A C-vitamintól a hűtőgépen át a helikopterig (majdnem) mindent a magyarok találtak fel, fújják már kisiskolás koruk óta a magyar gyerekek, pedig a legmagyarabb magyar találmányok esetében is kiderülhet, hogy a világ más részein másképp ismerik az előéletét. A Bíró László újságíró által az argentin szabadalmi hivatalnál 1943-ban levédetett golyóstollat például az Egyesült Államokban ma is Biroként ismerik, így Bírót nemcsak Magyarországon, hanem az egész világon a golyóstoll feltalálójának tekintik. Az egyik végén összeszűkülő hengerben forgó golyóbis, vagyis a tollszerkezet ötlete viszont egyáltalán nem a magyar újságíró fejéből pattant ki.
A technikailag golyóstollként működő szerkezet első verzióját több mint ötven évvel Bíró szabadalma előtt, 1888 októberében szabadalmaztatta John Loud amerikai ügyvéd, igaz, az általa feltalált toll hegye (gömbje) túlságosan érdes volt ahhoz, hogy papíron lehessen vele írni. Amitől a golyóstoll mégis világszerte Bíró nevével forrt össze, az még csak nem is a szerkezet tökéletesítésnek, sokkal inkább annak köszönhető, hogy a magyar újságíró kikísérletezte a golyóstollba való tökéletes tinta összetételét.
Nem sok magyar vegyész van, akinek a nevét úgy fújja minden gyerek, mint Irinyi Jánosét, akiről minden magyar úgy tudja, hogy feltalálta a biztonsági gyufát. Irinyi 1836-os gyufája előtt azonban jó néhány, hasonló elven működő gyufa létezett, a világ angolszász felén például nem is Irinyit, hanem John Walkert tartják a modern biztonsági gyufa feltalálójának. Irinyi érdemeként említik viszont, hogy megalkotta a biztonsági gyufa zajtalan verzióját. Akárhogyan is, Walker és Irinyi mindketten jóval korábban előrukkoltak saját találmányaikkal, Svédországban mégis svédeket, a Lundström-testvérpárt jegyzik a modern gyufa feltalálóiként.
Magyarok az elektrotechnika élvonalában a vasfüggönyön innen és túl
A golyóstoll és a gyufa körüli fiaskó után aligha meglepő, hogy egy számítógép bonyolultságú találmány nemigen köthető egyetlen emberhez, még ha Neumann János zsenialitása is rejtőzik benne. A magyar származású, tudományos munkásságának az Egyesült Államokban teret találó matematikus ugyanis „csak” a tisztán elektronikus számítógépek működési elvét dolgozta ki. Még ha First Draft of a Report on the EDVAC című művében egyértelműen fel is vázolta a modern számítógép működési elveit, Neumann saját magát egyáltalán nem tekintette a „számítógép feltalálójának”.
A hazai technikatörténeti legendárium azonban nemcsak Neumannt tekinti a számítógép atyjának, hanem Mihályi Józsefet is az automata fényképezőgépének. Ami azért furcsa, mert az automata fényképezőgép elvét – akárcsak Neumann a számítógépét – nem a Kodak főtervezőjeként legendává avanzsált precíziós műszerész dolgozta ki, hanem a tudománytörténet legismertebb zsenije, Albert Einstein és társa, Gustav Bucky német radiológus. Bár találmányukat szabadalommal is levédték, ötletükből sosem készült a gyakorlatban is működő kamera. Így lett a világ első automata fényképezőgépe a Mihályi által tervezett Kodak Super Six-20, amelyet három évvel Einsteinék szabadalma után dobtak piacra.
Az elméleti és atomfizikával, játékelmélettel foglalkozó Neumannak mindenesetre a számítógépek tökéletesítése még csak nem is a végső célja volt: az általa kidolgozott architektúra, amely végül elindította a számítástechnikai forradalmat, számára – kis túlzással – csak arra kellett, hogy a saját kutatásaihoz létrejöjjön egy azok háttérszámításaihoz alkalmas eszköz – fogalmazott kérdésünkre Képes Gábor informatikatörténész, a Neumann Társaság munkatársa. Az 1950-es évek végén Magyarországon annak ellenére is megjelent az első számítógép, hogy a kibernetikát a keleti blokk sztálini érájában leginkább „veszélyes civil áltudománynak” tekintették. Bár a Központi Statisztikai Hivatalban olyan, lyukkártyás rendszerű számítógépet használtak, aminek a telepítéséhez még az amerikai IBM-et is beengedték az országba, 1960-ra egész Magyarországon mindössze öt számítógép működött. Igaz, a technológiát nem sokkal később egy fővárosi ipari vásáron a nagyközönségnek is bemutatták.
