Egy külső budai kerületben, kertvárosi részen, egy kétlakásos családi házban él családjával munkatársunk, amelynek egyik felét, egy két szoba-összkomfortos lakást épp a háború kitörésének napján kezdte hirdetni egyéves, határozott időtartamra.
Tapasztalatai szerint szinte óránként csöng a telefon, és a jelentkezők története nagyban hasonlít egymásra. – Általában az a helyzet, hogy a családapa vendégmunkásként dolgozik valamelyik környékbeli építőipari vagy logisztikai cégnél, munkásszállón lakik, a fizetését eddig hazaküldte a feleségének és a gyerekeknek Ukrajnába. Most viszont szeretné, ha a háború elől áttelepülne minél hamarabb a család is, akiknek lakhatását sürgősen meg kell oldani. Többnyire kárpátaljai magyarokról van szó, de nem ritka az ukrán származású jelentkező sem. Utóbbiak közül számosan alig, vagy egyáltalán nem értenek sem magyarul, sem angolul, nem értik a szerződési feltételeket, és valamilyen közvetítő, többnyire a főnökük vagy egy magyar kollégájuk segít nekik albérletet keresni – írta le a helyzetet.
Mindez komoly dilemmákat vet fel, hiszen együttérez a menekülőkkel, de szinte semmi információja nincs a jelentkezőkről azon kívül, hogy szorult helyzetben vannak. Nem sokat lehet tudni arról, hogy mennyi a jövedelmük, mennyi ideig szeretnék kivenni a lakást, mennyire stabil az anyagi helyzetük, és milyen az életvitelük.
Az igények olykor meghökkentőek: volt olyan jelentkező, aki az alig több mint ötven négyzetméteres lakást két felnőtt és hét gyerek számára vette volna ki, és arra a visszajelzésre, hogy itt valószínűleg nem fognak ennyien elférni, csak azt felelték, hogy majd valahogy megoldják. Többen is jelezték, hogy egyelőre csak néhányan jönnek ugyan, a későbbiekben viszont hosszabb-rövidebb időre odafogadnák a rokonság többi tagját is.
További gond, hogy az Ukrajnából menekülők nyilván azonnal visszatelepülnének, amint a helyzet a szomszéd országban rendeződik, tehát a hirdető nem tud velük határozott idejű szerződést kötni.
