Hogy milyen volt nekem végigélni egy századot, azt kérdezed? Emocionális. Talán túlságosan is az. Visszavonhatatlan veszteségek hosszú sora. Amikor veszteségről beszélek, nem csak a családomra gondolok, amelynek ötven tagja veszett oda a holokausztban, beleértve a fiatal, stramm szüleimet és az imádott kishúgomat. Hanem arról is, hogyha egy embernek van képe majdnem száz évet élni, akkor biztos, hogy elment már minden barátja, az életének minden személyes tanúja és hajdani kísérője. Nekem is mindenkim meghalt, aki – akár évtizedeken át – az életem része volt. De csavarjunk egyet rajta, jó? Mert lehet más oldalról is megközelíteni ezt a száz évet: a kaland, vagyis – ahogy manapság inkább nevezik – a kihívás felől. Ha így nézem, hát, kérlek szépen, roppant szórakoztató volt. Precízen szólva: engem a kaland, annak a megélése pördített mindig tovább.
Akár belekeveredtem vagy éppen beletaszítottak, akár én voltam a kezdeményező, akár a sors, a történelem sodort ide vagy oda, akár mély meggyőződésből csináltam valamit, esetleg éppen kényszerből, mindenképpen résztvevő maradtam a saját életemben. Olyan bevállalós fajta, azt hiszem.
Hogy is mondjam neked? Ahogy és ahol csak tudtam, próbáltam kicselezni a sorsot. Azt se hinném, hogy öncélúan cselekedtem volna, inkább valahogy zsigerileg.
Éva, mi legalább negyven éve ismerjük egymást – és nem felületesen. Éppen ezért tudok egyet s mást az életed egyes konkrét történéseiről. Ennek ellenére, sűrűn sikerült meglepned engem
Mi a csuda, tényleg?
Bizony. Azt például sose értettem, hogy mit keres egy finom polgári családból való, zeneakadémistának készülő, Auschwitzból éppen csak hogy visszatérő vidéki úrilány a kommunista mozgalomban meg a marxizmus bűvöletében?
Hát, mert imádtam Géza bácsit. Ő a nagybátyám volt, orvos és megszállott marxista. Túl jól ugyan nem járt vele, ahogy én se, de, ugye, nem minden hit végződik a legrózsásabban. Ez a bujkáló rizikó mindig megvan. És akkortájt én jó pár éven át jártam a vidéket, kulturális programokat szerveztünk, agitáltam és lobogtam. Nagyon hittem, igazán és mélyen. Csoda dolgokat láttam és éltem meg olyan emberek között, akik teljesen máshonnan jöttek, mint én. Ez egészen addig tartott, amíg a fiatal férjemért nem jöttek el a nehéz kezű kisfiúk, ahogy mi akkoriban hívtuk őket. És elvitték a lefüggönyözött fekete autóval. A férjem újságíró volt, ő is polgári családból jött, és belőle is igazi kommunista mozgalmár lett. Miután elvitték – hogy igazából miért, az sose derült ki –, vagy kilenc hónapig nem is hallottunk róla. Csak véletlenül tudtam meg, hogy még él, és amikor pár év után előkerült csontsoványan, fogatlanul, mert azokat tisztára véletlenül mind kiverték, azt találta mondani, hogy Rákosi elvtárs biztosan nem tud ezekről a dolgokról, meg ahol gyalulnak, ott hullik a forgács. Meg a fogad – gondoltam én. Mert addigra már egy ideje kijózanodtam, és mintha egy másik planétáról hallgattam volna ezt a hívő embert, az én szegény, naiv férjemet. Szép csendesen váltunk el. Akkorra az én Géza bácsim, az alap-marxista már Izraelben élt.
Ezt a keserves tapasztalatot hívnád például kalandnak?
Hogyne. Amúgy nem volt sok időm tipródni a tanulságokon, mert a burzsoá származásom miatt kicsaptak a pártból, és éppen büntiben voltam. Betonkeveréssel foglalkoztam, a jéghideg télben építettem a szocializmust Sztálinvárosban ezzel a két kezemmel, ni. Hát nem gyönyörű? Ártani ugyan ez a munka már nem tudott az ujjaimnak, mert Auschwitz után nagyon megsértődtem a zongorára, és már nem akartam többé zongoraművész lenni, de azért kemény volt. „Szar fog itt folyni, nem acél” – állítólag ezt mondta az a sztálinvárosi mérnökember, akit a góré elvtársak hivatalból megbíztak, hogy vezesse körbe a terepen az ifjú, tapasztalatlan és ismeretlen újságíró gyakornokot, akit történetesen Örkény Istvánnak hívtak. A mérnök, mint az véletlenül, a terepmutogatás közben kiderült, jól ismerte Örkény apját, és nyilván ezért engedte meg magának ezt a kijelentést a munkagépek dübörgésének jótékony takarásában. Szar fog itt folyni, nem acél! Na, és nem lett igaza???
