ma már negyvenéves ez a lány, Párizsban él, az oktatáspolitikai tudományok szakértője egy híres nemzetközi intézményben. Francia férje van és négy gyereke. Pár év múlva meg világra jött az öccse is, Dani, ő a berlini zenei tanulmányai után Londonban diplomázott borászatból, jelenleg Svájc egyik leghíresebb szállodájának a fő borszakértője.
Látjátok, milyen az élet? Én se igazi ázsiainak, se proletárnak, se parasztnak, se külkereskedőnek, még partizánnak se voltam elég jó, és csak itt, Magyarországon kellett rádöbbennem, hogy azért szimplán ember még lehetek. Régen, jó negyven éve elhagytam a fanatizmusomat, mert ugyan miféle idealizmus vagy szocializmus az, amelyiknek nincs emberi arca? Semmilyen. És ha azt kérdeznéd, miben hiszek most, mert, ugye, valamiben mindig hinni kell: talán a hétköznapokban.
Xuan
Az aranyos szomszéd néniktől egy szempillantás alatt megtanult töltött káposztát, gulyást és hasonlókat főzni, rétest nyújtani. Mikor ez már mesterfokon ment, akkor hozta be a családba a vietnámi konyhát. A gyerekeit magyarnak nevelte, mi másnak, hiszen itt születtek és éltek felnőtt korukig. Ez az ő országuk. Katolikus vallást választott nekik, mert látta, hogy a legfőbb tradicionális ünnepek nálunk ehhez a valláshoz kötődnek. A karácsonyt-húsvétot nagy családi felhajtással szervezi és ünnepli minden évben.
Egész életében tanult, képezte magát, a tudományos doktori fokozatig jutott. Kisállatok génmegőrzésével foglalkozik, tudományos főmunkatárs egy gödöllői kutatóintézetben. Jelenleg, a nyugdíjazása után is több projektben dolgozik tovább. Többek közt az őshonos magyar gyöngytyúkok vietnámi honosításán és az ottani állomány fejlesztésén ügyködik, és úgy néz ki, hogy ezek a jóféle, magyar származású gyöngytyúkok egészségesen, boldogan kapirgálnak még az elszigetelt kis hegyi falvakban is. Xuan számára pedig ez a munka is folyamatos hidat jelent a két szeretett országa között. Gyakran és örömmel utazik a szülőhazájába.
Vietnám időközben óriásit változott. Szerethető hellyé vált modern gazdasággal és társadalommal, a térség kommunista országai közül a legliberálisabb, legélhetőbb hely, ahol mindenki boldogulhat, üzletelhet, tanulhat és büntetés nélkül hihet abban az istenben, akiben csak akar. Édesanyja 93 éves, ő továbbra is ott él. Xuanék rendszeresen támogatják őt, ahogy ezt az ázsiai tradíció, a konfuciuszi hagyományok és a természetes emberi lelkiismeretük is diktálja.
Jóska évtizedek óta tanszékvezető professzor az agráregyetemen. Munkamániás ember, sokat van távol, külföldön. Xuan ezt a helyzetet is megtanulta kezelni.
Étterembe, szórakozni, nyaralni régebben alig-alig jártak, spórolni kellett a gyerekek neveltetésére. Zeneórák, hangszerek, nyelvtanfolyamok, külföldi egyetemek. Ők és így a négy unokája is távol élnek, viszont remek azt tudni, hogy mind boldogulnak.
Mert az életben sok-sok gyötrelmes dolog van, az bizony objektíve létezik. De ha ő ezektől még rosszul is érzi magát, például attól, hogy csak képernyőn keresztül ölelheti meg a szeretteit, akkor az a rossz, ugye, megduplázódik. Szóval, inkább eltolja magától, ami bántja. Most mondjam meg, ugye, igaza van?
A nyugdíja közepes, de annyian kapnak még kevesebbet, nem igaz? És ő legalább elmondhatja, hogy soha életében, egy napig se volt munkanélküli. Ez, igenis, egy megnyugtató tudat.
