2020. február, Dunaújváros, időközi választás, az összefogott ellenzék által támogatott jobbikos Kálló Gergely 56,4-37,6 százalékos arányban legyőzte fideszes ellenfelét, a Mi Hazánk jelöltje 2,2 százalékot kapott. Vasárnap Kálló 43-47 százalékos arányban kikapott a kormánypárti jelölttől (Mi Hazánk: 5 százalék).
2020. október: az ellenzéken belül is megosztó Bíró László a tiszaújvárosi időközi választáson 50,5-46,3 százalékos arányban maradt alul Koncz Zsófia fideszes jelölttel szemben. Vasárnap ebben a körzetben Jézsó Gábor indult a hatpárti ellenzék jelöltjeként, és 60-36 arányban szenvedett vereséget ugyanattól a kormánypárti indulótól.
2021. október: a Medián szerint egyenlő a Fidesz és az ellenzéki összefogás támogatottsága. A vasárnapi választás előtt ugyanez az intézet (egyedüliként láttatva reálisan az erőviszonyokat) 50-40-es fölényt mért a Fidesznek. Már tudjuk, hogy a végeredmény 53-35 lett.
Orbán újabb kétharmados győzelmének számos oka van, az egyik legfontosabb egy régi, de most tovább erősödött választásszociológiai jelenség: a Fidesz minden társadalmi csoportban népszerű, de kiugró támogatottságra tett szert az alacsony végzettségű, fizikai munkát végző, kistelepülésen élő, cigány, internetet nem vagy ritkán használó társadalmi csoportokban: a választást nem kis részben az ő szavazatukkal nyerte meg. Ennek oka elsősorban hatalmi pozícióiban és az erőforrásfölényében gyökerezik, ám hozzájárult ehhez az is, hogy hosszú évek óta tudatosan őket célozza kommunikációjával. Ezzel szemben az ellenzéki kampány sokszor a nagyvárosi értelmiség elvárásainak megfelelően alakította az üzeneteket és a nyelvezetet, így a bizonytalanok és a politikára kevésbé figyelő emberek általában nem is tudták, hogy az ellenzék mit kínálna számukra személy szerint. A kormányzat által dominált csatazajban az ellenzéknek csak akkor van esélye eljutni a társadalom perifériájára szorult emberekhez, ha éveken keresztül kitartóan és közérthetően kommunikál olyan ígéreteket, amelyek közvetlenül az ő élethelyzetükön is javítanának. Ők vannak többen.
Az ország kettészakadt, de nem most, és nem fideszesre és ellenzékire. „Kék” Budapest és „narancssárga” vidék látszik a térképen, ám
Az előbbiek sokkal több időt töltenek politikai hírek fogyasztásával, és – mivel jellemzően viszonylagos anyagi jólétben élnek – ezért nem csak a saját magukat közvetlenül érintő ügyekkel foglalkoznak. Az utóbbiak viszont igen, és ők napi átlagban csak pár percet tájékozódnak. Az első csoport már régóta dominánsan ellenzéki, a második pedig elsöprő többségben fideszes: a 21 Kutatóközpont 2020 nyarán bemutatott elemzése szerint a leginkább privilegizált helyzetű állampolgárok között az ellenzék 47-33 arányban vezetett, az erőforrásokban legszegényebbek körében viszont a Fideszt 48, az ellenzéket pedig mindössze 13 százalék támogatta. A jelenség korántsem csak Magyarországon alakult ki: a lengyel kormánypárt, Marine Le Pen 2017-es szavazói, Trump hívei, a brexitre szavazók és még rengeteg populista, radikális jobboldali párt és politikus támogatói is hasonló társadalmi háttérrel rendelkeznek, mint az Orbán-tábor. A törésvonal a globalizáció nyertesei és vesztesei között húzódik.
Erre a jelenségre a rossz válasz a populisták és a szavazóik lesajnálása, agymosottnak titulálása, Győzike és Kis Grófo színvallásának kiröhögése: ez a „diplomademokrácia”, ahogy David Van Reybrouck találóan fogalmazta meg. A jó válasz ezeknek az embereknek a meghallgatása, megértése és politikai képviselete. Állításom szerint ezért nem tett eleget az ellenzék.