Ami engem illet, 26–27 éves voltam, totálisan árva, épületállványokon rohangáltam, a fagytól negyvennégyesre dagadt a lábam, tömegszálláson aludtam, de ez nekem a koncentrációs tábor után maga volt a Hotel Hilton, elképzelheted.
És én végig erősen hittem benne, sőt tudtam, hogy még sok mindent tartogat számomra az élet. Különösen, ha képes vagyok röhögni tragikomikus helyzetekben is. És képes voltam, úgy látszik. Nagy mázli.
Az, kétségtelenül. Nagy szerencse. Nekem viszont nehéz elképzelnem, hogy mindig ezzel a fantasztikus könnyedséggel és bölcsességgel reagáltál a méltánytalanságokra vagy a gyalázatra, ami téged a te hosszú életedben ért. Pusztán tapasztalat alapján mondom: szinte ki van zárva, hogy egy ember sohase legyen frusztrált, tehetetlen, szorongó, bosszúállásra vágyó, mit tudom én, ne akarjon ordítani, zokogni, ütni…
Persze, hogy előfordult ilyesmi. Hogyne. Nem vagyok én valamiféle emberfeletti lény. De figyelj ide: nézz csak rám! Mit látsz? Illetlenül öreg vagyok, a járásom katasztrofális, a bőröm rég elengedte magát, egy székből felállni már merő kínlódás. Amellett durván süketülök. Fizikai segítségre szoruló, sok szempontból tehetetlen ember lettem. Éppen elég ok a frusztrációra. Én mégis úgy döntöttem, úgy kellett döntenem, hogy inkább nem gondolkozom ezen. Mert már elég régen rájöttem, hogy a mindennapi túléléshez fel kell ismerni, mit kell leráznom magamról, mire mondom azt, hogy közömbös nekem, mi az, amit gyorsan el kell engednem, és mi az, amit soha nem szabad elengedni, nem is tudnék. Az élet már csak olyan, hogy nekem jól kell magam éreznem benne. Mert nekem ez jár. Így döntöttem. Nincs mese.
Imponáló, sőt, irigylésre méltó, amit mondasz. És ez a túlélő-attitűd hogyan működött például Auschwitzban, abban a tényleg szélsőséges helyzetben? Ahol, mondod, kiirtották mindenkidet. És téged is, bármelyik nap agyonlőhettek, agyonverhettek, elgázosíthattak volna.
Ja, az valóban egy kivétel, egy szürreális, valószínűtlen időszak volt a szó minden értelmében. Engem 19 évesen deportáltak oda. Erről már sokat beszéltem mindenfelé, sok-sok németországi fórumon, iskolákban, egy alkalommal a német parlamentben Angela Merkel oldalán is, meg itthon, a különböző médiumokban. De valamit eddig még talán sose meséltem el. Elmondjam?
Szeretném.
Tudvalevő, hogy az a cinikus, gyilkos SS-gépezet ebben a haláltáborban időnként kultúresteket szervezett, amelyeken a rabok léptek fel. Volt a barakkunkban egy rabtársnőm, Erzsikének hívták, és ő egy ilyen alkalommal valami operettfélében vagy miben, egy kokettet, egy mondén nőt készült játszani. Ez az akkor úgy 40 kilós, csontvázzá fogyott lány – na, én se voltam sokkal több – kitalálta, hogy a szerepéhez jól illene a cigizés. De ez a kellék persze nem állt rendelkezésre. Odament tehát az egyik legállatiasabb, legbrutálisabb SS-parancsnokhoz, és azt mondta neki: Herr Obersturmführer, nem tudna adni egy szál cigarettát? A szerepemhez kéne. „Parancsoljon” – mondta neki készségesen és udvariasan ez az SS-tiszt. Még kedvesen el is mosolyodott. És Erzsi, a kokott, egy óra múlva a színpadon már fújta is kifele a vörösre festett ajkán az akkor kincset érő füstöt. Az SS-tiszt pedig lelkesen tapsolt hozzá az első sorban.
Szóval, ki meri nekem azt állítani, hogy nem történhetnek meg teljesen valószínűtlen, bizarr, akár röhögésre késztető dolgok még egy megsemmisítő táborban is? Még a horror csúcsán is?