A sufnituning csúcsa: számítógép fusiban
Az első magyar középiskolai informatikatanár, a budapesti piarista gimnáziumban matematikát és fizikát oktató Kovács Mihály már az 1950-es évek végétől integrálta óráiba a kibernetika akkor kibontakozóban lévő tudományát. Arra nemcsak akkor, de húsz évvel később sem számíthatott, hogy az iskola számítógépet vesz majd az órái szemléltetésére, ezért félig kiégett rádiókból, a Magyar Postától kapott, kiszuperált telefonközpontokból építettek az óráin a diákjaival kibernetikai játékokat: kártyázógépet, 3×3-as amőbát játszó gépeket.
Ehhez képest is meglehetősen újítónak számított, amikor a vegyészmérnökként végzett, feltalálóként és szakújságíróként is aktív Simonyi Endre már az 1970-es évek közepén háztáji számítógép-építésbe fogott. Ez nagyjából olyan lehetett, mintha mostanában egy mérnök a lakásában hozzáférhető alapanyagokból szeretne önvezető autót vagy repülő csészealjat építeni – érzékelteti a vállalkozás dimenzióit Képes. Simonyi ennek ellenére 1977-re el is készült a szó legszorosabb értelmében vett első hazai személyi számítógéppel. Ezzel egyetlen évvel maradt le az Apple vállalatot egy hasonló, garázsban tuningolt számítógéppel 1976-ban megalapító Stephen Wozniak–Steve Jobs párostól. A sikeren felbuzdulva Simonyi megszerezte az amerikai Homebrew Computer Club engedélyét, hogy azonos nevű (HCC) számítógép-építő klubot hozzon létre, ami a vasfüggöny mögött sokáig az egyetlen hasonló intézmény, egyben a hazai sufnituning csúcsa volt.
Néhány évvel később, nem kis részben épp Simonyi népszerűsítő munkájának köszönhetően, már gombamód szaporodtak a magyar hobbisták, akiknek egyike, bizonyos Kanics Miklós például aktatáskába épített számítógépet, amelyet a japán Toshiba elektrotechnikai cégre és az akkoriban hungarikumnak számító „maszekolásra” egyaránt hajazó Fushiba névre keresztelt – idézte meg a korszellemet Képes. A HCC-mozgalom úttörői mindenesetre szentül hitték, hogy a számítógépek között is szükség lenne egy Trabantra, vagyis egy sokak számára megfizethető, olcsó tömegtermékre.
A számítógépeknek nem lett Trabantja, de az Ikarus hódított
Még ha meglehetősen szocialista módra is, a hazai számítógép-építési törekvések – legalábbis a műfaj iránt érdeklődő mérnökök, tanárok és kissé megszállott hobbisták körében – mégiscsak együtt fejlődtek a nyugati trendekkel. Ezzel szemben a második világháború előtt még virágzó gépjármű- és motorkerékpár-gyártás gyakorlatilag teljesen lenullázódott. A Weiss Manfréd Acél- és Fémműveknél tervezőmérnökként dolgozó Pentelényi János 1947-re azért tervezett Pente 500 néven egy ígéretes kisautót, amely műszaki adatait tekintve tulajdonképpen tökéletesen megfelelt a tíz évvel később sorozatgyártásba került kelet-németországi Trabantnak. A háború után a törpeautók iránti kereslet Európa-szerte olyan óriási volt, hogy még a németországi Messerschmitt repülőgépgyártó is előrukkolt egy ikonikus modellel. Magyarországon is kiírtak egy tervpályázatot, amire három különböző autómodell prototípusát is elkészítették, ám a hazai szocialista tervgazdaságban végül úgy ítélték, hogy sem a Pentére, sem a többire nincs szükség. Ez már csak azért is hibás iparpolitikai döntésnek bizonyult, mert míg a Pentét az előzetes kalkulációk alapján 6–8 ezer forintért tudták volna árulni, egy Fiat Topolinért 22 ezer forintot kértek – vázolja a korabeli lehetőségeket Hídvégi János közlekedéstörténész.