Az ellenzéki vezetők előtt a szociológiai összefüggés már a kampány előtt is unalomig ismert volt. Ahogy az a tény is, hogy a bizonytalanok között sokkal nagyobb arányban fordulnak elő alacsony iskolai végzettségű, kisvárosi és falvakban élő szavazók. Noha hagyományosan az ellenzéknek voltak jelentősebb tartalékai a bizonytalanok között, úgy tűnik, mégis a kormány tudta őket jobban megszólítani, mobilizálni. A Medián adatai szerint 2021 októberétől 2022 március végéig az ellenzéki közös lista elvesztette a szavazóinak hatodát, azonban az alapfokú és szakmunkás végzettségű szavazói közül minden harmadik elpártolt tőle, tehát körükben jóval nagyobb volt a zsugorodás. A Závecz Research is a végzettségi olló kinyílásáról számolt be. A településtípusok szerinti bontásból is látszik, hogy
A hagyományos bal-jobb törésvonalat felváltotta a képzettség szerinti törésvonal: az MSZP és a DK fellegvárainak számító pesti külvárosi körzetekben is nagyon feljött a Fidesz, a hagyományosan konzervatív budai hegyvidéki körzetet viszont – első nem jobboldali politikusként – a momentumos Hajnal Miklós nyerte meg.
Természetesen a romló összetétel és maga az ellenzéki vereség is számtalan tényezőnek tudható be, ezek között nyilván az óriási kormánypárti erőforrásfölény a legfontosabb. Hozzájárul a közmunka, a megfélemlítés, a „vidéki feudalizmus” és a valamennyire egyoldalú médiafogyasztás is, ám ezek nem a kampány alatt jöttek elő, és nem is magyaráznak meg mindent.
Ez az írás nem törekszik arra, hogy teljeskörű magyarázatot adjon a Fidesz győzelmére, arra sem, hogy a kampányt átfogóan elemezze. Mindössze arra vállalkozom, hogy egyetlen tényező fontosságára hívjam fel a figyelmet: a jó értelemben vett (és nem tudományos értelemben használt) „populizmus” hiányára, és annak következményeire. Nem állítom azt sem, hogy az ellenzék (és konkrétan Márki-Zay Péter) ne tett volna óriási erőfeszítéseket a billegő választókerületek és billegő – alacsonyabban képzett – szavazók megnyerése érdekében. Azt sem állítom, hogy egyes politikusok vagy háttéremberek rossz döntése miatt alakult volna ez így. Benyomásom szerint sokkal inkább egy rossz – ellenzéki körökben elterjedt és beidegződött – reflexről és működésről van szó.
Az ellenzéki pártok késve ugyan, de már évekkel ezelőtt felismerték az együttműködés szükségességét, ugyanakkor egészen a 2021. őszi előválasztásig – sőt részben utána is – egymás riválisai is maradtak, a kooperáció mellett. Azaz megszokták, hogy ugyanazokért a szavazókért versengenek, ugyanazokra a témákra repülnek rá:
A miniszterelnök-jelölti vitán például éles szembenállás alakult ki azon is, hogy Vörös Imre alkotmányjogász kivel ért egyet. Ezek csupa olyan kérdések, amelyek a pártválasztásukban bizonytalan – nagyobb arányban létbizonytalannak is mondható – választókat egyáltalán nem érdeklik.
Naivitás volt azt várni, hogy a sokéves rutin az előválasztás után egy csapásra megváltozik, és hogy a Fidesz erre a hibára nem játszik majd rá ügyesen. Ugyanakkor a buborékpolitizálás visszaszorulása helyett a kampány során sokszor inkább a még gyakoribbá válását tapasztaltuk. Márki-Zay Péter rengeteg olyan témát hozott szóba proaktívan, ami nem is a választókról, hanem magáról az ellenzékről és a politikai elitről szólt: rengeteget foglalkozott közvélemény-kutatásokkal, ellenzéki árulókkal, a saját hetedik frakciójával, de posztolt az EBESZ-megfigyelőkről is. Orbán kommunikációjáról ezeket el sem tudjuk képzelni.
Másodszor, az ellenzéki miniszterelnök-jelölt posztjai és Facebook-hirdetései gyakran rendkívül összetettek, terjedelmesek, és bonyolultak voltak, míg Orbán szinte mindig tőmondatokban posztolt. Az első a politizáló értelmiséget célozza, a második azokat, akiknek csak napi néhány másodpercük van erre átlagosan: azaz a társadalom sokkal szélesebb rétegeit.