Tudod, mit mondok? Az ember megtanul játszani az életével mindenféle terepen. Most már persze nem Auschwitzról, hanem inkább általánosságban beszélek. Úgy fogja fel a dolgokat, mintha egy színpadon mozogna. Én szerettem szerepelni, úgy látszik ez a véremben van. Lehet, hogy még azt is egyfajta fellépésnek éltem meg, amikor a Metalimpex színeiben évtizedeken át árultam a magyar acélt a világban. Te tudod, hogy én külkereskedő voltam. A hatvanas években, amikor már beindult a konszolidáció, én, kérlek szépen, olyan helyekre jutottam el, ahol a madár sem járt. Magyar madár semmi esetre sem. Észak-Afrikában például, ahol lent, a bányák mélyén, az arab partnerrel együtt felmértük, hogy hány tonna acél szükséges a tárnák és a járatok megerősítéséhez, és az jórészt rajtam múlott, hogy az adott helyzetben milyen árat szabok érte. Alkudtunk, mint a piacon szokás. Hát azt az izgalmat! Hogy melyik pillanatban milyen összeget ejtek ki a számon, jó-e a tárgyalási technikám és így tovább. Csudára élveztem! Na persze ez a külkereskedés se jött csak úgy magától. Egy pár év után ugyanis elegem lett a deklasszáltság státuszából meg a szocializmus konkrét építéséből. Elhatároztam, hogy levizsgázom nyelvekből. Gyerekkoromtól kezdve beszéltem németül és franciául – polgári családomban igazán jó neveltetést kaptam –, hát, ezzel kéne valamit kezdenem, gondoltam. Megszereztem a papírokat, majd – abszolút az utcáról – bekopogtam egy külkervállalat kapuján azzal, hogy idegen nyelvű levelező szeretnék lenni. Nem dobtak ki! Ez meglepett. És aztán mentem szépen felfelé a létrán. Imádtam az acélt, óriási kaland volt! Nem valami nőies profil ez, tudom, de büszke voltam, meg roppant szórakoztatónak is találtam, hogy sokkal jobb handlé vagyok, mint sok acélosan edzett férfi kollégám.
Most 97 évesen sem az idős nyugdíjasokra jellemző életet éled. Éppen ellenkezőleg. Pontosan hány éves is voltál, amikor megjelent az első könyved, A dolgok lelke?
Körülbelül nyolcvan.
Azt a könyvet öt nyelvre fordították le, világsiker lett. Irodalmi szintű dokumentumregénynek titulálták a kritikusok. Te tudtál róla, hogy neked komoly írói tehetséged van?
Sose próbáltam írni azelőtt, fogalmam se volt ilyesmiről. Kinek volt ilyesmire ideje? Én az acélhoz értettem.
És hány évesen vállalkoztál arra, hogy önmagadat alakítva egy színházi darabban debütálj, mint főszereplő? A Sóvirágra gondolok a Vígszínházban. Nyolcvanöt?
Kilencven voltam akkor. Felkértek erre a produkcióra.
Ahogy A létezés eufóriája című filmre is. Ez az alkotás is minden valamire való filmfesztiválon első díjat nyert szerte a világban.
Képzelheted, mennyire örültem ennek. Nagyon. Azért mégis csak igaz, hogy sokszor voltam jókor, jó helyen.
Ez felesleges szerénykedés, itt sokkal többről volt szó. Újabban pedig, tehát éppen most, 97 évesen, dalesteken lépsz fel különböző európai helyszíneken. Ha jól tudom, legutóbb London egyik leghíresebb templomában, a Saint Martin on the Fields-ben.
Nem kell megijedni, nem énekelek. Azért mindennek van egy határa, ugye.
Persze, hogy nem. Ez, ugye, olyan produkció, amelyben te rövidke prózarészleteket olvasol fel angolul vagy németül, esetleg franciául, attól függően melyik országban vagytok, aztán egy hivatásos dalénekes Schubert, Mahler vagy más szerző dalával válaszol neked, és így váltogatjátok egymást egyfajta egymásra rímelő dialógusban. Jól tudom?
Pontosan. Szokatlan kombinációjú és hangulatú nemzetközi produkció ez, a Die Welt egyik prominens újságírója találta ki, és ő az, aki menedzseli ezt a kultúrprojektet. Nagyon boldogan csinálom, de most tényleg szünetet kell tartanom. Fizikailag nagyon megzuhantam az utóbbi fél évben. Ha nem lenne velem mindig Bandi, neki se tudnék indulni ezeknek az utaknak.
Bandi a társad. Ez sose volt titok, sőt, egyfajta legenda is letettek ti így együtt, sokan ismernek benneteket, de persze nem feltétlenül mindenki.
Ő a párom, a kísérőm, a családom, a menedzserem és a fülem is, ha kell. Abszolút támaszom az életben. Csak remélni tudom, hogy én is hozzáadok az ő életéhez. Az én sikereim a mi közös sikereink. És ez a kapcsolat, ez a kölcsönös szerelem és életközösség már hét éve tart. Nélküle nincs és nem lenne semmi.
Mindig is úgy gondoltam, hogy ez, már csak az életkorotok miatt is, egy újabb merész vállalkozás, illetve vállalás a sok közül. Bandi most kilencven lehet, ugye?
Igen. Sokszor eszembe jut, hogy ez aztán mégis csak nagy pimaszság, nem? Vagy túl nagy merészség. Vagy lehet, hogy másokból hiányzik az a kalandvágy, hogy megtapasztalják, milyen ez az érzés.
Mi mind a ketten erősen állítjuk, hogy létezik harmadik élet.
A mi kapcsolatunk alapja tényleg a szerelem, ami, ha az ember megengedi magának, minden korban átélhető.