Mindenesetre 1950-től már üzemanyagot is csak jegyre lehetett kapni, a magántulajdonban lévő autókat be kellett szolgáltatni, és autót csak a közlekedésügyi miniszter személyes engedélyével lehetett vásárolni, ami végképp elvágta az utat a magyarországi autóipar újraindítása előtt. Mire 1958-tól ismét lehetett autót igényelni, egy Trabantra átlagosan 5–10 évet kellett várni, így a házi barkácsolás több okból is új lendületet kapott.
Azok a szerencsések, akiknek nagy nehezen sikerült hozzájutni egy autóhoz, a karbantartást a viszonylag egyszerű masinákon többnyire maguk végezték, illetve különféle gáz- és villanyüzemű modellekkel is kísérletezni kezdtek. Bár a kísérletezgetések helyszíne gyakran egy-egy ház garázsa volt, ezt mégsem lehet a szó klasszikus értelmében sufnituningnak tekinteni, mert a munka a legtöbbször – például a Cserny József konstruktőr által tervezett elektromos autók esetében – komoly szaktudást igényelt.
A szocialista tervgazdaságban azonban a buszoké lett a főszerep: az 1960-as évek végére Magyarországon működött a világ legnagyobb autóbuszgyártó kapacitása, így nem csoda, hogy Kanadától Indiáig jóformán mindenütt jártak Ikarusok. Még ha a személyautók gyártásának ügyét végleg háttérbe is szorította, miután 1951-ben kigördült a gyárból az első, Magyarországon készített autóbusz, az Ikarusok különböző generációiból mintegy 300 ezer darabot gyártottak. Ebből nagyjából 60 ezer futott a hazai utakon, a többit külföldön értékesítették, és bár a nyugati termékekből nem sok jutott be az országba, azt semmi nem akadályozta, hogy a magyar buszokat bárkinek eladják, aki a legtöbbet fizette érte.
A barkácsműhelyekből iparérett darabok is kijöttek
Az egyéni ambíciókat a Trabant-motorokból és alkatrészekből összetákolt kerti traktoroknál sem lehetett alábecsülni, de a kisebb elektrotechnikai eszközök esetében különösen igaz volt, hogy a tehetséges amatőrök vagy jól képzett vállalkozó szellemű szakemberek otthoni munkapadjairól nem egyszer iparérett termékek kerültek napvilágra. A második világháború előtt például zárolták az összes olyan alapanyagot, amelyből robbanóanyag készülhetett, így teljesen befellegzett az akkor nyilvánvalóan sokadrangúnak számító hanglemezgyártásnak. Egy leleményes hangmérnök, Makai István azonban – Babits felesége, Török Sophie megbízásából – röntgenfelvételek rögzítésére használt lemezekre rögzített Bartók-hangversenyeket, valamint Babits Mihály fennhangon szavalt verseit.
Miközben a hazai rádió- és televízió-gyártás alapjait az Orion gyárban rakták le, a készülékekhez való képcsöveket és egyéb elemeket az Egyesült Izzó laboratóriumában tökéletesítették – mesél a televíziózás hőskoráról Szűcs László technikatörténész. Az alkatrészek fejlesztése mellett azonban az egyes alkotóműhelyekben komoly kísérletező munka is folyt. A rádió munkatársai például a kvadrofon hangzás lehetőségének a megteremtését keresték, amit, ha úgy tetszik, kifejezetten sufnituningos módszerrel valósítottak meg végül. Ujházy László hangmérnök például a térhatású hangtechnika megszállottja volt, és a Magyar Rádióban úgy hozta létre a kvadrofon adást, hogy a kísérleti adások során az első két hangszóróból a Petőfin, a hátsó kettőből pedig a későbbi Bartókon keresztül szólt az adás. Más kérdés, hogy ezt élvezni csak azok tudták, akiknek volt otthon négy hangszórójuk.
Írta: Balázs Zsuzsanna | Képszerkesztő: Virágvölgyi István
A Heti Fortepan blog a Capa Központ szakmai együttműködésével valósul meg. Az eredeti cikk ezen a linken található: https://hetifortepan.capacenter.hu/sufnituning
Ha van olyan családi fotója, amit felajánlana a Fortepan számára, akkor írjon a fortepan@gmail.com e-mail címre!