A harmadik példa az ukrán háború. A Fidesz azt állította, hogy az ellenzék háborúba sodorná az országot, így ők a béke, biztonság és az olcsó gáz garanciái. Három húsbavágó, a bizonytalan és a szegényebb választók számára (is) rendkívül fontos dologról van szó. Ebben persze segített nekik Márki-Zay ominózus mondata (pontosabban annak kiforgatása), de a céljuk ezzel nem az volt, hogy az erkölcsi kérdést csináljanak az ügyből, hanem hogy a választást eldöntő csoport számára kézzelfoghatóvá, személyessé tegyék a kérdést. Ezzel szemben az ellenzéki kommunikáció kiindulópontja az volt, hogy az ukránok áldozatok, Putyin az agresszor, ő az egyedüli hibás, akit meg kell állítani és büntetni. Erkölcsileg bármennyire is helyes a felvetés, ezzel nemcsak az a probléma, hogy a bizonytalanok legalábbis megosztottak a kérdésben, és ezt ellentmondásosabban látják, hanem az, hogy ez őket nem érinti személyesen, az ő sorsukat közvetlenül (számukra világos módon) nem befolyásolja. Egyáltalán nincsenek annyira negatív véleménnyel Orbánról sem, mint az ellenzéki törzsszavazók. Persze aláírják, hogy túl közel került Oroszországhoz, de azt egyáltalán nem gondolják, hogy hazaáruló lenne. Sokan kifejezetten előnyösnek tartják, hogyha Magyarország egyensúlyozik a két oldal között, mert Oroszországot is megkerülhetetlen tényezőnek látják: az ellenzék által szitokszóként használt „hintapolitika” és „kétkulacsos politika” kifejezéseket különösen a kevésbé képzettek általában nem gondolják negatívnak. A morális külpolitikai megfontolások helyett a saját anyagi jólétüket helyezik előtérbe.
Természetesen megint nem állítom, hogy csak emiatt ugrott meg a Fidesz támogatottsága a háború elején, lehet, hogy a kormányzóképesség kidomborodása vagy a válság alatt gyakori „rally around the flag” jelenséggel álltunk szemben: válságban jobban bízunk a hatalomban. Azt sem állítom, hogy a Fidesz stratégiája problémamentes lett volna, és az ellenzéki álláspont hosszútávon ne lenne tartható. Az viszont egyértelműnek tűnik, hogy a szokásos ellenzéki reflex ismét olyan kommunikációt szült, ami nem a bizonytalanok, hanem a törzsszavazók azonosulását erősíti. A kormányzati hatalomgyárban viszont nem reflexek alapján döntöttek, és értelemszerűen gyorsabban és könnyebben tudtak alkalmazkodni, mivel az egész gépezet egy akaratból működik (ellentétben az ellenzéki kampánnyal). Ismét, a különbséget szerintem inkább az adottságok, beidegződések, mintsem az egyéni döntések okozták.
Negyedszer, az ellenzéki kampány sokkal kevésbé tudott olyan konkrét és megjegyezhető, sokszor elismételt ígérettel előállni, ami a választók személyes életkörülményeit javította volna. A bizonytalan választók nem igazán tudják, hogy az ellenzék mit kínált nekik személy szerint. A 13. havi nyugdíjjal, a családi és fiataloknak járó adóvisszatérítéssel persze nehéz konkurálni, hiszen pénzt osztani csak a kormány tud. Ám az ellenzék üzeneteinek egy része az átlagválasztó számára homályos, távoli, őket nem igazán érintő volt (például az euró bevezetése, az elszámoltatás, vagy a plakátokon is szereplő önálló oktatási minisztérium). A miniszterelnök-jelölt a kampány elején tartózkodott a költséges és konkrét ígéretektől, ám a kampány későbbi szakaszában már – a többi között – a családi pótlék duplájára emelését, ingyenes első diplomát, a minimálbér adómentessé tételét, minden faluba rendőr állítását, a 13. havi nyugdíj megtartását (sőt évente emelését) ígérte az ellenzék. Ám ezek az ígéretek nem szerepeltek plakátokon, nem váltak a kampány központi elemévé, csak néhány cikket és Facebook-posztot éltek meg, így esélyük sem volt eljutni a szélesebb bizonytalan tömegekhez. Jó ötlet volt például a fejenként járó másfél millió forintnyi EU-s pénz beemelése, az uniós pénzek sikeres lehívásának képességét az ellenzékről inkább elhitték a választók, mint a kormányról. Ám ez is csak a kampány utolsó két hetében lett bevezetve, és ebben az időszakban is csak néhány napig állt az ellenzéki kommunikáció középpontjában: csak kevesen vehették észre.
Hogy az ellenzék mire jutott volna konzisztensebb, fegyelmezettebb, egységesebb kommunikációval, kevesebb értelmiségi és több „populista” megnyilvánulással, azt nem tudjuk pontosan. Alighanem úgyis vesztett volna, de messze nem ilyen arányban. Ám az egészen biztos, hogy annak a bizonyos „másik Magyarországnak” a megértését, megszólítását nem lehet a következő kampányra hagyni: már most, a választás másnapján el kell kezdeni.
Róna Dániel
A szerző politológus, 2021 novemberben és decemberben az ellenzék országos kampánystábjában dolgozott, jelenleg a Momentum munkáját is segíti, ám a leírtak csak a saját véleményét tükrözik.
